Pontosan egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette Csehov: Három nővér című drámáját a Nemzeti Színházban. Tette ezt azután, hogy az egész szombat délelőttjét egy nyelvi labor boxában töltötte, ahol több mint négy órán keresztül ostobábbnál ostobább feladatokat oldott meg: angol nyelvi vizsgáról volt szó (TOEFL), az egyetemi jelentkezésekhez kellett. Ezen kellemetlen élmény után a rövid capuccino egy belvárosi kávézóban, majd pedig a délutáni siesta valódi felüdülésként hatottak. De a java csak este következett!
Chauchat asszony rég szórakozott olyan jól színházban, mint az egy héttel ezelőtti szombat estén. Jó helyen is ültek, kellemes színházas légkör is volt (hogy ez pontosan milyen, azt az orosz hölgy nem tudná megmondani, így nem is próbálkozik vele), viszont az este valódi örömét természetesen a darab jelentette.
Az egyik legjobb az a Csehov-drámákban, hogy nem lehet igazán eldönteni, esetükben tragédiáról vagy komédiáról van-e szó. Nincs ez másképp a Három nővér esetében sem: Tuzenbach halála nyilván tragikus, de ettől az egész darab aligha válik azzá. Főként "visszamenőlegesen" nem: a vérbeli tragédiának mindig (jobban mondva: hagyományosan) van egy "felvezetése" - olyan események láncolata, amelyeknek végén a tragikus esemény szinte szükségszerűen bekövetkezik, mintha a drámai szüzsének nem is lenne más "választása", csak a saját, előre elrendelt végzetének a beteljesítése. Csehovnál ez nincs így. Nála a tragikusnak érezhető esemény csak úgy bekövetkezik, különösebb előzmények nélkül, általában váratlanul és a legtöbbször meglehetősen diszkréten (pl. halljuk a pisztolylövést, de nem látjuk a holttestet). Maguk a főszereplők sem igazán tragikusak, hiszen kisszerű, korlátolt létezésüket Csehov ugyan mesterien megrajzolja, viszont rögtön hozzájuk is ad olyan részleteket, amelyek az előbbieket kiforgatják, komolytalanná, nevetségessé teszik. A sokak által furcsának, gyakran élvezhetetlennek mondott szereplői megjegyzések vagy hosszabb monológok mögött felsejlik a tragikum ábrázolásának szándéka (és minden bizonnyal az is, ami e mögött van: a szubjektum létének legnagyobb kérdései, amelyek között kiemelt szerepet kap a boldogságkeresés), azonban a mindent átható irónia nem engedi, hogy emez teljes valójában megmutatkozzék. A dráma szereplőit minden - egyébként vitathatatlanul valóságos - nyomorúságuk ellenére valahogy mégsem lehet komolyan venni. Ezért volt nagyon elégedett Chauchat asszony a nemzetis rendezéssel: a közönség hahotái közepette a darab komoly üzenete is átjött, a rendezés nem csúszott át sem egy nehezen élvezhető fél-abszurd moralizálásba, sem egy Csehovhoz méltatlan komolytalan bohózatba. Minden egy jól kijelölt határon mozgott, és ez így volt jól. Az orosz hölgy valóban önfeledten derült egyes jeleneteken, ami bizonyítja a színészek vitathatatlanul színvonalas játékát. Talán a Mását alakító Schell Judit tetszett neki a legjobban, legalábbis az este után így érezte.
Az előadás után arra a következtetésre is eljutottak a kedves barátjával (akinek szintén nagyon tetszett a darab), hogy ha minden produkció ilyen színvonalas volna, a Nemzeti valóban egy kiemelkedő színház lehetne. (Bár sokan azt mondják, hogy már így sem áll messze ettől a céltól.) Az biztos, hogy azok, akik különböző "egyéb" okoktól vezérelve nem látogatják az Alföldi-vezette intézményt, sok jóból kimaradnak. Ha másból nem, egy kellemesen eltöltött szombat estéből, amely méltó zárása volt egy fontos és kellően dolgos napnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése