"Exam", határmezsgye, sok jó

Pontosan egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette Csehov: Három nővér című drámáját a Nemzeti Színházban. Tette ezt azután, hogy az egész szombat délelőttjét egy nyelvi labor boxában töltötte, ahol több mint négy órán keresztül ostobábbnál ostobább feladatokat oldott meg: angol nyelvi vizsgáról volt szó (TOEFL), az egyetemi jelentkezésekhez kellett. Ezen kellemetlen élmény után a rövid capuccino egy belvárosi kávézóban, majd pedig a délutáni siesta valódi felüdülésként hatottak. De a java csak este következett!
Chauchat asszony rég szórakozott olyan jól színházban, mint az egy héttel ezelőtti szombat estén. Jó helyen is ültek, kellemes színházas légkör is volt (hogy ez pontosan milyen, azt az orosz hölgy nem tudná megmondani, így nem is próbálkozik vele), viszont az este valódi örömét természetesen a darab jelentette.
Az egyik legjobb az a Csehov-drámákban, hogy nem lehet igazán eldönteni, esetükben tragédiáról vagy komédiáról van-e szó. Nincs ez másképp a Három nővér esetében sem: Tuzenbach halála nyilván tragikus, de ettől az egész darab aligha válik azzá. Főként "visszamenőlegesen" nem: a vérbeli tragédiának mindig (jobban mondva: hagyományosan) van egy "felvezetése" - olyan események láncolata, amelyeknek végén a tragikus esemény szinte szükségszerűen bekövetkezik, mintha a drámai szüzsének nem is lenne más "választása", csak a saját, előre elrendelt végzetének a beteljesítése. Csehovnál ez nincs így. Nála a tragikusnak érezhető esemény csak úgy bekövetkezik, különösebb előzmények nélkül, általában váratlanul és a legtöbbször meglehetősen diszkréten (pl. halljuk a pisztolylövést, de nem látjuk a holttestet). Maguk a főszereplők sem igazán tragikusak, hiszen kisszerű, korlátolt létezésüket Csehov ugyan mesterien megrajzolja, viszont rögtön hozzájuk is ad olyan részleteket, amelyek az előbbieket kiforgatják, komolytalanná, nevetségessé teszik. A sokak által furcsának, gyakran élvezhetetlennek mondott szereplői megjegyzések vagy hosszabb monológok mögött felsejlik a tragikum ábrázolásának szándéka (és minden bizonnyal az is, ami e mögött van: a szubjektum létének legnagyobb kérdései, amelyek között kiemelt szerepet kap a boldogságkeresés), azonban a mindent átható irónia nem engedi, hogy emez teljes valójában megmutatkozzék. A dráma szereplőit minden - egyébként vitathatatlanul valóságos - nyomorúságuk ellenére valahogy mégsem lehet komolyan venni. Ezért volt nagyon elégedett Chauchat asszony a nemzetis rendezéssel: a közönség hahotái közepette a darab komoly üzenete is átjött, a rendezés nem csúszott át sem egy nehezen élvezhető fél-abszurd moralizálásba, sem egy Csehovhoz méltatlan komolytalan bohózatba. Minden egy jól kijelölt határon mozgott, és ez így volt jól. Az orosz hölgy valóban önfeledten derült egyes jeleneteken, ami bizonyítja a színészek vitathatatlanul színvonalas játékát. Talán a Mását alakító Schell Judit tetszett neki a legjobban, legalábbis az este után így érezte.
Az előadás után arra a következtetésre is eljutottak a kedves barátjával (akinek szintén nagyon tetszett a darab), hogy ha minden produkció ilyen színvonalas volna, a Nemzeti valóban egy kiemelkedő színház lehetne. (Bár sokan azt mondják, hogy már így sem áll messze ettől a céltól.) Az biztos, hogy azok, akik különböző "egyéb" okoktól vezérelve nem látogatják az Alföldi-vezette intézményt, sok jóból kimaradnak. Ha másból nem, egy kellemesen eltöltött szombat estéből, amely méltó zárása volt egy fontos és kellően dolgos napnak.

"Itt van az ősz, itt van ujra"

"Az őszről akarok írni. Őszi estékről. Olyanokról, mint a mostani. Munka és írások fölé görnyedve múlatni az időt, néha kinézve a konyhába, hátha az utolsó csersavmolekulák is kioldódtak már a teafilterből. Lehúzott redőny és zárt ablakok mellett ülni az íróasztalnál, és tanulni. (Hiányzik a nyári és kora őszi nyitott ablak.) Ülni, tanulni, dolgozni, írni. Amikor kint már sötét van, bent meg világos és meleg, a megszokott vasárnap esti tevékenységek mindig nehezebbé válnak. Sosem voltam az az ember, aki a vasárnapot a pihenésnek szánta. Régen sem, mostanában pedig végképp nem. Túl drága az emberi idő, hogy egy egész napot felelőtlenül a pihenésnek nevezzünk ki.
Szóval bent meleg van és fény, kint pedig sötét és hideg. Nem is ez zavarna, hanem az őszi estéknek az a tulajdonsága, hogy mindez bezárkózásra kényszerít. Bezárkózásra és magányra. Jó lenne ilyenkor a szélben kint sétálni valakivel, beülni valahova meginni vagy enni valamit. De ezt most nem lehet. Munka van és magány van. Monotonitás ugyanakkor nincs, és mindennapi szürkeség sincsen. Csak jó volna, ha lenne itt valaki "társaság", és ha mindez nem a világ végén történne. Mert itt még beülni vagy kimenni sem lehet sehova.
És nincs rossz közérzet sem, mert ez az évszak ilyen. Ilyennek kell lennie évről-évre. Sötétedőnek, évődésre késztetőnek, otthontartónak, hidegnek. Nincs vele semmi baj, csak hirtelen jött.
Meglepett."

Témák, tanulmányok, testmozgás

Lassan, de biztosan végül eldőlni látszott, melyek is lesznek Madame Chauchat szakdolgozattémái. Mivel a záródolgozat portfóliós, ezért három részből kell állnia: francia irodalom, nyelvészet és civilizáció. Az irodalmi rész Prosper Mérimée La Vénus d'Ille c. fantasztikus elbeszélését elemzi mítoszkritikai és poétikai szempontok alapján. Ez egyben részét képezi Chauchat asszony készülő (újabb) TDK-dolgozatának, melyben néhány Mérimée-novella hasonló jellegű elemzését végzi el, kiegészítve egyéb elemzési szempontokkal. Ez utóbbi munka sokkal nagyobb volumenű (és egyébként izgalmasabb is), mint egy portfólió-rész. Azonban a rövid dolgozatokat is muszáj megírni. A nyelvészeti rész mégsem a szleng körül alakul, hanem egy Mérimée-novella (Vision de Charles XI) fordítását fogja tartalmazni: ha már lehetőség van egzakt nyelvészkedés helyett fordításra, akkor már miért ne legyen az? A feladat könnyen teljesíthető és viszonylag gyorsan megy. A civilizációs szakdolgozat izgalmas témát érint: Hélène Cixous 1975-ös radikális feminista kiáltványával (Le Rire de la Méduse) foglalkozik. Igyekszik feltárni a szerző legfontosabb célkitűzéseit, melyekkel a legváltozatosabb területeken sürgette a forradalmi átalakulásokat, és egyben rövid áttekintést ad a korszak néhány más meghatározó gondolkodójáról és azok követeléseiről. A dolgozatok mindegyike jól haladt, a nyelvészet kivételével a többin már csak az utolsó simításokat kellett megtenni. És a határidő (december első hete) még igen messze volt...
Ezzel együtt az orosz hölgy külföldi továbbtanulási tervei is jól alakultak. Legalábbis az információszerzés és a felvételi eljárás megkezdése. Nagyon részletekbe bocsátkozni ezen lapokon mégsem mer, mert hiszen aki előre iszik a medve bőrére... Ugyan egyelőre nem nagyon volt mit inni.
Az egyetemi utolsó féléve meglehetősen érdekesnek bizonyult, végre néhány olyan órával, amelyek valóban érdekelték. A kampuszon viszont mostanában elég kevés időt töltött, azt is szinte csak az órákon, így régi ismerősökkel találkozni nem igazán adódott lehetősége. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy egy jó részük már végzett az egyetemen, és vagy mesterképzésre mentek, vagy dolgozni valahová, így többé már nem (vagy csak keveset) fordultak meg a Trefort-kert környékén. Az egyetem mellett Chauchat asszony elkezdett rendszeresen sportolni is, amelytől egyrészt jobb fizikai erőnlétet és külsőt, másrészt kikapcsolódást és stresszcsökkenést remélt. Már nem is mindig hiányzott neki az edzőtársaság: magában is jól elvolt, úgy talán még gyorsabban is haladt. Persze B. társasága mindig jócskán felderítette és motiválta. Innentől kezdve ügyelnie kell majd arra, hogy megtalálja a helyes egyensúlyt az egyetem, az otthoni munkák (pl. szakdolgozatírás vagy angoltanulás) és a sport között. Az orosz hölgy remélte - sőt: titkon tudta is -, hogy mindezt sikerülni fog előbb-utóbb elérni. Ezen az őszön elég bizakodó és meglehetősen nyugodt volt. És ez így volt jól.