Színdarab, további kulturálódás, levél

A legutóbbi időkben Madame Chauchat újból felfedezte a színházba járás örömét. Persze nem mintha a múltban kimondott rendszerességgel járt volna...
Egy kedves ismerőse hívta meg őt és barátját: nézzék meg a legújabb kamaradarabjukat, amelyben hivatásos színészek is játszanak. A darab címe Gyenge vagyok - egy magányos, uralkodó anya kapcsolatát mutatja be a zárkózott, kissé neurotikus fiával; a problémák forrása egy "betolakodó" megjelenése, aki véget vet az idillinek látszó családi állapotnak, és mindenkit meglepő döntésekre és következtetésekre ébreszt rá. Aktuális darab (sok szempontból), jó előadás, érdekes megoldások. Megérte.
Ezzel együtt Chauchat asszony tervbe vette, hogy más darabokat is megnéznek majd a közeljövőben. A mostanában oly' stigmatizált Nemzeti Színház repertoárja nagyon ígéretesnek mutatkozott, kár, hogy az orosz hölgy későn "kapcsolt" - a színházi idény közepére (vége felé) már elfogyott az összes jó jegy a jónak mondható előadásokra. Így nagy valószínűséggel meg kell várniuk az őszi idényt. Pedig a Három nővér, a Parti Nagy-féle fordítással bemutatott Tartuffe, A jég és a sokat kritizált Magyar Ünnep mind kellemes élményt jelenthettek volna. Nem baj, majd ősszel.

Apropó. Az orosz hölgynek eszébe jutott, hogy nem is olyan régen kapott egy levelet hőn szeretett unokaöccsétől, P****-től. A már lassan férfikorba lépő fiatalember röviden beszámolt a vele történtekről, és egy meglepő ígéretet tett: Madame Chauchat-t mindig is érdekelte annak a gimnáziumnak a története, mindennapjai, elvárásai, légköre stb., ahova P**** járt. Unokaöccse a hosszas unszolás ellenére ezidáig szinte semmit sem volt hajlandó mesélni ezekről a dolgokról. Úgy mondta, "túl friss még minden". Most olybá tűnik, hogy ez megváltozott. A fiatalember szívesen mesél majd elkövetkező leveleiben a gimnáziumi élményeiről, jókról és rosszakról egyaránt. Az orosz hölgy ennek rendkívüli módon őrült, nem is csak azért, mert unokaöccse kamasz élményeiről fog hallani. Más is érdekelte. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett néhány évvel ezelőtt, modern világunkban egy olyan katolikus fiúgimnáziumba járni, ahol szinte megállt az idő, ahol minden teljesen más, mint a többi gimnáziumokban. Egy szó mint száz: a fiú ígérete felszította Madame Chauchat képzeletének lángját. Nagyon várta a további leveleket.


Itt tennünk kell egy közbevetést. Mivel az orosz hölgy természeténél fogva elég szeszélyesen (hogy azt ne mondjuk, rendetlenül) vezette a naplófeljegyzéseket, nehéz megállapítani, hogy az illető unokaöcs melyik levelét mikor küldte, illetőleg mi másról szólnak még az adott levelek. Az sem biztos, hogy Madame Chauchat a feljegyzései között minden neki küldött beszámoló tartalmát "közreadja". Éppen ezért jobbnak láttuk, ha az egyes leveleket (vagy azok meglévő, többé-kevésbé koherens részleteit) külön bejegyzésekként jelöljük meg az orosz hölgy naplójában, mivel ha nem így tennénk, csak felesleges bonyolultságra és a bejegyzések tartalmának keveredésére adnánk okot. Így is csak remélni tudjuk, hogy az Olvasó érdeklődését egyáltalán felkeltheti a fiatalember szerény beszámolója egy olyan világról, amely a mai ember számára meglehetősen idegennek és sok szempontból furcsának tűnhet. A szerk. megj.

Reggeli cigifüst, negatív csillagállás, kötelezők

Madame Chauchat tanulmányai újból megkezdődtek. Ez egyet jelentett azzal, hogy végleg vissza kellett zökkennie a mindennapi élet régi, jól kivájt kerékvágásába. Nem volt ez baj, hiszen a lelke mélyén Chauchat asszony tudta, hogy a jelennek ezek a dolgai csak időlegesek, átmenetiek. A jövő máshol lesz (van).
A feladatok megsokasodtak (három szakdolgozat, bár nem túl hosszú egyik sem), a kora reggeli kelések visszatértek. A hév zötyögése az iPod-hallgatással (ugyan csak felemás fülhallgatóval), a Boráros téri cigifüst, a Baross utca - BTK táv mindennapos megtétele (és a mindennapi találkozás a múlttal, illetve annak egy szeletével) mind a régi életet juttatták eszébe. Nyilván, hisz a régi élet részei voltak. A januári tervek megvalósulása azonban még váratott magára. Különösen a jobb időbeosztás és a sport területén. Ez utóbbiban nem történt sok előrelépés, bár Madame Chauchat-ban megvolt a jó szándék, viszont a csillagok állása (nem mintha Madame Chauchat hitt volna ilyesmiben - a szerk. megj.) nem számított a legkedvezőbbnek. És a mindennapos rutin könnyen összetörheti (vagy beszürkítheti) még a legnagyobb elhatározásokat és fogadalmakat is.
Amit az orosz hölgy javára lehetett írni, az a tekintélyes mennyiségű könyv, illetve tanulmány, amelyet elolvasott. Volt ebben irodalom-elmélet, gender studies, Csehov, Mauriac, Závada és sok minden más is. Ha még több ideje lett volna, többet olvasott volna. Viszont így is le volt maradva az egyetemi kötelezőkkel, amelyeket idén sem válogattak kevésbé bőkezűbben az ELTÉ-n, mint az eddigi félévekben. (Talán a kedves Olvasó emlékszik az előző félévnél írtakra. Ha nem, olvassa vissza. A szerk.) Szóval a feladatokból sok volt, de a megvalósításhoz szükséges időből jócskán kevesebb.
Mindezek mellett a jövő is foglalkoztatta Chauchat asszonyt. Nem a távoli (persze az is), hanem inkább a közeli. Mi lesz akkor, ha befejezi a mostani, egyben utolsó félévét? Mit fog csinálni, hol folytat mit tovább? Jó kérdés...
Mindenesetre az idő kitavaszodhatna már.

Formálni, meghatározni, észre nem venni

"Valamennyiünket alakítottak meg megint átalakítottak mindazok, akik szerettek bennünket, s még ha nem voltak is nagyon kitartóak, az ő művük vagyunk - amelyet egyébként el se ismernek magukénak, és nem is olyan soha, amilyennek megálmodták. Nincs szerelem, nincs barátság, amely sorsunkat keresztezve ne munkálna az örökkévalóság számára." (107)

"Ó, mily idegesítőek azok a lények, akik közömbösek a szívünknek, akik kiválasztottak bennünket, de akiket mi nem választottunk ki! Annyira kívül vannak rajtunk, hogy semmit sem akarunk tudni róluk, a haláluk éppúgy nem érintene, mint az életük... Pedig ők azok, akik benépesítik életünket." (120)

"Minden ember egyéniségünknek mindig ugyanazt a részét bontakoztatja ki, valahányszor hozzánk ér, és többnyire azt, amit leplezni szerettünk volna. Fájdalommal nézzük, mint készíti a szeretett lény szemünk láttára a képünket, mint törli el legértékesebb erényeinket, mint állítja éles fénybe a hibát, a nevetségest, a bűnt... És elfogadtatja velünk a látomást, arra kényszerít, hogy amennyire tőlünk telik, alkalmazkodjunk korlátolt képzetéhez. És soha nem tudja meg, hogy valaki másnak a szemében - akinek ragaszkodása számunkra értéktelen - fényesen ragyog kiválóságunk, tündöklik tehetségünk, arcunk egy isten arca." (177)


(A szerelem sivataga, in François Mauriac, Regények, Európa Zsebkönyvek, Budapest, 1975, pp. 69-197)

"Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek"

"Egy nyári este volt.
Hazafelé tartottunk a vendégségből. Úgy este tíz lehetett. Négyen mentünk haza, vagy csak hárman, nem is tudom. A kis vidéki utca úttestjét beborították az árnyak. Rajtunk kívül egy lélek sem volt az egész úton. Ketten halkan beszélgettek, mi inkább gyönyörködtünk az éjszakában.
Mindig is elbűvölt az éjszaka. Sosem olyankor, ha teljesen sötét volt, hanem ha akadt akár csak egy kicsi világosság is. Amikor minden olyan csendes, de mégis eleven. Amikor tudjuk, hogy éjjel van, mégsem érezzük magunkat egyedül. Amikor az árnyékok a legnagyobbra nőnek. Akkor, azon a nyári estén hallottam a tücsökhangot, éreztem a nyár illatát szerte magam körül. Sehol sem volt a nappalok forrósága, a beton fülledtsége, a por. Mindenhol csak a csend - a tücsköket az ember valahogy a csend részének tekinti. És az árnyékok. Titkon féltem is, hogy egyszer csak jön valaki, aki majd rosszat tesz nekünk (nekem). De nem jött.
Csak az ilyen nyáresték múltak el. Észrevétlenül."