—

Amióta lediplomázott, az orosz hölgy körül jó és rossz dolgok egyaránt történtek. Nehéz lenne megmondani, melyek voltak túlsúlyban. Kétségtelenül pozitívnak hatott a külföldi egyetemi felvételik kedvező alakulása (bár előre sosem szabad inni a medve bőrére...), a család örömteli reakciói, közeli barátainak sikerei. Ezzel együtt anyai nagyapjának halála erősen megrázta az orosz hölgyet. Azon a héten történt, amikor leállamvizsgázott: nagyapja egy szomorú, szürke délutánon hosszas (majdnem tíz éven át tartó), megalázó betegség után a gondozó családtagok körében elhunyt. A haláleset nem ért váratlanul senkit, hiszen már egy ideje jelentősen rosszabbra fordult az állapota. A tény, hogy mindenkinek volt ideje magában felkészülni az elkerülhetetlenre mindenképpen segítette és segíteni fogja a súlyos veszteség feldolgozását. A nagypapa halála tulajdonképpen megváltás volt számára is, és a környezetére nézve is. A hosszú szenvedése alatt a gondozó családtagok is megroskadtak, fáradtak, betegesek lettek. Senki - aki pedig ismerte Pista papát, pláne - nem így képzelte el az utolsó éveit. Az életerős, izmos, nagydarab, víg kedélyű (öreg)úrból szinte nem maradt semmi, ami a régi valójára emlékeztetett volna. Egy csoda volt, hogy ennyi időt velünk maradhatott, bár az utóbbi időben mindez nehezen volt életnek nevezhető. Ezt tudta ő is, tiltakozott is ellene néha, de nem volt mit tenni. Madame Chauchat emlékezett és mindig emlékezni fog a "régi", betegség előtti nagypapájára. Hogy is felejthetné el azokat az éjszakákat, amikor együtt nézték a papa szobájából a csillagokat, tanulta a neveiket, kérdezgetett róluk? Vagy amikor együtt rótták a nagy bajai kertet és mindenféle kerti, természeti dologról beszélgettek? Persze mindezt úgy, hogy egy gyereknek is világos és érdekes legyen. Nagyszerű ember volt a nagypapa; emellett sok hibája is volt, de ugyan kinek nem? Chauchat asszony mindig úgy fog emlékezni rá, ahogyan most itt leírta: a jó emlékek ezerszer erősebbek és tartósabbak, mint a rosszak, legalábbis annak kell(ene) lenniük. Madame Chauchat törekedni fog rá, hogy minden alkalommal, amikor a nagypapa eszébe jut, a legjobb kép villanjon fel róla, az, ami a leginkább volt jellemző rá, és ami miatt a leginkább lehetett szeretni. Ilyen szempontból az orosz hölgynek (s egyben minden családtagjának) hálásnak kellett lenniük azért, hogy bőven volt idejük elbúcsúzni Pista papától. Talán ez a legfőbb (és esetleg az egyetlen) "előnye" annak, ha valaki nem egyik pillanatról a másikra, hirtelen hal meg. Ha a hozzátartozók - és nem utolsó sorban maga a személy - tudják, hogy a vég közelít, alkalmuk nyílik elbúcsúzni a szeretett embertől, már előre elkezdhetik feldolgozni a jövőbeni hiányt, és a halál sem fogja őket villámcsapásként érni. Talán jobb ez így, mint a hirtelen, váratlan vég. Ott nincs idő semmire, nincs mit tenni, az ember volt és nincs. Persze az is igaz, hogy az olyan hosszú betegségek, mint a nagypapáé már túl hosszúak. De ami megtörtént, az megtörtént. Chauchat asszony tudta, hogy most egy csöndes, nehezebb periódus következik a család életében. A papa halálával felszínre kerültek más problémák, amelyekkel foglalkozni kellett. Legelőször is ott volt a gyász és a temetés. A dolgok lassan, de haladtak előre a maguk medrében, miközben a januári hétköznapok furcsa, hideg közönye kissé rátelepedett mindenre. Legalábbis néha így tűnt.

Diploma

A mai napon Madame Chauchat lediplomázott.
Az a szűk (bő?) két hét, amelyet a záróvizsgára való készülésre szánt, elegendőnek bizonyult és meghozta a várt sikert. A bizottság nagyon elégedett volt, az orosz hölgy pedig külön örült, hogy olyan tételt is húzott, amelyben kifejezetten otthon érezte magát, és amelyről szívesen beszélt (A modern francia regény és a metafikció). A záróvizsgára kapott ötös érdemjegy az egyetemi tanulmányainak végét is jelentette, már ami a BA-képzést (egyetemi alapképzés) illeti. Ahogy az egyik kedves barátja mondta: egy korszak zárult le. Valóban. Három és fél rengeteg munkával és tanulással eltöltött év eredménye ez, amelyhez társult egy nem kisebb jelentőségű emberi (baráti) kapcsolatrendszer kiépítése is. Madame Chauchat összességében nagyon elégedett volt mind a vizsgán nyújtott teljesítményével, mind az összegyetemi eredményeivel. Diplomás ember lett, egyetemi végzettséggel bíró értelmiségi. Örült ennek. Nagyon.

Szilveszter, Wolf Kati, záróvizsga

Madame Chauchat-nak nagyon jól telt a Szilveszter éjszaka. A barátaival töltötte először egy házi jellegű ünnepen, később pedig egy klubban, ahova máskor is gyakran szoktak járni. Az orosz hölgy ugyanakkor szilárdan meg volt arról győződve, hogy a december 31. "parti-imperatívusza" valójában nagyon hiábavaló és mondén dolog. Ugyan mi értelme az évnek pont ezen a napján ennyire kötelező jelleggel (mert az emberek többsége ezt igenis kötelezőnek érzi) partikba indulni? Miben különbözik ez az éjjel a többitől? Nyilván semmiben. Ennek ellenére jó volt kiruccanni az éjszakába. Nem volt mellékes az sem, hogy a választott éjszakai klub nem kisebb személyiségnek, mint magának Wolf Katinak adott otthont, aki egy rövid újévi koncerttel kedveskedett a közönségnek. Sőt - ahogy számos fotó is tanúskodik róla -, a koncert után is ott maradt bulizni a vidám fiatalokkal. Az orosz hölgy nem is gondolta volna róla, hogy ennyire "belevaló".
Az újévi láz elmúltával ismét elkezdődtek a szürke hétköznapok (véletlenül sem fehérek, mivel hó egyáltalán nem esett kb. karácsony előtt óta), amelyek egyet jelentettek Chauchat asszony számára a záróvizsgára (régi szóhasználattal: államvizsgára) való felkészüléssel. A dolog 3x10 tétel megtanulását (illetve átismétlését) foglalta magában a január 17-i vizsgáig. A 10-10-10 tétel a francia irodalom, nyelvészet és országismeret (civilizáció) területeit volt hivatott lefedni. A tanulás nem járt sok fáradsággal, mivel javarészt úgyis alaposan ismert dolgokról volt szó. Viszont le kellett ülni az íróasztal elé, ami elég szokatlannak tűnt... Az orosz hölgynek emellett lesz még egy apró vizsgája a modern regény elméletéről és a kánonjába tartozó néhány műről éppen a záróvizsga írásbelijének napján. Sajnos, ügyesebben nem lehetett megoldani.
Arra, hogy mi lesz a záróvizsga után, egyelőre még nem gondolt. Illetve gondolt, de felesleges lett volna emiatt emésztenie magát. Amúgy is sok stresszt okozott a várakozás az MA-jelentkezésekre. Legalább ezeknek lenne lassan eredményük!

Merry Christmas!

"Az ilyen pillanatok azok, amelyek idején biztosan nem érdemes (vagy nem szabad) tollat ragadni. Vagy éppenséggel csak ilyenkor érdemes? Nem tudom eldönteni.
Mindenesetre a karácsony eltelt. Most számlálgatom vissza az utolsó perceit, amik viszont lassan telnek. Nem írom azt, hogy "amelyek viszont lassan telnek", pedig úgy volna helyesebb nyelvtanilag, de ez most nem érdekel. Úgy indultam neki az év végi ünnepeknek, hogy "Na ez most biztosan nagyon szar lesz." Ami azt illeti, nem tévedtem sokat, így visszagondolva. Legalábbis a végén valami elromlott. Számolgatom vissza az ünnep utolsó perceit, mert nem tudok egyebet kezdeni magammal. Sok dologgal továbbra is elégedetlen vagyok, mások inkább zavarnak régtől fogva, megint mások már idegesítenek, de a lényegük közös: minden ugyanolyan, mint volt. És ez most frusztrál, de nagyon.
Az utóbbi időben írni sincs kedvem. Pedig sok jó és örömteli dolog is történik. Máskor hozzátenném azt a "bölcs" mondást is (az ilyen bölcs mondások különben általában hatalmas közhelyek, ami erősen megkérdőjelezi az állítólagos bölcs voltukat), miszerint a rossz dolgok mindig többnek látszanak és súlyosabbnak mutatkoznak meg, mint a jók, pedig - állítják sokan - valójában a jók még talán picivel többen is vannak. Ez bizonyára így van (mert a bölcs mondások általában annyira általánosak és - mondjuk ki! - primitívek, hogy valószínűleg igazak), de ez most kevéssé vigasztal. Lehet, hogy az írás nem nekem való. Az utóbbi időben ugyanezt gondolom az olvasásról is. Meg az egész entellektüel-létről. Sok ez nekem. Terveznék inkább ruhákat. És foglalkoznék többet saját magammal. Rám férne.
Az írás szedett-vedett stílusa és "sefülesefarkassága" bizonyítja, hogy most őszinte voltam. Én mindig csak ilyen "meta" vagyok."

Hosszú szünet, új vállalkozás

Sok idő telt el azóta, hogy Madame Chauchat utoljára tollat ragadott. Több mint egy hónap. Nem mintha nem történt volna rengeteg érdekes és izgalmas dolog az elmúlt időben. Csak valahogy az orosz hölgynek sem ideje, sem kedve nem volt az íráshoz. Egy idő után azonban úgy döntött, mégis papírra veti néhány gondolatát. Így hát újfent nekifogott az írásnak.
Ezen sorok írása közben nem állt szándékában teljes és részletes beszámolót adni az elmúlt egy hónap eseményeiről, mert ha e feladatnak nekiesne, egyáltalán nem jutna ideje aludni az éjjel. Ehelyett úgy határozott, hogy inkább meglebegteti egy jövendőbeli vállalkozásának néhány részletét. Az orosz hölgyet már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy a néha meglehetősen eklektikus (vagy esetleg: rendszertelen, csapongó...) emlékiratainak lejegyzése mellett belefogjon valami teljesen más (meg)írásába is. Természetesen nem valami szépprózát vagy lélegzetelállító tudományos értekezést tervezett írni! Arra gondolt, hogy a mostanában eléggé nagy számú olvasmányára való tekintettel talán érdemes volna egyfajta könyvösszefoglalót vagy kritikát lejegyezni ezekről a művekről (vagy legalábbis egy részükről), ezúton is átadva őket egy szélesebb olvasóközönségnek, esetleg az utókornak. A mostani emlékiratokhoz hasonló írásgyűjtemény lenne, viszont sokkal rend(szer)ezettebb és néhol jobban kimunkált. Az egyes ismertetők/kommentárok/személyes beszámolók angolul lennének írva. Maga az egész talán picit nagyobb reklámot is kapna.
Madame Chauchat már régebben tett elhatározásokat ilyesféle dolgok megírására, azonban mindeddig nem sikerült ezeket megvalósítania. Úgy érezte, eljött az idő, hogy mindez megváltozzék.

"Exam", határmezsgye, sok jó

Pontosan egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette Csehov: Három nővér című drámáját a Nemzeti Színházban. Tette ezt azután, hogy az egész szombat délelőttjét egy nyelvi labor boxában töltötte, ahol több mint négy órán keresztül ostobábbnál ostobább feladatokat oldott meg: angol nyelvi vizsgáról volt szó (TOEFL), az egyetemi jelentkezésekhez kellett. Ezen kellemetlen élmény után a rövid capuccino egy belvárosi kávézóban, majd pedig a délutáni siesta valódi felüdülésként hatottak. De a java csak este következett!
Chauchat asszony rég szórakozott olyan jól színházban, mint az egy héttel ezelőtti szombat estén. Jó helyen is ültek, kellemes színházas légkör is volt (hogy ez pontosan milyen, azt az orosz hölgy nem tudná megmondani, így nem is próbálkozik vele), viszont az este valódi örömét természetesen a darab jelentette.
Az egyik legjobb az a Csehov-drámákban, hogy nem lehet igazán eldönteni, esetükben tragédiáról vagy komédiáról van-e szó. Nincs ez másképp a Három nővér esetében sem: Tuzenbach halála nyilván tragikus, de ettől az egész darab aligha válik azzá. Főként "visszamenőlegesen" nem: a vérbeli tragédiának mindig (jobban mondva: hagyományosan) van egy "felvezetése" - olyan események láncolata, amelyeknek végén a tragikus esemény szinte szükségszerűen bekövetkezik, mintha a drámai szüzsének nem is lenne más "választása", csak a saját, előre elrendelt végzetének a beteljesítése. Csehovnál ez nincs így. Nála a tragikusnak érezhető esemény csak úgy bekövetkezik, különösebb előzmények nélkül, általában váratlanul és a legtöbbször meglehetősen diszkréten (pl. halljuk a pisztolylövést, de nem látjuk a holttestet). Maguk a főszereplők sem igazán tragikusak, hiszen kisszerű, korlátolt létezésüket Csehov ugyan mesterien megrajzolja, viszont rögtön hozzájuk is ad olyan részleteket, amelyek az előbbieket kiforgatják, komolytalanná, nevetségessé teszik. A sokak által furcsának, gyakran élvezhetetlennek mondott szereplői megjegyzések vagy hosszabb monológok mögött felsejlik a tragikum ábrázolásának szándéka (és minden bizonnyal az is, ami e mögött van: a szubjektum létének legnagyobb kérdései, amelyek között kiemelt szerepet kap a boldogságkeresés), azonban a mindent átható irónia nem engedi, hogy emez teljes valójában megmutatkozzék. A dráma szereplőit minden - egyébként vitathatatlanul valóságos - nyomorúságuk ellenére valahogy mégsem lehet komolyan venni. Ezért volt nagyon elégedett Chauchat asszony a nemzetis rendezéssel: a közönség hahotái közepette a darab komoly üzenete is átjött, a rendezés nem csúszott át sem egy nehezen élvezhető fél-abszurd moralizálásba, sem egy Csehovhoz méltatlan komolytalan bohózatba. Minden egy jól kijelölt határon mozgott, és ez így volt jól. Az orosz hölgy valóban önfeledten derült egyes jeleneteken, ami bizonyítja a színészek vitathatatlanul színvonalas játékát. Talán a Mását alakító Schell Judit tetszett neki a legjobban, legalábbis az este után így érezte.
Az előadás után arra a következtetésre is eljutottak a kedves barátjával (akinek szintén nagyon tetszett a darab), hogy ha minden produkció ilyen színvonalas volna, a Nemzeti valóban egy kiemelkedő színház lehetne. (Bár sokan azt mondják, hogy már így sem áll messze ettől a céltól.) Az biztos, hogy azok, akik különböző "egyéb" okoktól vezérelve nem látogatják az Alföldi-vezette intézményt, sok jóból kimaradnak. Ha másból nem, egy kellemesen eltöltött szombat estéből, amely méltó zárása volt egy fontos és kellően dolgos napnak.

"Itt van az ősz, itt van ujra"

"Az őszről akarok írni. Őszi estékről. Olyanokról, mint a mostani. Munka és írások fölé görnyedve múlatni az időt, néha kinézve a konyhába, hátha az utolsó csersavmolekulák is kioldódtak már a teafilterből. Lehúzott redőny és zárt ablakok mellett ülni az íróasztalnál, és tanulni. (Hiányzik a nyári és kora őszi nyitott ablak.) Ülni, tanulni, dolgozni, írni. Amikor kint már sötét van, bent meg világos és meleg, a megszokott vasárnap esti tevékenységek mindig nehezebbé válnak. Sosem voltam az az ember, aki a vasárnapot a pihenésnek szánta. Régen sem, mostanában pedig végképp nem. Túl drága az emberi idő, hogy egy egész napot felelőtlenül a pihenésnek nevezzünk ki.
Szóval bent meleg van és fény, kint pedig sötét és hideg. Nem is ez zavarna, hanem az őszi estéknek az a tulajdonsága, hogy mindez bezárkózásra kényszerít. Bezárkózásra és magányra. Jó lenne ilyenkor a szélben kint sétálni valakivel, beülni valahova meginni vagy enni valamit. De ezt most nem lehet. Munka van és magány van. Monotonitás ugyanakkor nincs, és mindennapi szürkeség sincsen. Csak jó volna, ha lenne itt valaki "társaság", és ha mindez nem a világ végén történne. Mert itt még beülni vagy kimenni sem lehet sehova.
És nincs rossz közérzet sem, mert ez az évszak ilyen. Ilyennek kell lennie évről-évre. Sötétedőnek, évődésre késztetőnek, otthontartónak, hidegnek. Nincs vele semmi baj, csak hirtelen jött.
Meglepett."