Merry Christmas!

"Az ilyen pillanatok azok, amelyek idején biztosan nem érdemes (vagy nem szabad) tollat ragadni. Vagy éppenséggel csak ilyenkor érdemes? Nem tudom eldönteni.
Mindenesetre a karácsony eltelt. Most számlálgatom vissza az utolsó perceit, amik viszont lassan telnek. Nem írom azt, hogy "amelyek viszont lassan telnek", pedig úgy volna helyesebb nyelvtanilag, de ez most nem érdekel. Úgy indultam neki az év végi ünnepeknek, hogy "Na ez most biztosan nagyon szar lesz." Ami azt illeti, nem tévedtem sokat, így visszagondolva. Legalábbis a végén valami elromlott. Számolgatom vissza az ünnep utolsó perceit, mert nem tudok egyebet kezdeni magammal. Sok dologgal továbbra is elégedetlen vagyok, mások inkább zavarnak régtől fogva, megint mások már idegesítenek, de a lényegük közös: minden ugyanolyan, mint volt. És ez most frusztrál, de nagyon.
Az utóbbi időben írni sincs kedvem. Pedig sok jó és örömteli dolog is történik. Máskor hozzátenném azt a "bölcs" mondást is (az ilyen bölcs mondások különben általában hatalmas közhelyek, ami erősen megkérdőjelezi az állítólagos bölcs voltukat), miszerint a rossz dolgok mindig többnek látszanak és súlyosabbnak mutatkoznak meg, mint a jók, pedig - állítják sokan - valójában a jók még talán picivel többen is vannak. Ez bizonyára így van (mert a bölcs mondások általában annyira általánosak és - mondjuk ki! - primitívek, hogy valószínűleg igazak), de ez most kevéssé vigasztal. Lehet, hogy az írás nem nekem való. Az utóbbi időben ugyanezt gondolom az olvasásról is. Meg az egész entellektüel-létről. Sok ez nekem. Terveznék inkább ruhákat. És foglalkoznék többet saját magammal. Rám férne.
Az írás szedett-vedett stílusa és "sefülesefarkassága" bizonyítja, hogy most őszinte voltam. Én mindig csak ilyen "meta" vagyok."

Hosszú szünet, új vállalkozás

Sok idő telt el azóta, hogy Madame Chauchat utoljára tollat ragadott. Több mint egy hónap. Nem mintha nem történt volna rengeteg érdekes és izgalmas dolog az elmúlt időben. Csak valahogy az orosz hölgynek sem ideje, sem kedve nem volt az íráshoz. Egy idő után azonban úgy döntött, mégis papírra veti néhány gondolatát. Így hát újfent nekifogott az írásnak.
Ezen sorok írása közben nem állt szándékában teljes és részletes beszámolót adni az elmúlt egy hónap eseményeiről, mert ha e feladatnak nekiesne, egyáltalán nem jutna ideje aludni az éjjel. Ehelyett úgy határozott, hogy inkább meglebegteti egy jövendőbeli vállalkozásának néhány részletét. Az orosz hölgyet már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy a néha meglehetősen eklektikus (vagy esetleg: rendszertelen, csapongó...) emlékiratainak lejegyzése mellett belefogjon valami teljesen más (meg)írásába is. Természetesen nem valami szépprózát vagy lélegzetelállító tudományos értekezést tervezett írni! Arra gondolt, hogy a mostanában eléggé nagy számú olvasmányára való tekintettel talán érdemes volna egyfajta könyvösszefoglalót vagy kritikát lejegyezni ezekről a művekről (vagy legalábbis egy részükről), ezúton is átadva őket egy szélesebb olvasóközönségnek, esetleg az utókornak. A mostani emlékiratokhoz hasonló írásgyűjtemény lenne, viszont sokkal rend(szer)ezettebb és néhol jobban kimunkált. Az egyes ismertetők/kommentárok/személyes beszámolók angolul lennének írva. Maga az egész talán picit nagyobb reklámot is kapna.
Madame Chauchat már régebben tett elhatározásokat ilyesféle dolgok megírására, azonban mindeddig nem sikerült ezeket megvalósítania. Úgy érezte, eljött az idő, hogy mindez megváltozzék.

"Exam", határmezsgye, sok jó

Pontosan egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette Csehov: Három nővér című drámáját a Nemzeti Színházban. Tette ezt azután, hogy az egész szombat délelőttjét egy nyelvi labor boxában töltötte, ahol több mint négy órán keresztül ostobábbnál ostobább feladatokat oldott meg: angol nyelvi vizsgáról volt szó (TOEFL), az egyetemi jelentkezésekhez kellett. Ezen kellemetlen élmény után a rövid capuccino egy belvárosi kávézóban, majd pedig a délutáni siesta valódi felüdülésként hatottak. De a java csak este következett!
Chauchat asszony rég szórakozott olyan jól színházban, mint az egy héttel ezelőtti szombat estén. Jó helyen is ültek, kellemes színházas légkör is volt (hogy ez pontosan milyen, azt az orosz hölgy nem tudná megmondani, így nem is próbálkozik vele), viszont az este valódi örömét természetesen a darab jelentette.
Az egyik legjobb az a Csehov-drámákban, hogy nem lehet igazán eldönteni, esetükben tragédiáról vagy komédiáról van-e szó. Nincs ez másképp a Három nővér esetében sem: Tuzenbach halála nyilván tragikus, de ettől az egész darab aligha válik azzá. Főként "visszamenőlegesen" nem: a vérbeli tragédiának mindig (jobban mondva: hagyományosan) van egy "felvezetése" - olyan események láncolata, amelyeknek végén a tragikus esemény szinte szükségszerűen bekövetkezik, mintha a drámai szüzsének nem is lenne más "választása", csak a saját, előre elrendelt végzetének a beteljesítése. Csehovnál ez nincs így. Nála a tragikusnak érezhető esemény csak úgy bekövetkezik, különösebb előzmények nélkül, általában váratlanul és a legtöbbször meglehetősen diszkréten (pl. halljuk a pisztolylövést, de nem látjuk a holttestet). Maguk a főszereplők sem igazán tragikusak, hiszen kisszerű, korlátolt létezésüket Csehov ugyan mesterien megrajzolja, viszont rögtön hozzájuk is ad olyan részleteket, amelyek az előbbieket kiforgatják, komolytalanná, nevetségessé teszik. A sokak által furcsának, gyakran élvezhetetlennek mondott szereplői megjegyzések vagy hosszabb monológok mögött felsejlik a tragikum ábrázolásának szándéka (és minden bizonnyal az is, ami e mögött van: a szubjektum létének legnagyobb kérdései, amelyek között kiemelt szerepet kap a boldogságkeresés), azonban a mindent átható irónia nem engedi, hogy emez teljes valójában megmutatkozzék. A dráma szereplőit minden - egyébként vitathatatlanul valóságos - nyomorúságuk ellenére valahogy mégsem lehet komolyan venni. Ezért volt nagyon elégedett Chauchat asszony a nemzetis rendezéssel: a közönség hahotái közepette a darab komoly üzenete is átjött, a rendezés nem csúszott át sem egy nehezen élvezhető fél-abszurd moralizálásba, sem egy Csehovhoz méltatlan komolytalan bohózatba. Minden egy jól kijelölt határon mozgott, és ez így volt jól. Az orosz hölgy valóban önfeledten derült egyes jeleneteken, ami bizonyítja a színészek vitathatatlanul színvonalas játékát. Talán a Mását alakító Schell Judit tetszett neki a legjobban, legalábbis az este után így érezte.
Az előadás után arra a következtetésre is eljutottak a kedves barátjával (akinek szintén nagyon tetszett a darab), hogy ha minden produkció ilyen színvonalas volna, a Nemzeti valóban egy kiemelkedő színház lehetne. (Bár sokan azt mondják, hogy már így sem áll messze ettől a céltól.) Az biztos, hogy azok, akik különböző "egyéb" okoktól vezérelve nem látogatják az Alföldi-vezette intézményt, sok jóból kimaradnak. Ha másból nem, egy kellemesen eltöltött szombat estéből, amely méltó zárása volt egy fontos és kellően dolgos napnak.

"Itt van az ősz, itt van ujra"

"Az őszről akarok írni. Őszi estékről. Olyanokról, mint a mostani. Munka és írások fölé görnyedve múlatni az időt, néha kinézve a konyhába, hátha az utolsó csersavmolekulák is kioldódtak már a teafilterből. Lehúzott redőny és zárt ablakok mellett ülni az íróasztalnál, és tanulni. (Hiányzik a nyári és kora őszi nyitott ablak.) Ülni, tanulni, dolgozni, írni. Amikor kint már sötét van, bent meg világos és meleg, a megszokott vasárnap esti tevékenységek mindig nehezebbé válnak. Sosem voltam az az ember, aki a vasárnapot a pihenésnek szánta. Régen sem, mostanában pedig végképp nem. Túl drága az emberi idő, hogy egy egész napot felelőtlenül a pihenésnek nevezzünk ki.
Szóval bent meleg van és fény, kint pedig sötét és hideg. Nem is ez zavarna, hanem az őszi estéknek az a tulajdonsága, hogy mindez bezárkózásra kényszerít. Bezárkózásra és magányra. Jó lenne ilyenkor a szélben kint sétálni valakivel, beülni valahova meginni vagy enni valamit. De ezt most nem lehet. Munka van és magány van. Monotonitás ugyanakkor nincs, és mindennapi szürkeség sincsen. Csak jó volna, ha lenne itt valaki "társaság", és ha mindez nem a világ végén történne. Mert itt még beülni vagy kimenni sem lehet sehova.
És nincs rossz közérzet sem, mert ez az évszak ilyen. Ilyennek kell lennie évről-évre. Sötétedőnek, évődésre késztetőnek, otthontartónak, hidegnek. Nincs vele semmi baj, csak hirtelen jött.
Meglepett."

Témák, tanulmányok, testmozgás

Lassan, de biztosan végül eldőlni látszott, melyek is lesznek Madame Chauchat szakdolgozattémái. Mivel a záródolgozat portfóliós, ezért három részből kell állnia: francia irodalom, nyelvészet és civilizáció. Az irodalmi rész Prosper Mérimée La Vénus d'Ille c. fantasztikus elbeszélését elemzi mítoszkritikai és poétikai szempontok alapján. Ez egyben részét képezi Chauchat asszony készülő (újabb) TDK-dolgozatának, melyben néhány Mérimée-novella hasonló jellegű elemzését végzi el, kiegészítve egyéb elemzési szempontokkal. Ez utóbbi munka sokkal nagyobb volumenű (és egyébként izgalmasabb is), mint egy portfólió-rész. Azonban a rövid dolgozatokat is muszáj megírni. A nyelvészeti rész mégsem a szleng körül alakul, hanem egy Mérimée-novella (Vision de Charles XI) fordítását fogja tartalmazni: ha már lehetőség van egzakt nyelvészkedés helyett fordításra, akkor már miért ne legyen az? A feladat könnyen teljesíthető és viszonylag gyorsan megy. A civilizációs szakdolgozat izgalmas témát érint: Hélène Cixous 1975-ös radikális feminista kiáltványával (Le Rire de la Méduse) foglalkozik. Igyekszik feltárni a szerző legfontosabb célkitűzéseit, melyekkel a legváltozatosabb területeken sürgette a forradalmi átalakulásokat, és egyben rövid áttekintést ad a korszak néhány más meghatározó gondolkodójáról és azok követeléseiről. A dolgozatok mindegyike jól haladt, a nyelvészet kivételével a többin már csak az utolsó simításokat kellett megtenni. És a határidő (december első hete) még igen messze volt...
Ezzel együtt az orosz hölgy külföldi továbbtanulási tervei is jól alakultak. Legalábbis az információszerzés és a felvételi eljárás megkezdése. Nagyon részletekbe bocsátkozni ezen lapokon mégsem mer, mert hiszen aki előre iszik a medve bőrére... Ugyan egyelőre nem nagyon volt mit inni.
Az egyetemi utolsó féléve meglehetősen érdekesnek bizonyult, végre néhány olyan órával, amelyek valóban érdekelték. A kampuszon viszont mostanában elég kevés időt töltött, azt is szinte csak az órákon, így régi ismerősökkel találkozni nem igazán adódott lehetősége. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy egy jó részük már végzett az egyetemen, és vagy mesterképzésre mentek, vagy dolgozni valahová, így többé már nem (vagy csak keveset) fordultak meg a Trefort-kert környékén. Az egyetem mellett Chauchat asszony elkezdett rendszeresen sportolni is, amelytől egyrészt jobb fizikai erőnlétet és külsőt, másrészt kikapcsolódást és stresszcsökkenést remélt. Már nem is mindig hiányzott neki az edzőtársaság: magában is jól elvolt, úgy talán még gyorsabban is haladt. Persze B. társasága mindig jócskán felderítette és motiválta. Innentől kezdve ügyelnie kell majd arra, hogy megtalálja a helyes egyensúlyt az egyetem, az otthoni munkák (pl. szakdolgozatírás vagy angoltanulás) és a sport között. Az orosz hölgy remélte - sőt: titkon tudta is -, hogy mindezt sikerülni fog előbb-utóbb elérni. Ezen az őszön elég bizakodó és meglehetősen nyugodt volt. És ez így volt jól.

Későn kelés, apró ügyek, Facebook

Madame Chauchat a mai napját nem igazán nevezhette hasznosnak.
Voltak olyan napok, mint például a mai, amikor úgy érezte, nem csinált semmi fontosat. Csak tengett-lengett. Reggel későn kelt, utána viszonylag lassan és hosszan netezett, majd ugyanazzal a tempóval megreggelizett (dél körül). És bár elhatározta, hogy már a délelőttjét a szakdolgozatírásnak fogja szentelni, a dologból nem lett semmi. Még este sem. A köztes (tkp. délutáni) időben elment bevásárolni, szoláriumba és egy GSM-boltba "kiüttetni" egy mobiltelefont, hogy egy kedves barátja (aki történetesen egy másik mobiltársaság előfizetője) is tudja használni. Jobban mondva a mobil ezentúl az övé addig, ameddig nem vesz magának egy sokkal jobb és korszerűbb készüléket. A szoláriumban először fordult elő vele, hogy várakoznia kellett az "állóra", mert az éppen használatban volt. Meglepetésére egy 40 körüli, nem is túlságosan fancy úr jött ki belőle - Chauchat asszony revideálta is rögtön az elképzeléseit a szoláriumba járók tipológiájáról. Később egy meg nem nevezendő hipermarketben viszonylag sok pénzt hagyott ott, de nem volt kár érte, hiszen rengeteg mindent vett. Többek között olyan müzliszeleteket is, amelyek kitűnően illeszkedtek az új, immár egészségtudatosabb diétájába.
Ugyanannak a napnak az estéje viszont sok idegeskedéssel telt, mivel Madame Chauchat-t felháborította a Facebook felhasználóbarátnak és etikusnak egyáltalán nem mondható azon funkciója, miszerint a biztonsági és bizalmassági paraméterek meg tudnak változni automatikusan aszerint, hogy milyen frissítéseket eszközöl a cég az oldal egyéb funkcióiban és részleteiben. Eltelt némi idő, mire az orosz hölgy mindent észrevett, ami megváltozott, és mire mindezeket helyreállította. De megérte: újból minden a régi. Egy ideig...
Hogy az este további része miket tartogatott, azt ezen sorok írásakor még nem tudhatta. Némi olvasást még egészen biztosan, de mást valószínűleg nem. Itt az ideje pihenni. A holnapi egy hosszú nap lesz.

Péniszirigység, kettős kasztráció, maszkulin szemüveg

Íme egy részlet Madame Chauchat francia civilizációs portfóliójának egyik alapszövegéből:

Egyébként nem látszik-e, hogy a szövegeimben a pénisz állandóan jelen van, hogy helyet és vonzerőt biztosítok a számára? De, bizo­nyára. Mindent akarok. Vele egészen egésznek akarom magam. Miért fosztanám meg magam egy résztől magunkból? Mindent akarok tehát magunkból. Persze, hogy a nő irigyli, szerető és nem féltékeny „irigy­séggel". Nem azért, mert kasztrálva van, hanem mert ő az a megrö­vidített, aki csordultig akar töltődni, az a megsebzett, aki vigaszta­lódni akar, és bosszút állni. Nem akarok olyan péniszt, amellyel a testemet díszíteném fel. Hanem a másikra a másikért vágyom, az egészre, egészként; mert élni annyit jelent, mint mindent akarni, ami van, ami él, és úgy akarni, hogy éljen. A kasztráció? Másnak mesél­jék! Milyen egy hiányból származó vágy? Egy egészen kicsi vágy. Az a nő, aki hagyja, hogy a nagy fallosz fenyegesse, a fallosz sürgető instanciájának cirkuszától ámultan, melyet a Derék mester irányít dobszóval, az a nő a tegnapé. Még léteznek a hajdani nők, számos és könnyű áldozatai a jó öreg bohózatoknak, akár az első és néma válto­zatban, a testükön, mint régen, a meredező arany fallosz teoretikus emlékszobrával, melyet sosem látnak merevedni, női titánként elnyúlva a remegésük által keltett hegyek alatt. Akár ma, infáns korszakukból kilépvén, mikor hirtelen ott látják magukat az analitikus birodalom felépítői által ostromlottan, és mihelyt megfogalmazzák az új, mez­telen, névtelen és felbukkanásával gyengédséget kiváltó vágyat, máris itt állnak megfürösztve az új vének által, és hopp! a homályos, a modernitás ruhájába öltözött interpretáció démona eladja nekik, hamisan csillogó jelölőknek álcázva, ugyanazokat a bilincseket és más lelán­coló csecsebecséket: ez a második változat, szemérmes lealacsonyításuk „felvilágosulása". Melyik kasztrációt részesíted előnyben? Melyi­két szereted jobban, az anyáét vagy az apáét? Ó, jaj de sép a semed, nézd, sép kislány, vedd meg tőlem a szemüvegem, és meglátod: az Igazság-Én majd megmondja neked mindazt, amit hinned kell. Húzd az orrodra, és vess egy fetisiszta pillantást (azt, hogy az vagy, én, a másik analizáló, elmondom neked) a testedre, és a másik testére. Látod? Nem? Várj, mindent megmagyarázunk, és végre megtudod majd, hogy a neurotikusok melyik fajtájával állsz rokonságban. Ne mozogj, megalkotják a portrédat, hogy aztán minél hamarabb hozzá hasonlatossá tedd magad.

(Hélène Cixous: A medúza nevetése /fordította Kádár Krisztina/, in Testes könyv II., szerk. Kiss Attila Atilla - Kovács Sándor - Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE, 1996-97.)

Új szemeszter, ősz, "Papa Don't Vogue!"

Megkezdődött az egyetem. Remélhetőleg az utolsó félév az ELTÉ-n. Madame Chauchat-nak nem lett túl sok órája: mindössze csak négy, de ezek legalább érdekesnek ígérkeztek. Úgy látszik, végre elérkezett az ideje annak, hogy a korábbi néhány kivételtől eltekintve olyan órákra is tudjon járni, amelyek valóban érdeklik. Megérte három évet várni...
Az olvasmányok is megszaporodtak, jelentkeztek az első exposék, feltűntek külföldi (francia) diákok az órákon, felújult a menzai ebédelések gyakorlata stb. Egyszóval: megkezdődött az egyetem. Az orosz hölgynek jól esett kicsit visszazökkenni ebbe a megszokott kerékvágásba, ugyanakkor rengeteg más dolga is volt ezek mellett, illetve hozzájuk kapcsolódva. Különösen a külföldi egyetemekre történő jelentkezések foglalták el sok idejét. Viszont nagyon bízott benne (és talán valahol a lelke mélyén tudta is), hogy valami biztosan össze fog jönni.
A budapesti időjárás kissé ősziesre fordult, hűvösebbek lettek a reggelek, korábban sötétedett este. Chauchat asszonynak eszébe jutottak a bordeaux-i őszi napok, melyeken kedves lakótársával együtt ballagtak az egyetemre, együtt jöttek haza, vásároltak, sétáltak. Kellemes hónapok voltak. Szerencsés a helyzetük azoknak, akik éppen most vesznek részt az Erasmus-programban, így például Chauchat asszony két barátjának is, akik Lille-ben töltik a séjourt. Nagy lehetőségek ezek, nem szabad őket kihagyni.
Madame Chauchat, midőn ezeket a sorokat írja, igencsak fáradtnak érezte magát, hiszen előző este ellátogatott néhány barátjával egy partiba, amelynek nem a reggelig tartó impulzusai szívták le az energiáját, hanem inkább a zene színvonala. Az orosz hölgy még sosem volt tematikus zenéjű buliban: a téma Madonna volt, "mixelve és natúrban". Sajnos, nem hogy Madonnát alig játszottak, hanem a többi számot is vagy "natúrban" adták le (értsd: úgy, hogy nem lehetett rá táncolni), vagy pedig egy olyan mixben, amihez senki sem tudott hozzászólni (pl. Lady Gaga Lovegame c. száma alá egy cigányos-klezmeres "hegedűbasszust" nyomtak...). Chauchat asszony mostani higgadt - és némileg kipihent - fejével úgy gondolja, hogy a hajnal folyamán nem menekültek el elég gyorsan a helyről. Hamarabb kellett volna, akkor talán nem okozott volna ekkora csalódást. Többet ilyet soha.

Könyvek, könyvek, könyvek

A világhálón "szörfölve" Madame Chauchat tekintete fennakadt egy nekrológnak nem nevezhető blogbejegyzésen, amely a nemrégiben elhunyt Legeza Ilona honlapjára hívta fel a figyelmet. Az egykori könyvtáros hölgy az évek során kiemelkedő kritikusi tevékenységet végzett: a honlapja szerint 3060 klasszikus, modern, magyar és világirodalmi alkotásról írt hosszabb-rövidebb könyvismertetőt. Az orosz hölgy néhányat végig is olvasott közülük és megállapította, hogy esetenként igen színvonalas (és mindenekelőtt érdekfeszítő) írásokról van szó. A honlap tökéletes lehet mindazok számára, akik bizonytalanok szépirodalmi olvasmányválasztásaikat illetően; akik többet meg szeretnének tudni egy regényről anélkül, hogy elolvasnák; vagy akik csak arra vágynak, hogy egy régebbi (akár évtizedes) olvasmányélményük néhány sor hatására ismét megelevenedjék.
Meglehet, hogy az elhunyt valamelyik kollégája idővel átveszi a "stafétabotot", és folytatja az ismertetők írását. Chauchat asszony ennek nagyon örülne, de természetesen a lista a mostani állapotában is több mint kimerítő.

Diszkurzus, "bolondság", retorika

A nyáron Chauchat asszony sokat olvasott. Mindezen olvasmányoknak lettek egyrészt írásos, másrészt "gondolati" nyomai, hatásai. Úgy döntött, hogy az elkövetkezendő időkben közread ezekből néhányat az emlékirataiban: eredeti, "nyers" szövegeket csakúgy, mint néhány hozzákapcsolt gondolatát. Elsőként álljon itt egy összefoglaló Michel Foucault A bolondság története a klasszicizmus korában (Histoire de la folie à l'âge classique) c. könyvéről:


Az elmebetegség jelensége lényeges emberi orientációs fogalompár, a normális-abnormális binaritását hordozza. Az a mód, ahogy erről ma vélekedünk, jócskán eltér a középkori felfogástól. Akkor az a jelenség, amit ma elmebetegségnek nevezünk, még a szentség, az isteni igazság misztikus körébe tartozott, feltételezték, hogy a bolond valami transzcendentális tudás, üzenet birtokosa. Az ilyen embert a kor adekvát helyére - a lakott, az ismert és az ismeretlen, nem lakott peremére -, a város szélére, a kikötőbe telepített hajóra vagy a városon kívül eső felszabaduló lepratelepekre tette. A "bölcs bolond", a "falu bolondja" mind jele volt annak, hogy a bolond öntudatlan hordozója valami lényeginek. A "klasszikus kor" a bolondot az ésszel bíróval szomszédosnak, ellentétesnek kezdte felfogni, valahogy úgy, mint az emberit az állatival, a racionálist a nem racionálissal és a konformot a deviánssal. A bolondból ekkor bűnöző lett, és a többi szerencsétlennel, kóborló szegénnyel, tolvajjal, rablóval együtt bezárásra, elkülönítésre ítélték. Csak a XIX. század elejére alakult ki egy új diszkurzus, mely a bolondot betegnek nevezte, azaz visszavezette a bűnözők közül az emberek világába, de azonnal el is zárta olyan helyre, az elmeklinikára, mely kényszerű bezártságot jelentett, s kötelező kezeléssel járt. Végül a XX. század, Freud pszichoanalízise új módon kezd el figyelni az elmebetegre, meghallgatja a szavát, titkos, nehezen érthető személyes értelmet talál benne, önmaga ijesztő másának sejti. A négy korszak négy retorikai technikával dolgozik: az első metaforaként (isteni lényeg érzékelhető hordozója), a második metonímiaként (a konform a deviáns szomszédjaként), a harmadik szinekdochéként (a betegség részmegvalósulása az egésznek), a negyedik pedig iróniaként (létünk megkettőződéseként) fogja fel. A bolond diszkurzusa tehát nem az igazság fogalmával operál, hanem retorikai módon éli át az adott életszeletet, az igaz és hamis, a logika csak a megalapozó diszkurzusokon belül szerveződik meg, az adott kornak megfelelő vallási, jogi, orvosi és pszichoanalitikus eljárásokban.

(Bókay Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Budapest, Osiris, 2006, pp. 174-175.)

After holiday

Így augusztus 31-én, fél lábbal már az őszi évszakban járva elérkezett az ideje annak, hogy Madame Chauchat számot vessen a 2011-es nyarával.
Változatos volt, emellett tevékeny, hasznos, szórakoztató, eredményes, pihenéssel és munkával egyaránt megtűzdelt. Egyszóval: jó volt. Az orosz hölgynek nem tartotta úri kedve, hogy felidézzen mindent az elejétől a végéig, legalábbis írásban biztosan nem (gondolatfoszlányok szintjén annál inkább). Ezért úgy döntött, inkább csak a nyár végéről mesél egy kicsit: a trieszti nyaralásról és a csúszdaparkról.
Madame Chauchat élete egyik legjobban sikerült nyaralását töltötte az észak-olaszországi kikötővárosban. Egyesek óva intették tőle, hogy oda merészkedjék, hiszen - ahogy ők mondták - Trieszt nem egyéb, mint egy kikötő. A belváros tengerrésze valóban az, viszont kijjebb autózva kitűnő (ámbár betonozott) tengerpart tárult az orosz hölgy szeme elé. Volt kavicsos, sziklás és homokos part; szélcsend és hullámzó habok; napsütés és árnyék; pizza és kekszek stb. Ezen felül a belváros is nagyon szép volt, kissé talán Bordeaux-ra is hasonlított. Háundemek, zarák és egyebek ugyan nem voltak, de Chauchat asszonynak így is sikerült találnia egy helyes rövidnadrágot magának (így nyár végére): akadt ugyanis egy Európa-torony (Torri d'Europa) nevezetű pláza, ahol a kedves útitársával az evés-ivás mellett egy kicsit shoppingoltak is. Maga a szállás egyszerű volt, de korrekt, és nyoma sem volt a hostel jellegnek. Ez úgy történhetett, hogy a tulajdonosnő (bizonyos Patrizia) a saját lakásának egy részét alakította át vendégszobákká és egy közös fürdőszobává. Mint youth hostel, az interneten rá lehet találni és meg lehet benne szállni viszonylag olcsón. Szerencsére a fullasztó meleg ellen az orosz hölgy és útitársa szobájába beszereltek egy légkondit, így legalább tudtak aludni éjjel. Napközben amikor épp nem várost néztek (ezt amúgy sem tették sokszor), akkor a legnagyobb gondjuk az volt, hogy hogyan osszák fel a napozásos és fürdőzéses szakaszokat egymás között a maximális barnulás és tengerélmény (no meg pihenés) elérése érdekében. Minkét (mindhárom) célt a legteljesebben megvalósították: még az is többször előfordult, hogy olasz ragazziknak nézték őket, annyira barnák voltak. Az étkezést napközben alig oldották meg, mert alig ettek valamit, este azonban a helyi éttermeket részesítették előnyben. Madame Chauchat az utolsó este étkével volt a legelégedettebb: olaszos Frutto di mare pizza volt, kitűnő fokhagyma szószban, nagyon friss tésztával és minőségi kagylókkal. Egy élmény volt, különösen úgy, hogy a szomszéd asztalnál ülő pár felajánlotta a boruk egy részét, mivel már nem bírtak vele. Még sosem fordult elő, hogy az orosz hölgyet ilyen nagyvonalú és szokatlan gesztusban részesítették; meg is lepődött miatta. Az italt természetesen elfogadták és együtt koccintottak a hölgy szemmel láthatóan hamarosan megszületendő gyermekére.
Amennyire tökéletes lezárása volt a trieszti séjournak a pizzás-borfelajánlós este, annyira az volt a nyárnak a mogyoródi akvaparkba való kiruccanás. A történet pár nappal Olaszország után játszódott, amikor Madame Chauchat két barátja társaságában ellátogatott a Hungaroring szomszédságában elterülő roppant csúszdaparkba. A prospektus szerint huszonhat csúszda áll a vendégek rendelkezésére: mindegyik más hosszúságú, ötletű és kiképezésű, ezzel nyújtva maximális élményt felnőttnek-gyereknek egyaránt. Maga a park egy meglehetősen kies tájon terül el (az orosz hölgy egyszer járt itt még zsenge ifjúságában), viszont az infrastruktúrája kifogástalan (még azt is mondhatnánk: európai színvonalú) - tiszta mellékhelyiségek, kellően klórozott víz, viszonylag jól tisztított kövezet, szépen rendben tartott kertek és pázsitok és mindenekelőtt aránylag kedves és segítőkész személyzet fogadták a vendégeket. Jelen írás szerzőjét leginkább azok a csúszdák fogták meg, amelyeknek egy részében teljes sötétség uralkodott, amikor is egyáltalán nem lehetett tudni, merre is visz a víz útja, illetve az ember mikor ér le. A kb. félnapos program alatt a csúszdázáson kívül volt idő beszélgetésre, dohányzásra, közös evés-ivásra és némi napozásra, habár az augusztus végi nap ereje már korántsem olyan, mint mondjuk a júliusié. Furcsa módon még Triesztben sem.
Összességében tehát Chauchat asszony nagyon elégedett volt az idei nyarával. A fentebb elmesélt két "élménysorozatot" pedig egyfajta koronának érezte az események nagyon is kellemes és boldog láncolatában.

Megjegyzés: külön köszönet C***** úrnak azért, hogy az egész trieszti út során kitűnő GPS-ként is szerepelt.

"Cave amantem"

Madame Chauchat az utóbbi időben alaposan elmélyedt Prosper Mérimée elbeszéléseiben. A hamarosan megírandó szakdolgozatának, egyetemi jelentkezéseinek és még egyéb más dolgoknak köszönhetően a mérimée-i fantasztikumra irányuló kutatásai egyre fontosabbá váltak. Íme egy részlet a már részben megírt fejezetekből, amely a La Vénus d'Ille novella kapcsán az Aphrodité-mítosz eredetét és történetét foglalja össze röviden:

Déesse de l’amour et de la beauté chez les peuples helléniques, Aphrodite retrouve son ascendance au Proche-Orient, étant liée à la fois à une divinité accadienne-babylonienne Ishtar, et à son équivalent sémitique occidental (phénicienne) Astarté. Étant toutes les deux en effet déesses de l’amour et de la fertilité, elles incarnent néanmoins d’autres pouvoirs symboliques : elles se montrent comme divinités belliqueuses, déesses astrales, déesses des eaux, protectrices des chevaux et des chariots, etc. Sans doute, la déesse grecque se trouve-t-elle au « carrefour » de ces personnages orientaux (y compris la divinité égyptienne Isis, elle aussi descendante d’Astarté-Ishtar, et d’autres divinités provenant de l’Asie mineure) : un des lieux principaux de son culte, l’île de Chypre (probablement à Paphos), témoigne bien de son origine, ainsi que le fait qu’elle était d’abord associée moins à l’amour, qu’à la fertilité en général, trait commun parmi les divinités féminines du Proche-Orient. Au fur et à mesure, son image était « apprivoisée », constituant un personnage mythique ressemblant aux autres dieux de l’Olympe. Ainsi Aphrodite-Cybèle, la puissante Déesse Mère est-elle devenue Aphrodite la coquette, la déesse ludique que l’on connaît dans la mythologie grecque. Cependant elle a gardé quelques traits révélateurs de son passé : d’un côté, elle est bien une divinité dualiste, ayant à la fois des caractéristiques bonnes (déesse secourable – l’histoire de Pygmalion) et mauvaises (déesse souvent orgueilleuse et vindicative – la guerre de Troie) ; d’un autre côté, à l’instar d’autres déesses orientales (par exemple Astarté ou Ishtar), elle était une divinité androgyne, ayant des caractéristiques masculines et féminines. Avec l’expansion du mythe d’Énée en Italie, les peuples italiques ont commencé à substituer leur culte de Vénus (celle-ci étant en l’occurrence déesse des jardins, dont le nom signifiait fruit) à celui d’Aphrodite, mère d’Énée. Peu à peu, Vénus est devenue non seulement déesse de l’amour et de la beauté (c’est-à-dire le parfait équivalent romain d’Aphrodite), mais aussi ancêtre de la famille impériale (car celle-ci remontait à Énée), ainsi que protectrice de tous les Romains.

Before holiday

Már csak néhány nap volt hátra Madame Chauchat Olaszországba indulásáig. Az elkövetkezendő héten 5-6 napot fog eltölteni Triesztben és annak környékén, "megízlelve" a tengert, a kikötőváros ambiance-át, az olasz konyhát és még néhány, remélhetőleg minél tartalmasabb dolgot. Az utat autóval fogja megtenni, kedden indul és előreláthatólag szombaton éjjel érkezik haza. A nyár végén egy ilyen kis kiruccanás sok szempontból megéri: talán nincs már annyira meleg, nem kell tartani az embertömegektől a városokban meg az utakon, az árak is egy picit lemennek, az utazás pedig erőt ad a mindjárt beköszöntő őszi évszakhoz és annak kihívásaihoz. Nem volt rossz ötlet ilyenkorra időzíteni. Az orosz hölgy barnasága is tökéletes már, az olasz nap ezt már csak jobban be fogja aranyozni...
Amíg még itthon tartózkodott, Chauchat asszony továbbra is olvasott, írt (szakdolgozatot is), ápolta az emberi kapcsolatait és partizott. A nyár viszonylag gyorsan, de valószínűleg tartalmasan telt. Kicsit másként, ahogy eltervezte, de nem számít. Nem kellene annyit tervezgetnie. A dolgok úgyis csak jönnek és megtörténnek.
Az olvasmányai közül a pszichoanalízisről és a posztmodernről szóló munkák nagy hatást tettek rá, sok gondolkodni valót adtak. Nem volt hát hiány "elmélkedésben" sem. Triesztbe viszont minden bizonnyal valami könnyebbet fog magával vinni. Regény(eke)t. Bár nem fog sokat olvasni.
Ami azt illeti, most kedve lenne írni az őszről és a terveiről, de inkább nem teszi. A dolgok úgyis csak jönnek és megtörténnek.

Furcsa nyár, szervezések, költözés

Az augusztusi napok közepette Madame Chauchat többféle tevékenységgel töltötte az idejét: találkozott a barátaival, olvasott és olvasgatott, szakdolgozatot írt, angolt ismételt... Sajnos, a tipikus nyári lehetőségek, mint pl. a napozás, strandolás általában nem adattak meg neki, hiszen az időjárás hol ilyen, hol olyan volt. Leginkább felhős, hideg és esős. Furcsa egy nyár! Gyakorlatilag csak a francia hölgy látogatása alatt volt felhőtlen nyári idő (tehát július közepén), előtte és utána legfeljebb 1-1 napról lehetett elmondani, hogy "na ilyen egy nyár".
Persze mindez nem szegte az orosz hölgy kedvét. Szakdolgozatával (és talán leendő tdk-munkájával) kellő tempóban haladt; nemsokára meg fogja kezdeni a pszichoanalízisről szóló szakirodalmak olvasását is. A jövő évi továbbtanulás szervezése is megfelelő ütemben zajlott, bár nagy dolgokra egyelőre nem érdemes gondolni...
Ezzel együtt a kis húg lassan elköltözni látszott a családi fészekből: megvolt az albérlet, már csak a szerződést kell aláírni. A "cuccok" átszállításának első etapja is kipipálva. Fura lesz nélküle a lakás, de ennek is el kell egyszer érkeznie. Ilyenkor Chauchat asszony is mindig arra gondolt, hogy körülbelül fél év múlva már ő sem fog a c*****i lakásban lakni. Persze hogy hova költözik addigra, arról még fogalma sem volt. De nem is lehetett.

P**** gimnáziumi emlékei - 2. rész

Chauchat asszony már igen rég hallott szeretett unokaöccse felől. Az egyetlen levélben - amelyet nemrégiben kapott tőle - sem volt egyéb, csak egy ún. "láncjáték", amely bizonyára megtetszett a fiatalembernek, hogy kitöltötte. A játék 12+1 kérdésből áll: röviden kell rájuk válaszolni és tovább kell küldeni más embereknek. Az orosz hölgy természetesen nem fogja senkinek sem továbbpostázni (még ha az unokaöcs szándéka valami ilyesféle volt is), azonban úgy döntött, naplójába mégis beilleszti. Íme:



1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Háy János A Senák című drámáját. Nem annyira szerettem volna ezt húzni, de mindegyik tételt tudtam, úgyhogy igazából teljesen mindegy volt.

2. Ennek hány éve is?
Három.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Igen, M******* Gábor atyának hívták.

4. OKTV?
Volt mind 11.-ben, mind 12.-ben. Mindkét évben elindultam kémiából és franciából. Mindkét évben mindkettőből döntőbe jutottam: kémiából 11.-ben 8., 12.-ben 2_. lettem (nem emlékszem pontosan); franciából először 25., másodszorra 3. lettem. Ez utóbbiért XY oktatásügyi államtitkár úr ki is tüntetett. 

5. Milyen szakkörökbe jártál?
Hűha! Leginkább "reál" szakkörökbe jártam (átlag heti egy alkalom): 7-10. osztályban matekra, 7-9. fizikára, 8-10. bioszra és kémiára. Emellett 8.-ban és 9.-ben (azt hiszem, 10.-ben már nem) jártam heti egy alkalommal orosz szakkörre, 12.-ben pedig egy rövid ideig franciára (bár az lehet, hogy hivatalosan nem volt szakkör). Egyesek jártak "audiovizuális kommunikációs szakkörre" (ÁVK), latinra, földrajzra, sőt még rajzra is (na meg a feledhetetlen énekkarra). Én ezeken nem vettem részt. Amelyekre én is jártam, azok közül talán a kémiát meg a biológiát szerettem a legjobban (és bár nem mindig, de sokszor a matekot is).

6. Hányas és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás/cserkész/ministráns?
Nem voltam úttörő (-> 1989-ben születtem), sem cserkész. Ministrálni a gimiben muszáj volt éveken keresztül (szerencsére csak ritkán), a plébánián egy rövid ideig csináltam, azután "elkoptam". Azóta meg...

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Lásd fentebb.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
A gimnáziumi osztályommal azt hiszem, mindössze kétszer mentünk többnapos tanulmányi kirándulásra: 10.-ben Bogácsra és utolsó évben valahova Nagyatád mellé egy helyre, ami még a térképen sincs rajta. A bogácsi túrán volt egy néni, aki felügyelte a plébános ifjúsági házát (itt szálltunk meg), és akinek egyetlen szavát sem értettem, amikor hozzám beszélt. Nagyon durva tájszólása volt, ami teljesen érthetetlenné tette a mondandóját. A 12. végi kiránduláson egyértelműen Oszi és a rackák vitték a pálmát, bár a sáros rét mellett megejtett, némileg kudarcba fulladt kirándulás is "adta". Meg az is, hogy az osztályfőnököm mindent megtett a vonaton azért, hogy ne dohányozzunk, a táborhelyen (a rackafarmon) viszont tőle két méterre cigiztünk, és nem vette észre. Ha tudnám, hogy mi zavarta benne...

9. Milyen fakultációra jártál?
Hivatalosan csak matekra, de nem hivatalosan bejártam kémiára is. A bioszról lemondtam, mert túl sok lett volna a kötelezettség, és akkor már nem érdekelt annyira. A fizikát meg inkább hagyjuk.

10. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Nem.

11. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
Erre most inkább nem válaszolok...

12. A leggázabb poszter a szobád falán?
Gáz vagy nem gáz, de sosem voltak poszterek a szobám falán.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Bukás nem volt, csak egyszer a KRESZ-vizsgán és egyszer a forgalmin. Iskolában vagy nyelvvizsgánál soha. Intőt (helyesebben: figyelmeztetőt) egyszer kaptam életemben: általános iskola hatodik osztályában, mert sokat piszkáltunk egy V***** nevű fiút. Kis dög voltam. Megérdemeltem. De nem mertem elmondani otthon, azóta sem tudják...

"Nem élhet az egyik..."

Már több mint egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette a Harry Potter és a halál ereklyéi című film második részét, amely egyben a teljes széria befejező epizódja is. Ilyenkor a szokásos tetszett/nem tetszett kérdésre adott szokásos válaszok egyike kínálkozik: igen, tetszett/nem, nem tetszett. Az orosz hölgy így "első körben" (vagy manapság újságírós-bölcsészes-divatosan: a priori) az első lehetőséget válaszolta.
HP 7/2: lájk.
A látvány kétségkívül megragadta, mint eddig mindegyik részben. (Még a 2000-es évek elején az első néhány epizódban is, hiszen akkor látta először a Roxfortot, amelyet - valljuk be - elég tisztességesen megcsináltak.) Azonban a film végén a "19 évvel később" rész ebből a szempontból (is) egy nagy fekete pontot érdemel. Mindenki sejthette, hogy az amúgy a könyvben is igen gyatrára és klisésre (vagy magyarosan: "gázra") sikerült jelenet a filmben sem fog várhatóan elsöprő katarzisélményt okozni, de azt valószínűleg kevesen gondolták - és ők is csak valami delíriumos rémálmukban -, hogy ilyen szinten nevetséges lesz. Amellett, hogy a hősök ugyanúgy néznek ki tizenkilenc év elmúltával is, mint 17 évesen (és tegyük hozzá: Daniel Radcliffe esetében kb. 14 éves kora óta), a filmbeli párbeszédek az idősödő (és talán picit őszülő?) Harry és a kis Albus-Perseleus[...] között szinte egy az egyben megegyeznek a könyv bárgyú mondataival. Az utolsó csepp a pohárban az lett volna, ha legutolsó képsornak bevágják a 9 és háromnegyedik vágányon Ginnie-je oldalán hazafelé bandukoló Harryt, ahogyan - úgy, amint a könyvben meg vagyon írva - megtapogatja a homlokán halványan kirajzolódó sebhelyét és némi felszabadult félszegséggel konstatálja: "A sebhely nem fáj már 19 éve. Minden rendben. [All was well.]" Ez hál'istennek nem következett be, de a mozi nézőinek arcáról leolvashatók voltak a feszült várakozás jelei, ami arra engedhet következtetni, hogy nem csak Madame Chauchat rettegett - mint kiderült, alaptalanul - az efféle végkifejlettől.
És ha már a karakterek és diskurzusaik kritikájánál tartott, az orosz hölgy nem feledkezhetett meg az őket megformáló színészeket érintő néhány észrevételéről sem. Egyik barátja hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy valóban: szinte mindegyik szereplő valamelyest meghízott. Piton professzornak szinte akkora volt a hasa, hogy az arcára támadó horcrux-kígyó majdnem a pocakját találta el. (És természetesen a Harry által összegyűjtött két könnycseppje a merengőbe öntésig több milliliter mennyiségűre duzzadt a Hermionénál találomra rendelkezésre álló kémcsőben.) Szintén ez a barát jegyezte meg, hogy míg a korábbi filmekben Bellatrix Lestrange alakja az egyik legeredetibbnek számított - vagyis az ő esetében eddig talán némi színészi alakítást is láthattak a nézők -, addig a befejező részben nem szólt másról, mint egy össze-vissza imbolygó, röhögcsélő, rosszul párbajozó debilről - aki egyébként úgy néz ki, mint egy csöves. Az ilyen jellegű, csak egy részt érintő metamorfózisokat Chauchat asszony nem igazán értette. Arról pedig talán felesleges is szót ejteni, hogy Daniel Radcliffe színészként ismét kritikán alulit alakított. Bár a hetedik epizód második felének kritikusai azt is kiemelték, hogy kis barátnője, Ginnie sem mondhat magáénak túlzottan virtuóz teljesítményt a filmvásznon: gyakorlatilag másból sem álltak az őt tartalmazó snittek, mint egy gondterhelt arcú vörös fruskából, aki alig szólt valamit, csak nézett maga elé, meg a többi szereplőre.
Bár néhány jelenetnél lehet, hogy a gyász árnyékolta be az arcát, hiszen a film "végén" kibontakozó csatában az egyik bátyja is elesik. Itt két megjegyzés is kínálkozik. Az első: nem múlhat el HP rész úgy, hogy ne legyenek olyan jelenetek, amelyeket egyes nézők biztosan nem értenek. Itt például ilyen volt George (vagy Fred?) halála, akit - mivel már le volt takarva egy halotti lepellel - viszonylag nehéz volt beazonosítani azok számára, akik nem fújják kívülről a varázslótanonc történetét. (Apropó: ez a régen elég gyakran használt terminus az utolsó két, de talán több részre vonatkozóan némileg elvesztette a relevanciáját. Ugyanis a korábbiakhoz képest meglehetősen megváltozott a film témája, vagy akár azt is lehetne mondani, hogy egy másik történet jött létre az eredeti szüzsén belül: a horcrux-vadászatot vagy a végső csatát nehezen lehetne párhuzamba állítani a korábbi könyvekkel - elsősorban az első néggyel. Ez utóbbi tény talán annak a hiedelemnek is táptalajat biztosít, amely szerint az ötödik-hatodik-hetedik részt nem is J.K. Rowling írta, hanem valaki más. Persze Madame Chauchat nem volt kompetens ennek eldöntésében.) Szintén érthetetlen, hogy nem vette észre senki Pottert - értelemszerűen a Griffendéleseken kívül - a Roxfort dísztermében, amikor Piton létszámszemlét és fejtágítást tartott. Gondolhatnánk, hogy egyszer csak odahoppanált, de ugye a Roxfortban olyat nem lehet csinálni... A másik megjegyzés a bekezdés elejének idézőjeles szavához kapcsolódik. Nemcsak a film végén volt szó csatáról, hanem gyakorlatilag az egész filmben, így a nézőnek az lehetett az érzése, hogy egy két óránál is hosszabb nonstop akciófilmet néz, amelyben mindenfelé "avadakedavrák" repkednek. Meglehet, kicsit fárasztó volt, és semmiképp sem illett a Harry Potter filmek szokásos történetvezetésébe (mondana itt az orosz hölgy mélystruktúrát is, ha már egy nagy orosz előtte így tett, de az iménti terminus egy HP film esetében talán egy kicsit erős lenne...).
Azért kétségtelenül akadtak pozitívumok is - főleg a film elején. Mindenképpen közéjük sorolandó a Gringotts-jelenet, amely Chauchat asszony szerint kitűnőre sikeredett (vagyis kellően eseménydús és izgalmas volt). Szintén érdekfeszítő volt a diadém-horcrux keresése is. Mindezek együtt hozták létre azt a némileg ambivalens érzést az orosz hölgyben, amelynek fentebbi konklúzióját itt újra megismétli:
HP 7/2: lájk.
És ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik annak a tudata is, hogy előreláthatólag több rész ezek után már nem következik.

"All was well."

A French girl in Budapest

Az elmúlt néhány napban Madame Chauchat vendéget fogadott szerény hajlékában. A vendég egy francia lány volt, akit Bordeaux-ban ismert meg, és akinek már ott felajánlotta a meghívást Budapestre. Így kb. fél év múlva a hölgy élt is a lehetőséggel: 8 napra meglátogatta az orosz hölgyet.
Az ittléte minden szempontból pozitív volt. Egyrészt Chauchat asszony, valamint családja és barátai nagyon szívélyes fogadtatásban részesítették a vendéget, másrészt ő maga is nagyon kedves, figyelmes, udvarias volt mindenkivel. Éjszakába nyúló hosszas beszélgetések, séták, iszogatások és - nem utolsó sorban - hosszas turistáskodás kísérte az elmúlt bő egy hetet. Ez utóbbi azért is fontos, mert Madame Chauchat számára szinte minden nap valami újdonságot tartogatott: bár közel húsz éve élt a magyar fővárosban, így is akadtak olyan helyek, olyan részletek, amelyekről nem tudott (vagy csak valami homályos fogalma volt róluk). Mondhatjuk azt is, hogy erre a néhány napra az orosz hölgy maga is turistává vált szeretett városában.
Különösen igaz ez a Budán eltöltött délutánokra. Chauchat asszony már az idejét sem tudja, mikor volt utoljára a Nemzeti Galéria állandó kiállításain, mikor látta utoljára Székely Bertalan vagy Benczúr Gyula híresebbnél híresebb képeit. Vagy éppen mikor járt legutóbb a Pál-völgyi-cseppkőbarlangban. (Habár ha őszinte akar lenni, meg kell mondania, hogy ennek az idejét körülbelülre tudta: olyan negyedikes általános iskolás lehetett. Egyszóval régen volt. Azóta sok minden megváltozott. Például beszereltek egy több emelet magasságú lépcsőt, amely annyira szűk volt, hogy még az egyébként oly karcsú és sudár termetű orosz hölgy is alig bírt rajta felmászni. El is gondolkodott: mi történne, ha egy nála kissé termetesebb úr vagy hölgy esetleg beszorulna a két szikla közé? Vagy ha valaki "lezúgna" a meglehetősen nedves és síkos lépcsőfokokról?)
A budapesti élmények mellett természetesen sokat jelentettek - és sok újdonságot is hoztak - számára a vidéken eltöltött napok, szám szerint kettő. Egy forró szerdai napon Tihanyba autóztak, megtekintették az apátságot, egy érdekes dokumentumfilmet Tihany történetéről - amelyből Chauchat asszony megtudta, hogy a helység neve "csendességet" jelent, és a szláv nyelvekből származik (épp ezért kissé arcpirító, hogy mindezt csak most tudta meg, hiszen még oroszul is тихий a "csendes"...) -, valamint a délután folyamán csobbantak egyet a balatonalmádi strandon (ahol este vacsoráztak is Cseh László és egyéb úszóbajnokok társaságában). A vasárnap szintén hordozott némi "edukatív" jelleget: egyebek mellett azt, hogy hogyan (nem) lehet parkolni Esztergomban, illetve hogyan lehet Párkányban, közvetlenül a régi határátkelő előtt. (Megjegyzendő, hogy az orosz hölgy életében eddig még sosem fordult elő, hogy valahol annyira nem tudott leparkolni, hogy át kellett mennie egy másik országba... Bár az esztergomi-párkányi földrajzi adottságok mindezt könnyen lehetővé és érthetővé teszik.) A délután-este viccek és könnyed politikai diskurzusok jegyében telt, amelybe belefért egy kellemes párkányi estebéd is (szalonnás-juhtúrós sztrapacska), valamint egy kései souper a surányi nagymamánál.

Összességében tehát a program így nézett ki:
Héfő (júl. 11.): reptér, esti városnézés, Múzeum Kávézó.
Kedd (júl. 12.): Budai Vár, Nemzeti Galéria, Halászbástya, séták.
Szerda (júl. 13.): Tihany, Balatonalmádi, strand.
Csütörtök (júl. 14.): Pál-völgyi-barlang, Andrássy út, Budavári Labirintus.
Péntek (júl. 15.): Csodák Palotája, Hősök tere, Városliget, Vajdahunyad vára, Parlament, Csendes kávéház.
Szombat (júl. 16.): Margit-sziget, Terror Háza, Sugar Shop, esti séta.
Vasárnap (júl. 17.): Visegrád, bobozás, Esztergom, Párkány, ebéd, Surány.
Hétfő (júl. 18.): séta Pesten, Váci utca, vásárlás, KK-barátok.
Kedd (júl. 19.): vásárlás a Tescóban, reptér.

Découverte de la campagne hongroise vol. 2

Telt-múlt az idő és már majdnem egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat-nál vendégeskedett a francia lány, akit Bordeaux-ban ismert meg. Ahogy az orosz hölgy édesanyja egy reggel megjegyezte: valóban nagyon kedves és hálás vendégnek bizonyult. És ez így is volt. Mindennek örült, mindenen mosolygott, sokat kérdezett, fényképezett... A magyar főváros is nagyon tetszett neki. Chauchat asszony, midőn ezen sorokat írta, már előkészült az aznapi Visegrád-Esztergom túrára. Történetesen nem igazi túráról volt szó, mert az utat autóval fogják megtenni, bobozni fognak, majd Esztergomban sétálni, átnézni Szlovákiába, utána pedig meglátogatni a nagymamát Surányban. Tehát tartalmas és hosszú napnak néztek elébe, amelyen úgy néz ki, hogy még az orosz hölgy édesanyja is képviselteti magát. Kivéve persze, ha az elkövetkezendő néhány percben máshogyan dönt (volt már rá precedens...).

Strand, pakolás, idegenvezetés

Madame Chauchat vidékről hazatérve újra "belevetette magát" a budapesti életbe. Hazaérkezte után egy kedves barátjával ellátogatott egy kies külvárosi strandra, ahol nagyon kellemesen telt a napja. Tűzött a nap, felhő alig akadt, a medencék vize pedig üdítően hatott a testére, amely majdnem egy éve nem járt effajta nyilvános fürdőhelyen. Azonban minden előzetes praktika ellenére - ideértendők a naptej használata, valamint a tartós szoláriumozás - némileg mégis sikerült leégnie. Így, mikor ezen sorokat írja, az a frivol helyzet állt elő, hogy az otthoni kis rejtekében nincs rajta semmilyen felső ruhadarab, mert szegény vállai - jobban mondva azok bőre - nem bírnák a "gyűrődést". No de sebaj! A fájdalom elmúltával megmarad a szép barnaság.
Persze nem csak pihenni érkezett haza az orosz hölgy. Ezt a hétvégéjét - szokásos teendői mellett - arra is szánta, hogy rendet tegyen kis kuckójában, és hogy előkészítse a jövőheti francia vendég részére. Ugyanis hétfőtől egy hétig Madame Chauchat vendéget fogad szerény hajlékában és fővárosában (illetve talán vidéken is) egy kedves francia lány személyében, akivel még bordeaux-i tartózkodása alatt ismerkedett meg (azon az emlékezetes Nerval-Balzac-szemináriumon). A fiatal hölgy tervei között szerepel egy hosszabb magyarországi tartózkodás is, nevezetesen egy Erasmus séjour Szegeden (a bordeaux-i egyetemnek ti. ott van magyar kapcsolata). Így a mostani egy hetes budapesti látogatás talán egyfajta előkészítője is lehet a későbbieknek. A program egyelőre még képlékeny, bár minden bizonnyal lesz rengeteg városnézés a szokásos nevezetességekkel, múzeumokkal, kávézókkal, parkokkal (bárcsak több lenne belőlük) és persze partikkal.
Ahhoz azonban, hogy a francia kisasszony valóban jól érezze magát, Chauchat asszonynak fel kellett gyorsítania a takarítási, rendrakási és egyéb tevékenységeit, hogy mindennel készen legyen hétfő délutánra. Mondani sem kell: mindezekhez nem volt túl sok kedve...

Gondolatok utazás előtt

Madame Chauchat ezen sorok írása közben is - mint mindig - némi kis izgalommal várakozott az elkövetkezendő utazását illetően. Ez utóbbi most (kivételesen?) nem ígérkezett nagynak vagy hosszúnak, mivel csak a nagyszüleit tervezte meglátogatni egy dél-magyarországi kisvárosban, ahol ő maga is született.

A tény, hogy Madame Chauchat ennek ellenére miért vallotta magát orosznak, ilyenformán némi magyarázatot kíván, de talán az emlékiratok szerkesztő általi rendszerezése egyszer eljut arra a pontra, hogy a kedves Olvasó az ehhez hasonló kérdéseire is kielégítő választ fog kapni. A szerk. megj.

A távolság a lakhelye és az úticél között csak kb. 180 kilométer, így az út valóban nem lesz hosszú, ám Chauchat asszony mégis valami megmagyarázhatatlan idegességet, illetve szorongást érzett magában. Így volt ez az utóbbi időben mindig, ha a nagyszülőkhöz ment. Megvolt ennek az oka: nagyapja, akit kiskorában nagyon szeretett, immár kilenc teljes éve feküdt lebénulva betegágyban. A felesége és a fiuk idestova kilenc teljes éve ápolta őt nap mint nap. A betegség, a fizikai - és ami talán a legszörnyűbb: a szellemi - leépülés, az idegőrlő rutin, a halál közelsége rátelepedett az egész házra. Arra a házra, ahol Chauchat asszony kisgyerekkorában nevelkedett. Ahol labdázott, fogócskázott, gumibogyószörpöt főzött, és ahol később, már nagyobb korában elszívta élete első cigijét. Ahol a nagymamájától megtanult főzni. Ahol rengeteg nyarat eltöltött később is. Ebbe az egykor olyan boldog és annyi emlékkel teli házba kellett visszatérnie egy egyszerű látogatásra. Rég volt már ott. Még Bordeaux előtt. Vágyott már látni a rokonokat, de a hely szelleme - és még valami, ami több annál - taszította. Kis korában nem gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja mondani (illetve leírni), de örült, hogy csak kevesebb, mint három napra megy. Többet lehet, hogy nem bírna elviselni.
Miután a fentebb leírtakat elmesélte - többé-kevésbé ilyen formában - egy kedves barátjának, az illető azt tanácsolta, hogy éppenséggel legyen Madame Chauchat az, aki vidámságot visz a házba. Legyen ő az, aki a fővárosból fiatalként elindulva felpezsdíti az öreg ház életét. Az orosz hölgy tudta, hogy a kedves barátnak igaza van, de mindez sajnos nem volt ilyen egyszerű...

"Anyégin, megvallom tenéked, én már csak Tatyánáért élek..."

« Je ne veux pas d'autres corps. Je me contente du tien. Sans doute, il n'est guère possible de se refuser les désirs instantanés qui naissent dans chaque homme et femme... Ou surtout dans les hommes. Mais, malgré ces autres corps étrangers, flous et peu connus, quand tu es auprès de moi et que je sens ta chaleur, ton haleine, le parfum de ton corps et de tes cheveux, je commence à oublier ces désirs ; auprès de toi, je commence à vivre. Le monde extérieur s'éteint et je reste avec toi dans la connivence obscure de l'amour. Désormais les deux corps ne font qu'un, les sens s'unissent dans une nouvelle perception de la réalité : je te regarde et tu me regardes. C'est la seule réalité qui nous reste, et elle nous suffit.
Nul d'entre nous n'a besoin de rien d'autre. »

(Pierre Girotin, À travers les chambres, New York, Wilhelm & Gronkuff, 1974, p. 67)

Meghiúsult shopping, időkeret, pezsgő nyár

A mai szép szombat reggelen Madame Chauchat szeretett volna vásárolni menni a városba, hogy feldobja az esti bulira tervezett outfitjét, azonban egy nagyon kellemetlen hasmenésroham otthon tartotta. Az esti partit nagyon várta, amelynek a realitása viszont így megkérdőjeleződni látszott. De egyelőre semmi sem dőlt el véglegesen.
Amióta végzett a vizsgáival, Chauchat asszony ideje nagy részét olvasással, filmnézéssel és a barátaival való találkozgatással töltötte. Nem volt ebben semmi rossz, azonban ideje lett volna némi keretet adnia a mindennapok folyásának, mert az idő - az értékes idő! - kezdett kisiklani a kezei közül. Persze nyáron nincs ezzel baj, de azért... Az edzést nem igazán sikerült rendszeressé tennie, emiatt persze gyötörte is a lelkiismeret-furdalás. A következő héttől mindennek komolyabb keretet fog adni, csak gyógyuljon meg addigra.
Ezek mellett már várta, hogy kicsit felpezsdüljön a nyári szünet: strandra, tengerre, szép időre vágyott. És persze készülnie kellett a két nyelvvizsgájára, valamint be kellett fejeznie - nyomdakész állapotba kellett varázsolnia - a Csehov-publikációját. És ott volt még a többi terv...

Diszkréció, emlékezés, továbblépés

A mainstream hollywoodi filmekről sok minden elmondható, egy dolog azonban biztosan nem: hogy a művészi nyelvük diszkrét. Kivételek viszont mindig vannak. Ilyen az A Single Man. A tét itt mondhatni magasabb is, mint az átlag esetében, hiszen nem mást kell megformálni, mint két férfi egymás iránti szerelmét. Az évszázados tabut, a kimondhatatlant, a rejtőzködőt, a sokak számára érthetetlent, a provokatívat... Itt azonban másról van szó. A film központi témája a partner elvesztése és az a teher, amely az életben maradt másik félre nehezedik a haláleset után. Nem ismerjük meg részletesen a baleset körülményeit, mint ahogy az egykori szerelmük történetét sem: csak néhány reminiszcenciaszerű snitt alapján tudjuk rekonstruálni egy részét annak a harmóniának, amely a két férfi között valaha létezett. A filmnyelv minimalizmusa, a színek eltompulása az emlékek előretörésekor, a tekintet motívuma mind része annak a diszkréciónak, amellyel a főszereplő egyetlen - utolsó - napjának történéseit végigkövetjük. És amennyire finom a már részben múlttá lett szerelem ábrázolása, olyannyira az a jelenben felsejlő új kapcsolaté: az egyetemi fiatalember szüzsésen és motivikusan is összefonódik az egykori tengerész alakjával, aki elsőre rabul ejtette a professzort, és akinek fiatal alakmása talán újra elhozhatná a boldogságot a férfi életébe. Elhozhatná azt a szerelmet, amelyet senki sem nevez nevén, de amelyről mégis mindenki tud; amelyet senki sem ért igazán, de mégis érzi a nagyságát; amelyet elutasítanak, de mindezek ellenére fennmarad, és csak egyre erősebb lesz. Erősebb és kitörölhetetlen. Viszont ha megszűnik, tovább kell lépni. Felejteni semmit sem kell, és megbánni sem, mert az emlékek - legyenek jók vagy rosszak - örökre megmaradnak. De tovább kell lépni.

Tom Ford 2009-es filmje Christopher Isherwood A Single Man című 1964-es regénye alapján készült. A regényről itt található rövid ajánló.

Beteljesítés, vakáció, várakozás

Madame Chauchat sosem volt a fogadalmak betartásának embere. Az idei újévkor megfogadott sportolás beteljesítése is sokat váratott magára, de végül is bekövetkezett. Az orosz hölgy egy kedves barátjával elzarándokolt a szomszédos kerület egy meglehetősen tágas (és olcsó) sportlétesítményébe, ahol is kb. másfél órát szenteltek a sportos életmódnak. És bár ezen sorok írása közben Chauchat asszonynak már van némi izomláza, egyértelműen úgy gondolja, hogy a tegnapi nap megérte. Sőt, talán valami újnak a kezdetét is jelenti. Egy egészségesebb, egészségtudatosabb életmódnak a kezdetét. Annyit olvasott már róla, most ideje gyakorlatban is alkalmazni. Heti három alkalom megfelelne.
Máskülönben végzett az egyetemi elfoglaltságaival, így azt is mondhatnánk, hogy beköszöntött számára a nyári vakáció ideje. Sajnos ebbe bele fog szólni némi tanulás is (két nyelvvizsga) és talán némi munka, azonban a problémát nem ezek jelentik, hanem az ismerősök elfoglaltsága - egyelőre senki sem elérhető közülük, mindenki vizsgázgat. Chauchat asszonytól mindig is távol állt az, hogy unatkozzék. Éppen ezért most olyan feladatokat keresett magának, amelyek megtöltik az egyetem befejezése után támadt űrt. Jobban mondva: az utolsó előtti félév befejezése körül támadt űrt.
Ilyenkor, amikor több szabadideje volt, és visszagondolt a még nem is olyan régen elkezdett egyetemi életére, eszébe jutott, hogy úgy egy év múlva mennyivel több mindent fog tudni az elkövetkező idők lehetőségeiről. Továbbtanulás, munka, lakhely stb. Ezek a dolgok nagyon izgalmasak lesznek, viszont muszáj várni rájuk még kb. egy évet. Sajnos.

Utolsó megmérettetés, koncepcióhiány, bizonytalanság

Madame Chauchat ELTE-s pályafutásának minden bizonnyal utolsó kollokviumához érkezett. Minden jó, ha a vége jó: Francia irodalomtörténet 4. - 20. század. Azonban a vizsgára készülés korántsem volt móka és kacagás. Így a BA végére az orosz hölgy kezdte megérteni, miért is szerette sokkal jobban az orosz tanszék által meghirdetett irodalomkurzusokat a franciásoknál. Utóbbiak egyszerűen annyira koncepciótlanok, monotonak, szárazak voltak, hogy aki nem járt be rájuk (vagy nem vizsgázott belőlük), ép ésszel fel sem foghatja. A legnagyobb különbség az orosz és a francia koncepció között az volt, hogy az oroszosok az irodalomoktatás túlsúlyát az előadásokról áthelyezték a szemináriumokra. A minorosok így majdnem ugyanazt tanulták, mint a majorosok, holott sokkal kevesebb óra volt számukra előírva. Azonban még így is sikerült a tekintélyes tudásanyagot átadni, mert a szemináriumok kivétel nélkül mozgalmasak, érdekesek és motiválóak voltak. Nem így a francián. Ott ugyanis az előadás és a gyakorlat tematikája gyakran teljesen megegyezett, így az egyik órán csak a másikon hallott információkat ismételgette gyakran ugyanaz az oktató. Egy alkalomra volt, hogy több könyvet kellett volna elolvasni (pl. egy órára Proustot és Anatole France-ot), úgy, hogy magukra a művekre alig-alig jutott idő. Mindeközben a kollokviumból olyan vizsgatematika készült, amely ugyan csak 13 tételből áll, ám ezen tételek körülbelül feléről nem is esett szó az előadáson. Kötelező szakirodalmat nem jelöltek meg, csak egy "orientations bibliographiques"-t, amely több, egyenként kb. 6-800 oldalas könyvből állt. Nos ezek után két lehetőség maradt: az oktató vagy nagyon szigorú lesz (illetve lássuk be: pusztán következetes), és mindenkit megbuktat, vagy elnéző, de akkor meg nem kell tudni gyakorlatilag semmit, és maguk a tételpontok is nevetségesek lesznek. Madame Chauchat szerint ez utóbbi valószínűbbnek bizonyul majd, habár biztosra nem lehet tudni. Ehhez még hozzátartozik, hogy a vizsga második részében olyan könyvekről is kell beszélni (azt, hogy mit, mindenki maga dönti el), amelyek sem az előadáson, sem a szemináriumon nem kerültek elő. (Az oktató ebből az indokból kihúzta az utolsó tételt a tematikából, mondván, hogy arról nem volt szó - hozzátehetnénk: ilyen erővel még vagy hattal ugyanígy eljárhatott volna.) És ezek után még kérdés, hogy miért nem akar 1 (maximum 2) embernél több francia diszciplináris MA-ra menni...

Gőzerő, meglepődések, elégedettség

Madame Chauchat ismét rosszul osztotta be az idejét. Ahelyett, hogy gőzerővel a vizsgáira készült volna - amelyből bár nem volt sok, mégis nagyon sűrűn következtek egymás után -, inkább pihengetett, filmeket nézett, aludt stb. Meg lesz ennek még a böjtje...
Ugyanakkor - szerencsére - a családi ügyes-bajos dolgok kezdtek nagyon is helyre jönni (lásd például az újszerű, egészen érdekes beszélgetéseket), sőt, a baráti körben is akadt bőven meglepetés. Szóval a május sok izgalmat rejtett magában, és még nincs is vége.
Az orosz hölgyre néha rátörő melankóliára pedig lehet, hogy nincs azonnali gyógyszer, de azért kordában tartható. Főleg a nagyon közeli barátok segítségével...
Egyszóval Chauchat asszony pillanatnyilag elégedett volt.

"Я не могу молчать..."

"Komoly és súlyos gondolatok, de nem meri leírni őket. Tényleg nem meri. Az írás, a kimondott szó aktusa erősebbnek tűnik ebben a pillanatban bármi másnál. Durván csörömpöl, szembe ugrik, odabasz. És ezt nem akarja. De írni kell. Most már érti, mennyire fel tud szabadítani. Vagy éppenséggel még jobban gúzsba kötni, gondolatrabszolgává tenni. Nem elég megformázni a gondolatokat a fejben. Ki kell mondani, le kell írni őket.



Nem törli ki az eddig leírtakat. Illetve de. Bár nem adnak vissza semmit abból, amit elgondolt. Lehet, hogy kevesebbet kéne gondolkodni. Élni kéne. De mégis, lehet-e úgy élni, hogy azt érzi: minden elkúródik?"

Betegség, szappan, írás

« Le lendemain j'étais seul dans la chambre avec Muzil, je pris longuement sa main comme il m'était parfois arrivé de le faire dans son appartement, assis côte à côte sur son canapé blanc, tandis que le jour déclinait lentement entre les portes-fenêtres grandes ouvertes de l'été. Puis j'appliquai mes lèvres sur sa main pour la baiser. En rentrant chez moi, je savonnai ces lèvres, avec honte et soulagement, comme si elles avaient été contaminées, comme je les avais savonnées dans ma chambre d'hôtel de la rue Edgar-Allen Poe après que la vieille putain m'eut fourré sa langue au fond de la gorge. Et j'étais tellement honteux et soulagé que je pris mon journal pour l'écrire à la suite du compte rendu de mes précédentes visites. Mais je me retrouvais encore plus honteux et soulagé une fois que ce sale geste fut écrit. De quel droit écrivais-je tout cela ? De quel droit faisais-je de telles entailles à l'amitié ? Et vis-à-vis de quelqu'un que j'adorais de tout mon coeur ? Je ressentis alors, c'était inouï, une sorte de vision, ou de vertige, qui m'en donnait les pleins pouvoirs, qui me déléguait à ces transcriptions ignobles et qui les légitimait en m'annonçant, c'était donc ce qu'on appelle une prémonition, un pressentiment puissant, que j'y étais pleinement habilité car ce n'était pas tant l'agonie de mon ami que j'étais en train de décrire que l'agonie qui m'attendait, et qui serait identique, c'était désormais une certitude qu'en plus de l'amitié nous étions liés par un sort thanatologique commun. »

(Hervé Guibert, À l'ami qui ne m'a pas sauvé la vie, Paris, Gallimard, 1990, pp. 101-102)

Lectures pour l'été

Némi keresgélés után Madame Chauchat kialakította a nyári - részleges - szépirodalmi olvasmánylistáját. A listán szereplő könyvek egy közös pontban mindenképpen találkoznak, és ez a pont Chauchat asszony irodalmi vizsgálódásaiban kitüntetett szereppel bír majd a továbbiakban. Egy ideig legalábbis biztosan.
A lista:

Roger Peyrefitte - Les amitiés particulières   
Renaud Camus - Tricks  
Michel del Castillo - Gerardo Laïn   
Marguerite Yourcenar - Alexis ou le traité du vain combat   
Dominique Fernandez - Le rapt de Ganymède    
Gabriel Matzneff - Moins de 16 ans
Tony Duvert - Paysage de fantaisie   
René Scherer - Emile perverti
Michel Tournier - Le Roi des aulnes   
Eric Rémès - Serial Fucker
Guillaume Dustan - Nicolas Pages
Hervé Guibert - A l'ami qui ne m'a pas sauvé la vie   
Frédéric Martel - Le Rose et le noir   

Vizsgaidőszak, partyk, kifogások

A vizsgaidőszak - illetve az azt közvetlenül megelőző periódus - nem éppen a legmegfelelőbb a barátságok építésére és ápolására. Különösen akkor nem, ha valamilyen közös programról (party, italfogyasztás) van szó. Szinte lehetetlen embereket találni rá, vagy ha mégis sikerül, akkor is az utolsó pillanatban jó néhányan le fogják mondani. Chauchat asszony nyaka körül is egyre jobban szorított a vizsgahurok, de ez nem jelentette azt, hogy semmi szabadideje nem volt. Bár nem értett teljesen egyet azzal a mondással, miszerint "Arra van időd, amire időt szakítasz.", azt meg kell hagyni, hogy bizonyos mértékben erről van szó: senki ne mondja, hogy képtelenség beosztani úgy a tanulás idejét, úgy csoportosítani a nap óráit (esetleg több napon keresztül is), hogy végül ne maradhasson idő némi közös tevékenységre a barátokkal. Szintén képtelen kifogásnak tűnnek a péntek, illetve szombat estére, mint tanulós estékre való hivatkozások: senki ne mondja, hogy amire mondjuk nem kerített sort péntek vagy szombat napközben (esetleg csak délután), azt mindenképpen este fogja letudni (amikor már fáradt, nyűgös, és az agya sem fog). Arról már nem is beszélve, hogy ha egy partyalkalom kb. éjfél körül kezdődik. Ilyenkor ugyanis biztosan senki sem tanul, hanem vagy lefekszik aludni, vagy relaxálni kezd. És mi lehetne jobb relaxáció, mint egy jó kis táncos ünneplés? És amikor a fenti visszautasítások után mindenki érzi, hogy nem jól van ez így, valaki hozzáteszi, hogy "azért jó lenne valamikor összeülni"...
Ezek után felmerül a kérdés, legalábbis Madame Chauchat fejében: vajon ez így fog folytatódni június végéig?

Publikáció, vizsgák, fátyolfelhők

Chauchat asszonynak felajánlotta az egyeteme (egészen pontosan a hallgatói önkormányzat), hogy hajlandó publikálni az OTDK-n előadott dolgozatát - a többi nyertes versenyzőével együtt - egy egyetemi periodikában. Az orosz hölgy mindennek nagyon megörült, bár rögtön gondolkodóba is esett. Vajon abban a formában kellene nekik elküldeni a pályamunkát, ahogyan annak idején december elején elkészítette (és amelyet elbíráltak a versenyen), vagy pedig a már "felturbózott" - értsd: kiegészített, javított - változatot, amelyet szintén előadott a konferencián. Azonban az utóbbit csak szóban mutatta be, ezért ha valaki esetleg utánanyomozna, hogy megegyezik-e az első (és elvileg végleges) verzióval, akkor megtalálhatná a bökkenőt...Persze ki nézne mindennek utána? És a második verzió sokkal jobb, mint az első. Azzal válna teljessé a téma kidolgozása. Azt kellene megjelentetni...

(...)

Másrészről a mindennapok szürke nyugalmát lassan fel fogja borítani a vizsgaidőszak izgalomtömege, amelynek vsz. egyetlen nehezebb pontja lesz: az orosz szóbeli nyelvi vizsga. Ha azt sikerrel fogja abszolválni Madame Chauchat, akkor már nem lesz mitől tartania. Viszonylag jól belemerült azon új könyvek olvasásába is, amelyeket kiszemelt magának. Persze a 20. századi francia kötelezőkkel nem jól haladt, de annyira nem is érdekelték. A nyári munka, illetve "össz-időtöltés" rendszerezése még váratott magára. Csakúgy, mint az edzés megkezdése. (Madame Chauchat-nak ilyenkor mindig eszébe jutott az újévi fogadalma, amelyet - mint oly' sok mást sem - mindeddig nem sikerült betartania.)
A magánéleti dolgok rendben folydogáltak nyugalmas medrükben, bár némi fátyolfelhő azért akadt a távoli horizonton. Sajnos olyanok, amiknek nem lehet elébük menni. Meg kell várni, amíg elég közel jönnek...

Bika, tavasz, hétvége

Madame Chauchat életében továbbra is akadtak olyan napok, amelyeket már az adott reggelen is szívesen meg nem történtté tett volna. Így volt ez egy pénteki nappal is, amikor vinnie kellett volna az autót vizsgáztatni. Nem elég, hogy eltűntek a pótkulcsok (bár azóta elvileg meglettek), nem elég, hogy lemerült a riasztó gombjának az eleme, még a kocsi akkumulátora is bemondta az unalmast. Az orosz hölgy remélte, hogy csak egy időre, amíg jól be nem "bikázzák". Ugyanis egy komplett akkumulátorcsere sokba kerülne, nem beszélve arról, hogy még a vizsgáztatást is ki kell fizetni. Mindezek az apró-cseprő dolgok elég sok időt elvettek az amúgy is szűkre szabott idejéből, a tetejébe még a zh-k is kezdtek megszaporodni, lévén szemesztervégről szó. A legkellemetlenebbnek a butábbnál butább orosz beadandók mutatkoztak, amelyekkel foglalkozva Chauchat asszonynak minden kompetencia és magabiztosság érzése megszűnt.
A szép tavaszi időből sem sokat tudott eddig profitálni, bár lassan itt volt az ideje, hogy egy kis "tan"-t magára szedjen. No meg a sportolás is...
Ugyanakkor újabb ötletei, "research project"-jei támadtak. Élénken kezdett érdeklődni Julien Green (1900-1998) munkássága iránt. Már bele is fogott az olvasásba - ki tudja, mi lesz még belőle...
A hétvége ismét bulival és barátokkal való találkákkal kecsegtetett, noha lehet, hogy az orosz hölgynek jobb lett volna tanulás perspektívában gondolkodnia. Bár azon a napon, amikor ezen sorokat írta, erre valószínűleg nem fog sor kerülni.

P**** gimnáziumi emlékei - 1. rész

Kedves Clawdia néni!

Köszönöm szíves jókívánságaidat! Továbbítottam őket E*****-nek is. Velünk minden rendben van, örülünk a jó időnek és annak is, hogy apa dolgai egyre inkább rendeződni látszanak. Az előző levelemben megígértem, hogy minden további üzenetváltásunk alkalmával röviden mesélek egy-egy gimnáziumi élményemről: olyanokról, amik valamilyen szinten meghatározták az életem alakulását. Nem tudom, talán mindegyik ilyen volt. Sajnálom, hogy több hónapon át nem írtam. Remélem, a mostani beszámoló jó kezdet lesz, és felkelti az érdeklődésedet a későbbiek iránt is.

(...)

Azt mondják, halottról vagy jót vagy semmit. Tartani fogom magamat ehhez. Sőt az összes írásomban tiszteletben fogom ezt tartani. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit leírok, végső soron jó. Vagy ha nem is jó, de mindenképpen igaz. A dolgok így történtek, nem máshogy.
Kedd reggel volt. Bár akár péntek is lehetett volna. Viszont más napok nem. A tanár úr ti. így ért csak rá órát tartani. (Voltak más, iskolán kívüli elfoglaltságai is.)
Az osztályfőnök "Ne bomolj!" kiáltásai után már mindenki a padjában ült. G**** atya már ki is ment. Vártuk a hittanárt. Nemsokára jött is, légies léptekkel, reverendában, cingulussal, zokni-szandálban (az egyik zoknija sokszor lyukas volt, mindig észrevettem). Volt nála egy sárgásfehér mappa. Biztos megvolt jó néhány éves. Letette a katedrán levő asztalára, majd pedig megállt az asztal mellett. Hatalmas körben leírt, színpadias mozdulatsor: "Azatyaafiúésaszentléleknevébenámen." A mi keresztvetéseink ehhez képest elég kezdőnek tűnhettek. Ez azonban nem számított, mert rögtön következett I*** atya csengő hangja: "Boldog akit tanítasz, ó megváltó Jézusunk, bízva megy Tefeléd, utadon." stb. Ez volt az évközi idő éneke. (Adventben mindig az "Üdvözítőnk Édesanyja", nagyböjtben talán a "Győzhetetlen én kőszálom", húsvétkor az "Ó Jézus emlékezni rád", pünkösd után a "Páter noszter, kví esz in célisz" jött, és persze év végére ismét az elmaradhatatlan "Boldog akit tanítasz". Egyszer később egy tehetséges osztálytársam meg is jegyezte róla - azóta zenei karriert kezdett építeni -, hogy összhangzattanilag egy nagyon jól megszerkesztett darab, és hogy a tanár úrnak milyen jó az ízlése.) Ének után sosem vetett keresztet. Először kicsiként mi sem, de később kamaszos renitensségünkkel, mintegy büszke tiltakozásként a tanár úr fura szokására, mi már vetettünk. Valójában tök felesleges volt. A protik se vetnek soha kétszer. Persze ez abban az iskolában senkit sem érdekelt.
Ének után következett a jelentés, majd a feleltetés. Ehhez a tanár úrnak nem volt másra szüksége, csak a névsorra meg a dobókockájára. Utóbbi némi magyarázatot kíván. Mindenki tudta, hogy nem egyszerűen rábök a nevekre a feleltetésnél, hanem a fura, min. 10 oldalú kockáját használja a személy kiválasztásához. Ugyanakkor a kocka oldalainak a pontos számát, illetve az elvet, amely szerint a kidobott számból meghatározta a felelő személyét, sosem tudta meg senki. Legalábbis én nem. Annyi oldala biztosan nem volt a kockának, mint ahányan voltunk az osztályban. (Bár 12.-re lassan lett volna rá esély...) Hallottunk másokat beszélni bonyolult összeadás-kivonás műveletekről, meg egyéb lehetséges számolási praktikákról is. Szerintem a legvalószínűbb az, hogy ezek a technikák időről-időre változtak. Közrejátszhatott a felelő személye is, illetve a tény, hogy hányszor felelt már az adott félévben. Bár itt ellent lehetne mondani nekem, mivel bőven voltak olyanok, akik egy félévben jóval többször feleltek, mint mások. (Ha úgy nézzük, én is közéjük tartoztam. Volt olyan félév, hogy rekordot döntöttem: 8 vagy 9 alkalommal feleltem. Bár a névsorban mindig 24. vagy 26. voltam, amelyek könnyen kidobható számoknak számítottak.)
A feleletekhez fel kellett állni, és kívülről kellett tudni az aznapi leckét - ha röpdolgozat volt, akkor a vesszőhibák is számítottak. Nem volt sok, csak néhány bekezdés a tanár úr által írt tankönyvből. Én mindig ötöst kaptam. Sokan viszont nem. Én sem szerettem a hittant, de tanultam rá, és maga a memorizálás sosem állt messze tőlem. Okos voltam, de szorgalmas is, és mindig is jó emlékezőkészségem volt. Mondjuk a téma jó párszor elég kevéssé bizonyult érdekfeszítőnek. I*** atya sosem mondta meg az érdemjegyet. Mindig csak írt valamit a mappájába. Óra után meg lehetett tőle kérdezni. Én azért általában beírtam magamnak az ötöst az ellenőrzőbe, legtöbbször kérdezés nélkül. Jól feleltem. (Ó, ha tudta volna, hogy később...)
Röpdolgozat esetén zuhanó repülő hang jelezte a dolgozat végét. Általában nem tudtam rendesen befejezni, mert mindig kevés volt az idő, de így is jó jegyet kaptam. Viszont a vázlatpontokban történő összefoglalást utálta a tanár úr. Nem is lehetett hármasnál jobbat kapni érte.
A felelés után a tanár úr elkezdte felolvasni a könyvéből az aznapi anyagot. Három-négy bekezdést vettünk negyven percen keresztül. Közben kommentálta is az olvasottakat. Jegyzetelni is kellett. Bár a vége felé ezt senki sem tette meg. Nem volt sok haszna, csak talán néhány, a könyvben nem szereplő név, latin vagy görög kifejezés és érdekesség. A görögöt mindig felírta a táblára. Ennek köszönhetően tanultam meg olvasni a görög abc betűit. A mai napig megy.
Az osztály magatartása általában borzasztó rossz volt a hittanórákon. Mindenki más leckét írt, beszélgetett, játszott, volt, aki helyet is váltott. Ezekért néha csőhöz állítás ("Tóth, cső!"), kiküldetés (a folyosóra), vagy fenyítés járt (ez főleg hetedikben, és ilyenkor az atya két tenyere csattant az orr hegyén - elég kellemetlen volt). Utolsó évben (amikor sokan megbuktak hittanból érettségi előtt - később a tantestület méltányosságból "felmentettnek" nyilvánította őket, nehogy ne tudjanak érettségizni) még padborogatás is előfordult. Valahogy nem működött a fegyelem. Bár I*** atyát nem zavarta a káosz. 
Az órák pontosan értek véget, a tanár úr elegánsan, de azért sietve elhagyta a termet. Összességében egy nagyon okos ember volt, bár nekem úgy tetszett, egyfajta fura liberális volt ő a rendjében, persze rengeteg hibával (sokszor iszonyú beképzeltnek tűnt). Néha mindenkit meg tudott lepni. Engem a gimnázium utolsó évében, egy áprilisi napon, életem utolsó hittanóráján lepett meg a legjobban. Minden tanár kieszelt valami lelki útravalót az utolsó órá(k)ra, amelyet fontosnak gondolt elmondani, mielőtt kilépünk a nagybetűs Életbe. I*** atya is készült egy ilyennel, ami azonban némileg más volt, mint a többi tanáré. Megközelítőleg a következőket mondta (valószínűleg életem végéig emlékezni fogok rá):
"Ha valaki később feladná a hitét, adja fel vidáman! Ne keseregjen. Az nem használ semmit. Megsiratni a hitet nem érdemes. Járjon el úszni, szaunába, szórakozni. Egyszóval: legyen vidám."
Akkor ezek a szavak nagyon meghökkentettek, mondhatni picit meg is botránkoztattak. Idővel viszont megfogadtam őket.


(...)

Ami I*** atyát illeti, szegény a fenti intése után egy éven belül meghalt. Isten nyugosztalja! A szerk. megj.

Siker, megkönnyebbülés, újabb utazás

Chauchat asszony meglehetősen elégedett volt a XXX. Jublileumi OTDK-n nyújtott eredményével. Kihozta belőle azt, amit ki lehetett. Kicsit meg is könnyebbült.
Immár ideje lesz elbúcsúzni Csehovtól, és talán egy időre a 19. századi orosz irodalom kutatásától is. Újabb horizontokat kell(ene) nyitni. Madame Chauchat már törte is a fejét, hogy milyen munkákba fogjon bele akár még a nyár előtt. Ugyanis adminisztrációs okokból a munka nagy részének le kell zajlania a következő januárig. Ha kitolódik, nem indulhat a következő konferencián. Az újabb téma kezd kristályosodni, de még sok munka van vele.
Azonban a konferenciáról hazajövet más gondok is várták. Olyanok, amiket már régen meg kellett volna oldania. Az elmúlt napokban jó néhány kellemetlen percet szereztek neki, viszont mostanra úgy tűnik, hogy sikerülni fog lezárni őket. Ez szintén elégedettséggel töltötte el az orosz hölgyet, bár némi ideges tüskét azért benne hagyott.

Madame Chauchat írásait mindig is körüllengte egyfajta titokzatosság. Egyes utalásainak értelme csak a beavatottak számára nyílhatott volna meg. Ők viszont kevesen voltak. A szerk. megj.

Most, hogy néhány napig nemsok mindent kell csinálnia, kicsit levegőhöz fog jutni. Csak jól kell beosztania a szabadidőt. Kevesebb "naplóírás", több olvasás és szociáliskodás.
És jó hírnek számít az is, hogy a következő héten kedden és szerdán ismét ellátogat a fény városába, Párizsba. Ezúttal nem saját kontóra, hanem meghívásra. Családi körben. Ilyen még sosem volt. Mindenképpen sok kíváncsisággal várja a fejleményeket. Talán már ott is beköszöntött az igazi tavasz, és Chauchat asszonynak lehetősége nyílik egy másik Párizs megismerésére, amelyet eddig még nem látott élőben.
Majd elválik, mi lesz.

Lemaradás, szabad percek, ...

Már csak egy nap volt hátra az OTDK konferenciáig. Madame Chauchat viszont nagyon le volt maradva a felkészüléssel. Egyszerűen nem bírta magát rászánni bizonyos dolgokra. Különösen nem olyanokra, amikor egy teljes cikket kellett egy olyan nyelven elolvasnia, amelyen nem is beszél, jobban mondva csak keveset. Ez rendkívül demotiváló tudott lenni. Azonban a nehézségeken felül kell kerekedni. És még sok munka volt hátra.
Viszont a legnehezebb és legmonotonabb feladatok közepette is akadtak pihenős, kellemes percek. Ezeket azokkal kell töltenünk, akiket szeretünk. Madame Chauchat már várta azt az időt, amikor újból sok ilyen perc adatik meg neki, és kellően ki is fogja tudni őket használni.
Olvasni is nagyon szeretett volna már. Szabadon azt, amit szeretne, nem azt, ami kötelező. A kötelezők általában jók, csak néha nagyon távol állnak a pillanatnyi érdeklődési kör(ök)től.
Leendő kutatási témákban sem volt hiány. Az orosz hölgy előre eltervezett néhányat. Amint lesz ideje, és megszabadul Csehovtól, rájuk veti magát. Ki tudja, talán Csehov is újra felbukkan majd köztük...

Metszet, különbség, komplementer

A legszebb napok is elromolhatnak. Amikor már úgy hisszük, hogy jó irányban haladunk egy rövid- vagy hosszútávú cél felé, hirtelen kisiklunk.
Madame Chauchat-val újabban egyre gyakrabban esett meg mindez. Néha nagyon depressziósnak érezte magát. Szokásos "bizonytalan jövő miatti aggódása" alábbhagyott ugyan, de helyette megtelepedtek újfajta félelmek. Vagy inkább kellemetlen érzések.
Az orosz hölgy egy határhelyzeten érezte magát, amelyből nem nagyon tudott szabadulni. Talán segített volna, ha szemantikai kategóriákat társít a probléma elemeihez, és így nyelvében ragadja meg azt, ami sokak szerint a problémamegoldás első lépése. Ehelyett azonban egy matematikai modellálást választott:

Adva van A és B halmaz. C elem az A és B metszetében található, de nem érzi jól magát ott. Definíció szerint eleme A-nak és B-nek is. Néha azonban csak A-nak akar eleme lenni, vagyis A\B halmazrészben szeretne letáborozni. Ekkor viszont elveszítené minden kötődését a B halmazzal, és mindazon egyéb elemekkel (róluk most nem szól a fáma), amelyek B-ben rajta kívül megtalálhatók. A csak A halmazbeli elemeket nem ismeri eléggé, lehet, hogy nem is érezné ott jól magát. Ezt persze csak akkor tudná meg biztosan, ha döntene, és átköltözne A\B-be. Tény, hogy az időt visszaforgatni, valamint meg nem változtatható dolgok ellen tenni nem lehet. Ezért B\A elemének lenni lehetetlen számára. Igazából soha nem is tartozott oda. És már nem is fog. Maradhat a metszetben, átvándorolhat A és B különbséghalmazába, vagy pedig - végső soron - (A unió B) komplementerhalmazát is választhatja. Ez utóbbi sem lenne egy célszerű döntés. Valószínűleg nem is lenne lehetséges. Viszont A és B metszetében maradni minden szempontból a legnehezebb feladatnak bizonyul...