P**** gimnáziumi emlékei - 1. rész

Kedves Clawdia néni!

Köszönöm szíves jókívánságaidat! Továbbítottam őket E*****-nek is. Velünk minden rendben van, örülünk a jó időnek és annak is, hogy apa dolgai egyre inkább rendeződni látszanak. Az előző levelemben megígértem, hogy minden további üzenetváltásunk alkalmával röviden mesélek egy-egy gimnáziumi élményemről: olyanokról, amik valamilyen szinten meghatározták az életem alakulását. Nem tudom, talán mindegyik ilyen volt. Sajnálom, hogy több hónapon át nem írtam. Remélem, a mostani beszámoló jó kezdet lesz, és felkelti az érdeklődésedet a későbbiek iránt is.

(...)

Azt mondják, halottról vagy jót vagy semmit. Tartani fogom magamat ehhez. Sőt az összes írásomban tiszteletben fogom ezt tartani. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit leírok, végső soron jó. Vagy ha nem is jó, de mindenképpen igaz. A dolgok így történtek, nem máshogy.
Kedd reggel volt. Bár akár péntek is lehetett volna. Viszont más napok nem. A tanár úr ti. így ért csak rá órát tartani. (Voltak más, iskolán kívüli elfoglaltságai is.)
Az osztályfőnök "Ne bomolj!" kiáltásai után már mindenki a padjában ült. G**** atya már ki is ment. Vártuk a hittanárt. Nemsokára jött is, légies léptekkel, reverendában, cingulussal, zokni-szandálban (az egyik zoknija sokszor lyukas volt, mindig észrevettem). Volt nála egy sárgásfehér mappa. Biztos megvolt jó néhány éves. Letette a katedrán levő asztalára, majd pedig megállt az asztal mellett. Hatalmas körben leírt, színpadias mozdulatsor: "Azatyaafiúésaszentléleknevébenámen." A mi keresztvetéseink ehhez képest elég kezdőnek tűnhettek. Ez azonban nem számított, mert rögtön következett I*** atya csengő hangja: "Boldog akit tanítasz, ó megváltó Jézusunk, bízva megy Tefeléd, utadon." stb. Ez volt az évközi idő éneke. (Adventben mindig az "Üdvözítőnk Édesanyja", nagyböjtben talán a "Győzhetetlen én kőszálom", húsvétkor az "Ó Jézus emlékezni rád", pünkösd után a "Páter noszter, kví esz in célisz" jött, és persze év végére ismét az elmaradhatatlan "Boldog akit tanítasz". Egyszer később egy tehetséges osztálytársam meg is jegyezte róla - azóta zenei karriert kezdett építeni -, hogy összhangzattanilag egy nagyon jól megszerkesztett darab, és hogy a tanár úrnak milyen jó az ízlése.) Ének után sosem vetett keresztet. Először kicsiként mi sem, de később kamaszos renitensségünkkel, mintegy büszke tiltakozásként a tanár úr fura szokására, mi már vetettünk. Valójában tök felesleges volt. A protik se vetnek soha kétszer. Persze ez abban az iskolában senkit sem érdekelt.
Ének után következett a jelentés, majd a feleltetés. Ehhez a tanár úrnak nem volt másra szüksége, csak a névsorra meg a dobókockájára. Utóbbi némi magyarázatot kíván. Mindenki tudta, hogy nem egyszerűen rábök a nevekre a feleltetésnél, hanem a fura, min. 10 oldalú kockáját használja a személy kiválasztásához. Ugyanakkor a kocka oldalainak a pontos számát, illetve az elvet, amely szerint a kidobott számból meghatározta a felelő személyét, sosem tudta meg senki. Legalábbis én nem. Annyi oldala biztosan nem volt a kockának, mint ahányan voltunk az osztályban. (Bár 12.-re lassan lett volna rá esély...) Hallottunk másokat beszélni bonyolult összeadás-kivonás műveletekről, meg egyéb lehetséges számolási praktikákról is. Szerintem a legvalószínűbb az, hogy ezek a technikák időről-időre változtak. Közrejátszhatott a felelő személye is, illetve a tény, hogy hányszor felelt már az adott félévben. Bár itt ellent lehetne mondani nekem, mivel bőven voltak olyanok, akik egy félévben jóval többször feleltek, mint mások. (Ha úgy nézzük, én is közéjük tartoztam. Volt olyan félév, hogy rekordot döntöttem: 8 vagy 9 alkalommal feleltem. Bár a névsorban mindig 24. vagy 26. voltam, amelyek könnyen kidobható számoknak számítottak.)
A feleletekhez fel kellett állni, és kívülről kellett tudni az aznapi leckét - ha röpdolgozat volt, akkor a vesszőhibák is számítottak. Nem volt sok, csak néhány bekezdés a tanár úr által írt tankönyvből. Én mindig ötöst kaptam. Sokan viszont nem. Én sem szerettem a hittant, de tanultam rá, és maga a memorizálás sosem állt messze tőlem. Okos voltam, de szorgalmas is, és mindig is jó emlékezőkészségem volt. Mondjuk a téma jó párszor elég kevéssé bizonyult érdekfeszítőnek. I*** atya sosem mondta meg az érdemjegyet. Mindig csak írt valamit a mappájába. Óra után meg lehetett tőle kérdezni. Én azért általában beírtam magamnak az ötöst az ellenőrzőbe, legtöbbször kérdezés nélkül. Jól feleltem. (Ó, ha tudta volna, hogy később...)
Röpdolgozat esetén zuhanó repülő hang jelezte a dolgozat végét. Általában nem tudtam rendesen befejezni, mert mindig kevés volt az idő, de így is jó jegyet kaptam. Viszont a vázlatpontokban történő összefoglalást utálta a tanár úr. Nem is lehetett hármasnál jobbat kapni érte.
A felelés után a tanár úr elkezdte felolvasni a könyvéből az aznapi anyagot. Három-négy bekezdést vettünk negyven percen keresztül. Közben kommentálta is az olvasottakat. Jegyzetelni is kellett. Bár a vége felé ezt senki sem tette meg. Nem volt sok haszna, csak talán néhány, a könyvben nem szereplő név, latin vagy görög kifejezés és érdekesség. A görögöt mindig felírta a táblára. Ennek köszönhetően tanultam meg olvasni a görög abc betűit. A mai napig megy.
Az osztály magatartása általában borzasztó rossz volt a hittanórákon. Mindenki más leckét írt, beszélgetett, játszott, volt, aki helyet is váltott. Ezekért néha csőhöz állítás ("Tóth, cső!"), kiküldetés (a folyosóra), vagy fenyítés járt (ez főleg hetedikben, és ilyenkor az atya két tenyere csattant az orr hegyén - elég kellemetlen volt). Utolsó évben (amikor sokan megbuktak hittanból érettségi előtt - később a tantestület méltányosságból "felmentettnek" nyilvánította őket, nehogy ne tudjanak érettségizni) még padborogatás is előfordult. Valahogy nem működött a fegyelem. Bár I*** atyát nem zavarta a káosz. 
Az órák pontosan értek véget, a tanár úr elegánsan, de azért sietve elhagyta a termet. Összességében egy nagyon okos ember volt, bár nekem úgy tetszett, egyfajta fura liberális volt ő a rendjében, persze rengeteg hibával (sokszor iszonyú beképzeltnek tűnt). Néha mindenkit meg tudott lepni. Engem a gimnázium utolsó évében, egy áprilisi napon, életem utolsó hittanóráján lepett meg a legjobban. Minden tanár kieszelt valami lelki útravalót az utolsó órá(k)ra, amelyet fontosnak gondolt elmondani, mielőtt kilépünk a nagybetűs Életbe. I*** atya is készült egy ilyennel, ami azonban némileg más volt, mint a többi tanáré. Megközelítőleg a következőket mondta (valószínűleg életem végéig emlékezni fogok rá):
"Ha valaki később feladná a hitét, adja fel vidáman! Ne keseregjen. Az nem használ semmit. Megsiratni a hitet nem érdemes. Járjon el úszni, szaunába, szórakozni. Egyszóval: legyen vidám."
Akkor ezek a szavak nagyon meghökkentettek, mondhatni picit meg is botránkoztattak. Idővel viszont megfogadtam őket.


(...)

Ami I*** atyát illeti, szegény a fenti intése után egy éven belül meghalt. Isten nyugosztalja! A szerk. megj.

Siker, megkönnyebbülés, újabb utazás

Chauchat asszony meglehetősen elégedett volt a XXX. Jublileumi OTDK-n nyújtott eredményével. Kihozta belőle azt, amit ki lehetett. Kicsit meg is könnyebbült.
Immár ideje lesz elbúcsúzni Csehovtól, és talán egy időre a 19. századi orosz irodalom kutatásától is. Újabb horizontokat kell(ene) nyitni. Madame Chauchat már törte is a fejét, hogy milyen munkákba fogjon bele akár még a nyár előtt. Ugyanis adminisztrációs okokból a munka nagy részének le kell zajlania a következő januárig. Ha kitolódik, nem indulhat a következő konferencián. Az újabb téma kezd kristályosodni, de még sok munka van vele.
Azonban a konferenciáról hazajövet más gondok is várták. Olyanok, amiket már régen meg kellett volna oldania. Az elmúlt napokban jó néhány kellemetlen percet szereztek neki, viszont mostanra úgy tűnik, hogy sikerülni fog lezárni őket. Ez szintén elégedettséggel töltötte el az orosz hölgyet, bár némi ideges tüskét azért benne hagyott.

Madame Chauchat írásait mindig is körüllengte egyfajta titokzatosság. Egyes utalásainak értelme csak a beavatottak számára nyílhatott volna meg. Ők viszont kevesen voltak. A szerk. megj.

Most, hogy néhány napig nemsok mindent kell csinálnia, kicsit levegőhöz fog jutni. Csak jól kell beosztania a szabadidőt. Kevesebb "naplóírás", több olvasás és szociáliskodás.
És jó hírnek számít az is, hogy a következő héten kedden és szerdán ismét ellátogat a fény városába, Párizsba. Ezúttal nem saját kontóra, hanem meghívásra. Családi körben. Ilyen még sosem volt. Mindenképpen sok kíváncsisággal várja a fejleményeket. Talán már ott is beköszöntött az igazi tavasz, és Chauchat asszonynak lehetősége nyílik egy másik Párizs megismerésére, amelyet eddig még nem látott élőben.
Majd elválik, mi lesz.

Lemaradás, szabad percek, ...

Már csak egy nap volt hátra az OTDK konferenciáig. Madame Chauchat viszont nagyon le volt maradva a felkészüléssel. Egyszerűen nem bírta magát rászánni bizonyos dolgokra. Különösen nem olyanokra, amikor egy teljes cikket kellett egy olyan nyelven elolvasnia, amelyen nem is beszél, jobban mondva csak keveset. Ez rendkívül demotiváló tudott lenni. Azonban a nehézségeken felül kell kerekedni. És még sok munka volt hátra.
Viszont a legnehezebb és legmonotonabb feladatok közepette is akadtak pihenős, kellemes percek. Ezeket azokkal kell töltenünk, akiket szeretünk. Madame Chauchat már várta azt az időt, amikor újból sok ilyen perc adatik meg neki, és kellően ki is fogja tudni őket használni.
Olvasni is nagyon szeretett volna már. Szabadon azt, amit szeretne, nem azt, ami kötelező. A kötelezők általában jók, csak néha nagyon távol állnak a pillanatnyi érdeklődési kör(ök)től.
Leendő kutatási témákban sem volt hiány. Az orosz hölgy előre eltervezett néhányat. Amint lesz ideje, és megszabadul Csehovtól, rájuk veti magát. Ki tudja, talán Csehov is újra felbukkan majd köztük...

Metszet, különbség, komplementer

A legszebb napok is elromolhatnak. Amikor már úgy hisszük, hogy jó irányban haladunk egy rövid- vagy hosszútávú cél felé, hirtelen kisiklunk.
Madame Chauchat-val újabban egyre gyakrabban esett meg mindez. Néha nagyon depressziósnak érezte magát. Szokásos "bizonytalan jövő miatti aggódása" alábbhagyott ugyan, de helyette megtelepedtek újfajta félelmek. Vagy inkább kellemetlen érzések.
Az orosz hölgy egy határhelyzeten érezte magát, amelyből nem nagyon tudott szabadulni. Talán segített volna, ha szemantikai kategóriákat társít a probléma elemeihez, és így nyelvében ragadja meg azt, ami sokak szerint a problémamegoldás első lépése. Ehelyett azonban egy matematikai modellálást választott:

Adva van A és B halmaz. C elem az A és B metszetében található, de nem érzi jól magát ott. Definíció szerint eleme A-nak és B-nek is. Néha azonban csak A-nak akar eleme lenni, vagyis A\B halmazrészben szeretne letáborozni. Ekkor viszont elveszítené minden kötődését a B halmazzal, és mindazon egyéb elemekkel (róluk most nem szól a fáma), amelyek B-ben rajta kívül megtalálhatók. A csak A halmazbeli elemeket nem ismeri eléggé, lehet, hogy nem is érezné ott jól magát. Ezt persze csak akkor tudná meg biztosan, ha döntene, és átköltözne A\B-be. Tény, hogy az időt visszaforgatni, valamint meg nem változtatható dolgok ellen tenni nem lehet. Ezért B\A elemének lenni lehetetlen számára. Igazából soha nem is tartozott oda. És már nem is fog. Maradhat a metszetben, átvándorolhat A és B különbséghalmazába, vagy pedig - végső soron - (A unió B) komplementerhalmazát is választhatja. Ez utóbbi sem lenne egy célszerű döntés. Valószínűleg nem is lenne lehetséges. Viszont A és B metszetében maradni minden szempontból a legnehezebb feladatnak bizonyul...

"Mindezt majd megírom még pontosabban is." Vagy nem.

"Egy Montmartre-on töltött délutánról szeretnék írni. Nem olyan régen történt, mégis nehéz rá emlékezni.
Két jelenet él igazán elevenen a fejemben. Ülünk egy padon. Nézzük a virágokat, a várost, az eget, az embereket. Hallgatjuk a madarakat és egymást. Nem csak a szavakat. Valahogy még a gondolatok is kihallatszanak. A nadrágomra ploccsanó madárszar sem rontja el az idillt. Talán csak az, hogy mindezt most leírom ide. Lehet, hogy nem kellene. A szaggatott, üresen kongó mondatok nem adnak számot semmiről, ami azon a kora estén lejátszódott bennem (bennünk). Ezerötszáz kilométerre az otthontól biztonságban éreztem magamat, sőt - ami nálam igazán nagy szó - beérkezettnek is. Hova érkeztem be? Nem tudom.
A kis parkból (talán játszótér, bár játékok nélkül - egy mini élet) ráláttunk egész Párizsra - még az Eiffel-toronyra is, pedig az a Sacré Coeur lépcsőjéről nem is látszik. Végtelenül közelinek éreztük magunkat egymáshoz. Igen, leírom: boldogok voltunk.
Nem emlékszem az eseményekre, sem a mondottakra. Még az egész hangulatára sem. Csak a kerti pad képét látom, rajta mivelünk, körülöttünk a kerttel, előttünk a lépcsővel. És a fals játszóteret, padot mivelünk, embereket körülöttünk, Párizst előttünk.

Lehet, hogy elég csak ennyire emlékeznem."