Madame Chauchat a bordeaux-i tartózkodásának utolsó három hetét egyfajta átmeneti időszakként élte meg.
Január 15-ével ugyanis véglegesen visszarepül Magyarországra, amivel lezárul a féléves Erasmus séjour. Azonban ez a három hét nagyjából úgy telik, mint ahogy az augusztus vége, szeptember eleje telt a kiutazás előtt. Várakozással. Tervezgetéssel. Némi aggodalommal.
Mert Bordeaux véget ér, de az otthoni dolgok (újra)kezdődnek. És azért bizony tartogatnak érdekességeket...
Persze a három hét alatt még lesz egy-két történés: Szilveszter, La Rochelle, Baszkföld stb.
Ezeket Chauchat asszony várta már, de nagyon. Ugyanakkor egy kicsit szeretett volna már otthon is lenni.
Átmeneti időszak volt ez: fél lábbal (vagy ha úgy tetszik, szívvel) még itt, fél lábbal (szívvel) már ott.
2010. december 29., szerda
2010. december 26., vasárnap
Ponty, parfüm, kakaó
Madame Chauchat rendkívül elégedett volt az idei karácsonnyal.
Kezdetben attól félt, hogy a család hiánya, az idegen környezet (beleértve az idegen szokásokat, a lakótársakat stb.), valamint az apró-cseprő problémák (pl. hogy Bordeaux-ban nem lehetett pontyot kapni a halászléhez) megnehezítik, sőt ellehetetlenítik az ünnepet. Szerencsére nem ez történt.
Fa ugyan nem volt, azonban akadt helyette számtalan karácsonyi dísz: kisangyal, rózsaszín szív kartonanyagból (vagy valami ilyesmi), pirospozsgás, kissé alkoholista arcú mikulás, girlandok, boák, szerteszét szórt arany textildarabok (nehéz elmagyarázni, de azért jól nézett ki).
A menü is jól sikerült. Chauchat asszony jó orosz (?) szokás szerint maga csinálta a halászlét, ill. az aszalt szilvás bárányt; a csirkét, valamint az édességeket (többek között az elképesztően finomra sikeredett kókuszgolyót) pedig kedves lakótársa vállalta magára.
Ajándékok terén a házigazdák jeleskedtek leginkább: Madame Chauchat egy elegáns nyakkendőt kapott (mindig is extravagánsan öltözködött), meg még egy könyvet, meg egy dvd-t, meg egy parfümöt. Ez utóbbi különösen meglepte, mert a lakótársainak alaposan a zsebükbe kellett érte nyúlniok...
Az éjszaka folyamán magyar lakótársával még egy 21 órai (=éjféli) misére is eljutottak. A kórus kicsit álmos énekei, a plébános pergetett beszéde, az Evangélium ódon passé simple-jai nem tettek nagy hatást Madame Chauchat-ra. Mindez nem sokban különbözött gyerekkorának éjféli miséitől. Viszont a misevégi kakaóosztás határozottan szimpatikussá tette ezt az egyébként Szent Lajos király tiszteletére szentelt bordeaux-i templomot.
A karácsonyi ünnepek végeztével újrakezdődnek a megszokott bordeaux-i hétköznapok. Legalábbis arra a három hétre, amíg Chauchat asszony Bordeaux-ban marad.
Kezdetben attól félt, hogy a család hiánya, az idegen környezet (beleértve az idegen szokásokat, a lakótársakat stb.), valamint az apró-cseprő problémák (pl. hogy Bordeaux-ban nem lehetett pontyot kapni a halászléhez) megnehezítik, sőt ellehetetlenítik az ünnepet. Szerencsére nem ez történt.
Fa ugyan nem volt, azonban akadt helyette számtalan karácsonyi dísz: kisangyal, rózsaszín szív kartonanyagból (vagy valami ilyesmi), pirospozsgás, kissé alkoholista arcú mikulás, girlandok, boák, szerteszét szórt arany textildarabok (nehéz elmagyarázni, de azért jól nézett ki).
A menü is jól sikerült. Chauchat asszony jó orosz (?) szokás szerint maga csinálta a halászlét, ill. az aszalt szilvás bárányt; a csirkét, valamint az édességeket (többek között az elképesztően finomra sikeredett kókuszgolyót) pedig kedves lakótársa vállalta magára.
Ajándékok terén a házigazdák jeleskedtek leginkább: Madame Chauchat egy elegáns nyakkendőt kapott (mindig is extravagánsan öltözködött), meg még egy könyvet, meg egy dvd-t, meg egy parfümöt. Ez utóbbi különösen meglepte, mert a lakótársainak alaposan a zsebükbe kellett érte nyúlniok...
Az éjszaka folyamán magyar lakótársával még egy 21 órai (=éjféli) misére is eljutottak. A kórus kicsit álmos énekei, a plébános pergetett beszéde, az Evangélium ódon passé simple-jai nem tettek nagy hatást Madame Chauchat-ra. Mindez nem sokban különbözött gyerekkorának éjféli miséitől. Viszont a misevégi kakaóosztás határozottan szimpatikussá tette ezt az egyébként Szent Lajos király tiszteletére szentelt bordeaux-i templomot.
A karácsonyi ünnepek végeztével újrakezdődnek a megszokott bordeaux-i hétköznapok. Legalábbis arra a három hétre, amíg Chauchat asszony Bordeaux-ban marad.
2010. december 23., csütörtök
Hal, díszek, elvilágiasodás
Madame Chauchat-t a karácsonyi készülődés egyes részletei rendkívüli mértékben lehangolták. Mondhatni fel is idegesítették. Mindezen negatív élmények tetőpontja a szenteste előtti napon történő bevásárlás volt, mégpedig az egyik bordeaux-i Auchanban.
Hihetetlen volt. Eleve késve indultak otthonról - mivel Chauchat asszony arab lakótársa vitte el őket autóval -, amelyet nehezített az eső, ill. a meglehetősen csípős hideg idő is. A bevásárlóközpontban természetesen rengetegen voltak. A karácsonyi halászléhez pontyot nem sikerült venni, mert azt nem lehet kapni Franciaországban, legalábbis nem olyan "kis" helyeken, mint az Auchan. Bárányhúst szintén nem sikerült venni, mert ugyan sok fajta volt belőle, de halal [olyan ez az araboknál, mint a zsidóknál a kóser] nem, így az arab lakótárs nem evett volna belőle... Ezért ezen hozzávalókat muszáj lesz 24-én reggel megvennie Madame Chauchat-nak, ha valamelyest normális karácsonyi vacsorát akar "összerittyenteni".
23-án este megvolt a lakásdíszítés is. Fa nem lesz, nem is baj. Annyira. Igaz, 24-én reggel még ajándékot is kell venni a kedves magyar lakótárs részére.
Egyszóval sok a teendő, és mindezt egy olyan ünnepre, amely a nyugati civilizációban (legalábbis Európában) teljesen elveszítette az eredeti értelmét. Szó sincs itt semmilyen vallási indíttatásról, sem a "szeretet (pogány) ünnepéről": egy kommersz, elvilágiasodott, kiüresedett ünnepről van szó, amelynek központjában egyedül az evés-ivás áll. No meg az ajándékok.
Egyszóval semmi értelme sincs. De legalább szünnap. És ez jó.
Hihetetlen volt. Eleve késve indultak otthonról - mivel Chauchat asszony arab lakótársa vitte el őket autóval -, amelyet nehezített az eső, ill. a meglehetősen csípős hideg idő is. A bevásárlóközpontban természetesen rengetegen voltak. A karácsonyi halászléhez pontyot nem sikerült venni, mert azt nem lehet kapni Franciaországban, legalábbis nem olyan "kis" helyeken, mint az Auchan. Bárányhúst szintén nem sikerült venni, mert ugyan sok fajta volt belőle, de halal [olyan ez az araboknál, mint a zsidóknál a kóser] nem, így az arab lakótárs nem evett volna belőle... Ezért ezen hozzávalókat muszáj lesz 24-én reggel megvennie Madame Chauchat-nak, ha valamelyest normális karácsonyi vacsorát akar "összerittyenteni".
23-án este megvolt a lakásdíszítés is. Fa nem lesz, nem is baj. Annyira. Igaz, 24-én reggel még ajándékot is kell venni a kedves magyar lakótárs részére.
Egyszóval sok a teendő, és mindezt egy olyan ünnepre, amely a nyugati civilizációban (legalábbis Európában) teljesen elveszítette az eredeti értelmét. Szó sincs itt semmilyen vallási indíttatásról, sem a "szeretet (pogány) ünnepéről": egy kommersz, elvilágiasodott, kiüresedett ünnepről van szó, amelynek központjában egyedül az evés-ivás áll. No meg az ajándékok.
Egyszóval semmi értelme sincs. De legalább szünnap. És ez jó.
2010. december 22., szerda
Toulouse part 1.
A tegnapi napon Madame Chauchat Toulouse-ban járt.
Csodálatos város. Sokan mondják, hogy a legjellegzetesebb tulajdonsága a rózsaszínű tetőcserepek nagy számában rejlik (ezért is a francia neve: La ville rose vagy La ville des tuiles), az orosz hölgy ugyanakkor ezt nem látta így. Hiszen meglehetősen sok magas épület található még a belvárosban is, és aligha képzelhető el, hogy egy turista minden áron a házak tetejét akarja nézegetni, hogy felfedezze a rózsaszín cserepeket...
Inkább a téglák színe a nagyon jellegzetes, amely nem is rózsaszín, hanem narancssárgás, vöröses, a legtöbb helyen hagyományos cserépszínű. Tulajdonképpen magában a toulouse-i téglában nem sok különleges van, viszont a tény, hogy amerre csak a szem ellát, mindenhol ezek vannak, annál inkább figyelemre méltó. A városképet picit talán egyhangúvá teszi, viszont a szűk kis utcák, a furábbnál furább templomok (pl. az Eglise Saint-Etienne), a Garonne folyó hídjai stb. nagyon nagy hatást tesznek a látogatóra: Toulouse talán egyfajta közvetítő a déli francia városok (pl. Montpellier vagy Marseille) és a tőlük északabbra elhelyezkedők (pl. Bordeaux) között.
Ez utóbbival éles ellentétet alkot. Ami Chauchat asszonynak nagyon feltűnt, az a Bordeaux-ban mindenhol jelenlevő "burzsoá" eleganciának (esetleg sznobizmusnak) a teljes hiánya: Bordeaux belvárosában az embernek abszolút olyan érzése van, mintha az épületek, a boltok, az utcák (néhány ember is) valami arisztokratikus mértéktartással, visszafogottsággal fogadnák. Nehéz ezt elmagyarázni, de az orosz hölgy már több embertől is hallott hasonló megfigyeléseket. Toulouse barátságosabb, emberibb, kicsit nagyvárosibb, de nem olyan (riasztó?) mértékben, mint Párizs vagy Budapest, hanem máshogy. Aranyosabban. Reggelente álmosabban. Déliesen lazábban. Bordeaux nem laza. Inkább méltóságteljes, arisztokratikus.
Ami talán Madame Chauchat a legjobban tetszett Toulouse-ban, az a Garonne partja, beleértve a hidakat, meg a rakpartokat. Már csak ezért is megérte elmenni.
Csodálatos város. Sokan mondják, hogy a legjellegzetesebb tulajdonsága a rózsaszínű tetőcserepek nagy számában rejlik (ezért is a francia neve: La ville rose vagy La ville des tuiles), az orosz hölgy ugyanakkor ezt nem látta így. Hiszen meglehetősen sok magas épület található még a belvárosban is, és aligha képzelhető el, hogy egy turista minden áron a házak tetejét akarja nézegetni, hogy felfedezze a rózsaszín cserepeket...
Inkább a téglák színe a nagyon jellegzetes, amely nem is rózsaszín, hanem narancssárgás, vöröses, a legtöbb helyen hagyományos cserépszínű. Tulajdonképpen magában a toulouse-i téglában nem sok különleges van, viszont a tény, hogy amerre csak a szem ellát, mindenhol ezek vannak, annál inkább figyelemre méltó. A városképet picit talán egyhangúvá teszi, viszont a szűk kis utcák, a furábbnál furább templomok (pl. az Eglise Saint-Etienne), a Garonne folyó hídjai stb. nagyon nagy hatást tesznek a látogatóra: Toulouse talán egyfajta közvetítő a déli francia városok (pl. Montpellier vagy Marseille) és a tőlük északabbra elhelyezkedők (pl. Bordeaux) között.
Ez utóbbival éles ellentétet alkot. Ami Chauchat asszonynak nagyon feltűnt, az a Bordeaux-ban mindenhol jelenlevő "burzsoá" eleganciának (esetleg sznobizmusnak) a teljes hiánya: Bordeaux belvárosában az embernek abszolút olyan érzése van, mintha az épületek, a boltok, az utcák (néhány ember is) valami arisztokratikus mértéktartással, visszafogottsággal fogadnák. Nehéz ezt elmagyarázni, de az orosz hölgy már több embertől is hallott hasonló megfigyeléseket. Toulouse barátságosabb, emberibb, kicsit nagyvárosibb, de nem olyan (riasztó?) mértékben, mint Párizs vagy Budapest, hanem máshogy. Aranyosabban. Reggelente álmosabban. Déliesen lazábban. Bordeaux nem laza. Inkább méltóságteljes, arisztokratikus.
Ami talán Madame Chauchat a legjobban tetszett Toulouse-ban, az a Garonne partja, beleértve a hidakat, meg a rakpartokat. Már csak ezért is megérte elmenni.
2010. december 13., hétfő
TBC, "csü", villanykörte
Madame Chauchat bordeaux-i séjour-ja lassan a végéhez közeledett. Még valamivel több, mint egy hónap volt hátra belőle. Azonban néhány dolog kezdett igazán idegesítővé válni. Például rögtön ott volt az arab lakótársa.
Elképesztő, hogy milyen trehány ez az ember. Széthagyja a ruháit, a cipőit, este részegen jön haza, majd amikor kiborít egy pohár vizet, csak a poharat állítja fel, a tócsát úgy hagyja, a kávézaccot ha éppen nem a földre, akkor a mosogatóba szórja (hisz' tudjuk milyen jót tesz a csöveknek, legalábbis szerinte) stb. És közben reggel majd megfullad a cigis köhögéstől (TBC-nek is hihetnők, főleg, mivel Algériából jött...), utána böfög és szellent egymást váltogatva. Mindehhez egy kimondhatatlanul bamba és kifejezéstelen arc, messzeségekben elvesző, üres tekintet és nagy arányú érdektelenség társul, elsősorban olyan túl hétköznapi dolgok iránt, mint pl. hogy van-e fűtés télen, vagy van-e internet (amelyért több tíz eurót fizet havonta, mégsem működik). Az orosz hölgy már a fizikai jelenlétét is alig tudta elviselni. Érthető ez a részéről: amilyen művelt és kifinomult miliőhöz van szokva, egy ilyen "kivételt" nem nagyon tud tolerálni. A magyar lakótársa szerint az arab valószínűleg fogyatékos. Lehet, hogy így van: kései gyerek (megtudtuk, hogy az édesanyja kb. 45 éves korában szülhette, ami, valljuk be, nem egészséges), átlagon aluli intelligenciájú (Chauchat asszony hallotta olvasni - hát eltartott egy ideig a hallgatása), komplexusos (pl. a mániája, hogy itt Bordeaux-ban a francia lakosok rasszisták vele szemben, ezért inkább elköltözne Londonba, mert ott annyira nyitottak az emberek; arra persze nem gondol, hogy azok angolok, és inkább nem mondják meg, hogy mi szúrja a szemüket, de attól még a pokolba kívánják az összes idegent /aliens/; azért nem ártana akár rendesen megtanulni franciául is, mert pl. az is segíthetne a kulturális különbségek leküzdésében - ha ugyanis valaki a "tu" szót úgy ejti, hogy [csü], azzal nem valószínű, hogy különösebben belopná magát a csigaevők szívébe, akikről mindenki tudja, hogy allergiásak a nyelvükre, ill. annak "szép" művelésére, amelyet minden külfölditől is megkövetelnek, legalábbis bizonyos mértékben /sőt, az illető fiatalember nem is külföldi, hiszen még állampolgársága is van.../) és nagyon lassú. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy három nap után elmenjen a boltba venni egy villanykörtét a wc-be, mert kiégett - mindegy, hogy nem látja a hímtagját pisilés közben, sem a célt, ahova lőni kéne (Madame Chauchat reggelente ugyanis mindig penetráns húgyszagra megy be szokásos dolgainak végzésekor, és amikor a szag eredetét kezdi kutatni, minden alkalommal apró kis cseppeket vél felfedezni a földön, melyek ékes bizonyítékai a fiú rossz célzásainak).
Körülbelül ilyen lakótársa volt Madame Chauchat-nak (természetesen nem a magyar fiatalemberre gondol ekkor, akivel nagyon jól megvoltak).
Magától értetődik: a fenti lista a teljesség igénye nélkül készült...
Elképesztő, hogy milyen trehány ez az ember. Széthagyja a ruháit, a cipőit, este részegen jön haza, majd amikor kiborít egy pohár vizet, csak a poharat állítja fel, a tócsát úgy hagyja, a kávézaccot ha éppen nem a földre, akkor a mosogatóba szórja (hisz' tudjuk milyen jót tesz a csöveknek, legalábbis szerinte) stb. És közben reggel majd megfullad a cigis köhögéstől (TBC-nek is hihetnők, főleg, mivel Algériából jött...), utána böfög és szellent egymást váltogatva. Mindehhez egy kimondhatatlanul bamba és kifejezéstelen arc, messzeségekben elvesző, üres tekintet és nagy arányú érdektelenség társul, elsősorban olyan túl hétköznapi dolgok iránt, mint pl. hogy van-e fűtés télen, vagy van-e internet (amelyért több tíz eurót fizet havonta, mégsem működik). Az orosz hölgy már a fizikai jelenlétét is alig tudta elviselni. Érthető ez a részéről: amilyen művelt és kifinomult miliőhöz van szokva, egy ilyen "kivételt" nem nagyon tud tolerálni. A magyar lakótársa szerint az arab valószínűleg fogyatékos. Lehet, hogy így van: kései gyerek (megtudtuk, hogy az édesanyja kb. 45 éves korában szülhette, ami, valljuk be, nem egészséges), átlagon aluli intelligenciájú (Chauchat asszony hallotta olvasni - hát eltartott egy ideig a hallgatása), komplexusos (pl. a mániája, hogy itt Bordeaux-ban a francia lakosok rasszisták vele szemben, ezért inkább elköltözne Londonba, mert ott annyira nyitottak az emberek; arra persze nem gondol, hogy azok angolok, és inkább nem mondják meg, hogy mi szúrja a szemüket, de attól még a pokolba kívánják az összes idegent /aliens/; azért nem ártana akár rendesen megtanulni franciául is, mert pl. az is segíthetne a kulturális különbségek leküzdésében - ha ugyanis valaki a "tu" szót úgy ejti, hogy [csü], azzal nem valószínű, hogy különösebben belopná magát a csigaevők szívébe, akikről mindenki tudja, hogy allergiásak a nyelvükre, ill. annak "szép" művelésére, amelyet minden külfölditől is megkövetelnek, legalábbis bizonyos mértékben /sőt, az illető fiatalember nem is külföldi, hiszen még állampolgársága is van.../) és nagyon lassú. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy három nap után elmenjen a boltba venni egy villanykörtét a wc-be, mert kiégett - mindegy, hogy nem látja a hímtagját pisilés közben, sem a célt, ahova lőni kéne (Madame Chauchat reggelente ugyanis mindig penetráns húgyszagra megy be szokásos dolgainak végzésekor, és amikor a szag eredetét kezdi kutatni, minden alkalommal apró kis cseppeket vél felfedezni a földön, melyek ékes bizonyítékai a fiú rossz célzásainak).
Körülbelül ilyen lakótársa volt Madame Chauchat-nak (természetesen nem a magyar fiatalemberre gondol ekkor, akivel nagyon jól megvoltak).
Magától értetődik: a fenti lista a teljesség igénye nélkül készült...
2010. december 9., csütörtök
Francia nők, angol nők
Madame Chauchat szerette Balzac-ot, nagyon is! Íme egy különösen érdekes részlet, amelyet egy sötét bordeaux-i estén olvasott:
"Quand une Française aime, elle se métamorphose ; sa coquetterie si vantée, elle l’emploie à parer son amour ; sa vanité si dangereuse, elle l’immole et met toutes ses prétentions à bien aimer. Elle épouse les intérêts, les haines, les amitiés de son amant ; elle acquiert en un jour les subtilités expérimentées de l’homme d’affaires, elle étudie le code, elle comprend le mécanisme du crédit, et séduit la caisse d’un banquier ; étourdie et prodigue, elle ne fera pas une seule faute et ne gaspillera pas un seul louis ; elle devient à la fois mère, gouvernante, médecin, et donne à toutes ses transformations une grâce de bonheur qui révèle dans les plus légers détails un amour infini. [...]
Au contraire, l’Anglaise [...] possède un masque impénétrable qu’elle met et qu’elle ôte flegmatiquement ; passionnée comme une Italienne quand aucun œil ne la voit, elle devient froidement digne aussitôt que le monde intervient. L’homme le plus aimé doute alors de son empire en voyant la profonde immobilité du visage, le calme de la voix, la parfaite liberté de contenance qui distingue une Anglaise sortie de son boudoir. En ce moment, l’hypocrisie va jusqu’à l’indifférence, l’Anglaise a tout oublié. [...]
Là où la Française console le patient par un regard, trahit sa colère contre les visiteurs par quelques jolies moqueries, le silence des Anglaises est absolu, agace l’âme et taquine l’esprit."
(Honoré de Balzac, Le Lys dans la vallée, Gallimard Folio classique, 2004, pp. 276-77.)
"Quand une Française aime, elle se métamorphose ; sa coquetterie si vantée, elle l’emploie à parer son amour ; sa vanité si dangereuse, elle l’immole et met toutes ses prétentions à bien aimer. Elle épouse les intérêts, les haines, les amitiés de son amant ; elle acquiert en un jour les subtilités expérimentées de l’homme d’affaires, elle étudie le code, elle comprend le mécanisme du crédit, et séduit la caisse d’un banquier ; étourdie et prodigue, elle ne fera pas une seule faute et ne gaspillera pas un seul louis ; elle devient à la fois mère, gouvernante, médecin, et donne à toutes ses transformations une grâce de bonheur qui révèle dans les plus légers détails un amour infini. [...]
Au contraire, l’Anglaise [...] possède un masque impénétrable qu’elle met et qu’elle ôte flegmatiquement ; passionnée comme une Italienne quand aucun œil ne la voit, elle devient froidement digne aussitôt que le monde intervient. L’homme le plus aimé doute alors de son empire en voyant la profonde immobilité du visage, le calme de la voix, la parfaite liberté de contenance qui distingue une Anglaise sortie de son boudoir. En ce moment, l’hypocrisie va jusqu’à l’indifférence, l’Anglaise a tout oublié. [...]
Là où la Française console le patient par un regard, trahit sa colère contre les visiteurs par quelques jolies moqueries, le silence des Anglaises est absolu, agace l’âme et taquine l’esprit."
(Honoré de Balzac, Le Lys dans la vallée, Gallimard Folio classique, 2004, pp. 276-77.)
2010. december 2., csütörtök
Színház, Magyarság, buzik
Chauchat asszony bordeaux-i tartózkodása alatt is igen gyakran olvasott magyar hírforrásokat. Szerette tudni, mi folyik kedves kis hazájában. Ám ahelyett, hogy a tavaszi-nyári forradalmi idők után béke és prosperitás köszöntött volna be, a feszültségek megmaradtak. Szinte minden tekintetben. Chauchat asszony elképedve olvasta például azon híreket, amelyek a Nemzeti Színház főigazgatójának, Alföldi Róbertnek a leváltását szorgalmazták. Egyes jobbikos parlamenti képviselők szerint (akik közül néhányan nem átallottak kiállni hóban-fagyban a Nemzeti elé "zsidó" és "buzi" kifejezéseket skandálni) a "beteg és perverz" színházigazgató "nyíltan propagálja a homoszexualitást, az aberrációt". Ez természetesen már elég ok lenne az eltávolítására, de ha még hozzávesszük azt is, hogy a románoknak először megengedte, hogy nemzeti ünnepüket a Nemzetiben ünnepeljék: ez már valóban vért kíván! Megoldás: "a Jobbik nem nyugszik, amíg a Nemzeti Színház épületének tetején nem árpádsávos zászló lobog".
Madame Chauchat a maga részéről - egyelőre - nem óhajtja kommentálni a "zsidó" és "buzi" kifejezéseket, sem azok (esetleges) valóságtartalmát, mint ahogy a homoszexualitás aberráns(?) voltát sem. Azonban egy gondolatát nem tudja elhessegetni, bármennyire is akarja: milyennek kell lennie akkor a nemzet színházának? Nemzetinek, keresztény értékeken nyugvónak, Magyarnak (szigorúan nagy betűvel!)? Vagy éppen olyannak, mint most, Alföldi igazgatósága alatt? Vagy az eddigiektől teljesen eltérőnek?
Jó kérdés. Több megközelítés is adódhat. Például: legyenek olyan darabok, amelyek a nagyközönséget érdeklik. Egyszóval vonzzanak sok embert hétről-hétre a színházterembe. Csakhogy a színházba járók száma évek óta folyamatosan csökken. Olybá tűnik, az embereknek mindegy, hogy mi van műsoron, úgysem mennek el. Természetesen az átlagos magyar emberről van szó, aki nem hogy évente, hanem évtizedenként is alig jár színházba. Tehát ha az igazgató a fenti kritérium alapján választaná ki a repertoárt, valószínűleg nem sok eredményt érne el. Akkor legyenek Magyar darabok! Rendben. De mit értünk Magyar alatt? Magyar szerzők műveit? Persze akkor Shakespeare Szentivánéji álma vagy a nemrég újrarendezett Atália (Racine tollából) nem kaphatnak helyet a színházban. De legalább a János vitéz, vagy Az ember tragédiája, vagy Az imposztor benne lenne a repertoárban. Bocsánat, Az imposztor nem, mert Spiróról minden rendes Magyar tudja, hogy anti-Magyar. Így viszont eléggé leszűkül a lehetőségek száma: hiszen csak úgy lehet valami Magyar, ha nemzeti érzelmű, ha keresztény, ha "magunkfajta". Tehát a János vitézt is ki kell lőni, csakúgy mint Az ember tragédiáját, mert míg az előbbiben hemzsegnek a boszorkányok (amelyek szöges ellentétben állnak a keresztény vallásokkal), addig az utóbbiban Lucifer az egyik főszereplő, ami legalább akkora keresztényellenesség Madách részéről, mint amikor Marilyn Manson széttép egy bibliát. Nem marad más lehetősége egy becsületes, keresztény, Magyar, picit sem deviáns színigazgatónak: muszáj lesz színpadra adaptáltatnia Wass Albert valamennyi regényét. Milyen csodálatos műsora lenne így a színháznak! Madame Chauchat kicsit megszeppenve, de azért Magyaros büszkeséggel eltöltve menne el akármelyik előadásra, és mielőtt belépne az ajtón, lopva felpillantana az épület ormán délcegen dagadozó árpádsávos zászlóra. A lábtörlőn meg Alföldi Róbert arcképe lenne. Valóban, egy ilyen színházban neki semmilyen szerep nem jutna.
A mostani "homoszexualitást propagáló" darabok létjogosultsága nyilván egyenlő a nullával. Akkor viszont mi lesz a művészet szabadságával, vagyis nyelvének szabadságával, amellyel kifejezi magát? Mi lesz azokkal a problémákkal, amelyeket egy "Nobody knows that I am gay." feliratokkal díszített, bibliai konnotációkat hordozó kiállítást felvet? (Pl. a homoszexualitás felvállalásának nehézségeit, a vallás és melegség viszonyát, a tabukat stb.) A válasz egyszerű: a kérdések aberráltak, a megformálás szintén az. Maguk a kérdések eleve nem is valók a Nemzeti Színházba, hiszen senkit sem érintenek, ill. nem időszerűek. Ellenben obszcénok és provokatívak (a művészet ne provokáljon!), és fel kell lépni ellenük: tüntetés, kirúgások, repertoár-csere (Wass Albert!), árpádsávos zászló stb.
A magyaroknak erre van igényük? Ezt Madame Chauchat nem tudta megítélni. Egyes Magyaroknak azért talán igen.
http://index.hu/kultur/2010/12/02/kulturharc_a_nemzeti_korul/
Madame Chauchat a maga részéről - egyelőre - nem óhajtja kommentálni a "zsidó" és "buzi" kifejezéseket, sem azok (esetleges) valóságtartalmát, mint ahogy a homoszexualitás aberráns(?) voltát sem. Azonban egy gondolatát nem tudja elhessegetni, bármennyire is akarja: milyennek kell lennie akkor a nemzet színházának? Nemzetinek, keresztény értékeken nyugvónak, Magyarnak (szigorúan nagy betűvel!)? Vagy éppen olyannak, mint most, Alföldi igazgatósága alatt? Vagy az eddigiektől teljesen eltérőnek?
Jó kérdés. Több megközelítés is adódhat. Például: legyenek olyan darabok, amelyek a nagyközönséget érdeklik. Egyszóval vonzzanak sok embert hétről-hétre a színházterembe. Csakhogy a színházba járók száma évek óta folyamatosan csökken. Olybá tűnik, az embereknek mindegy, hogy mi van műsoron, úgysem mennek el. Természetesen az átlagos magyar emberről van szó, aki nem hogy évente, hanem évtizedenként is alig jár színházba. Tehát ha az igazgató a fenti kritérium alapján választaná ki a repertoárt, valószínűleg nem sok eredményt érne el. Akkor legyenek Magyar darabok! Rendben. De mit értünk Magyar alatt? Magyar szerzők műveit? Persze akkor Shakespeare Szentivánéji álma vagy a nemrég újrarendezett Atália (Racine tollából) nem kaphatnak helyet a színházban. De legalább a János vitéz, vagy Az ember tragédiája, vagy Az imposztor benne lenne a repertoárban. Bocsánat, Az imposztor nem, mert Spiróról minden rendes Magyar tudja, hogy anti-Magyar. Így viszont eléggé leszűkül a lehetőségek száma: hiszen csak úgy lehet valami Magyar, ha nemzeti érzelmű, ha keresztény, ha "magunkfajta". Tehát a János vitézt is ki kell lőni, csakúgy mint Az ember tragédiáját, mert míg az előbbiben hemzsegnek a boszorkányok (amelyek szöges ellentétben állnak a keresztény vallásokkal), addig az utóbbiban Lucifer az egyik főszereplő, ami legalább akkora keresztényellenesség Madách részéről, mint amikor Marilyn Manson széttép egy bibliát. Nem marad más lehetősége egy becsületes, keresztény, Magyar, picit sem deviáns színigazgatónak: muszáj lesz színpadra adaptáltatnia Wass Albert valamennyi regényét. Milyen csodálatos műsora lenne így a színháznak! Madame Chauchat kicsit megszeppenve, de azért Magyaros büszkeséggel eltöltve menne el akármelyik előadásra, és mielőtt belépne az ajtón, lopva felpillantana az épület ormán délcegen dagadozó árpádsávos zászlóra. A lábtörlőn meg Alföldi Róbert arcképe lenne. Valóban, egy ilyen színházban neki semmilyen szerep nem jutna.
A mostani "homoszexualitást propagáló" darabok létjogosultsága nyilván egyenlő a nullával. Akkor viszont mi lesz a művészet szabadságával, vagyis nyelvének szabadságával, amellyel kifejezi magát? Mi lesz azokkal a problémákkal, amelyeket egy "Nobody knows that I am gay." feliratokkal díszített, bibliai konnotációkat hordozó kiállítást felvet? (Pl. a homoszexualitás felvállalásának nehézségeit, a vallás és melegség viszonyát, a tabukat stb.) A válasz egyszerű: a kérdések aberráltak, a megformálás szintén az. Maguk a kérdések eleve nem is valók a Nemzeti Színházba, hiszen senkit sem érintenek, ill. nem időszerűek. Ellenben obszcénok és provokatívak (a művészet ne provokáljon!), és fel kell lépni ellenük: tüntetés, kirúgások, repertoár-csere (Wass Albert!), árpádsávos zászló stb.
A magyaroknak erre van igényük? Ezt Madame Chauchat nem tudta megítélni. Egyes Magyaroknak azért talán igen.
http://index.hu/kultur/2010/12/02/kulturharc_a_nemzeti_korul/
2010. november 25., csütörtök
Hideg, fagy, zimankó
Sajnos az internet szeszélyei mellett már a fűtés gyengeségei is kezdenek megmutatkozni.
Még szeptember elején - amikor Bordeaux-t valóságos hőhullám árasztotta el, és Madame Chauchat majd' megfőtt egy pólóban (ill. blúzban) a Szent János pályaudvar mellett - azt mondta az egyik lakótársa, hogy nem baj, ha nem lát itt (a lakásban) fűtőtesteket, hiszen padlófűtés van: télen olyan meleg van tőle, hogy mezítláb lehet járkálni!
Nos mostanra kiderült, hogy milyen meleg van. A maghrebi fiú is csak a nagy pokrócával körbebugyolálva mutatkozik, Madame Chauchat-n három réteg ruha van, és így is fázik, kedves barátján kettő (de a felső nagyon vastag: college boy), és ő is fázik. Talán nem működik a padlófűtés? De igen, néha langyosak tőle a kövezet egyes részei. (Madame Chauchat most fizikailag megborzongott. Tényleg hideg van...) Reméljük, idővel mindez jobbra fordul.
Bár igaz: a lány is azt mondta, hogy télen olyan meleg van, hogy mezítláb lehet járkálni! Valóban, hivatalosan még nincs tél. Kár, hogy a természet nem tud róla.
Itt véget érnek Madame Chauchat emlékiratai, mivel írójuk fagyhalál áldozata lett. Minden ingósága akarata szerint egykori kutyájára, Mazsolára száll.
Tréfáltunk. A szerk. megj.
Még szeptember elején - amikor Bordeaux-t valóságos hőhullám árasztotta el, és Madame Chauchat majd' megfőtt egy pólóban (ill. blúzban) a Szent János pályaudvar mellett - azt mondta az egyik lakótársa, hogy nem baj, ha nem lát itt (a lakásban) fűtőtesteket, hiszen padlófűtés van: télen olyan meleg van tőle, hogy mezítláb lehet járkálni!
Nos mostanra kiderült, hogy milyen meleg van. A maghrebi fiú is csak a nagy pokrócával körbebugyolálva mutatkozik, Madame Chauchat-n három réteg ruha van, és így is fázik, kedves barátján kettő (de a felső nagyon vastag: college boy), és ő is fázik. Talán nem működik a padlófűtés? De igen, néha langyosak tőle a kövezet egyes részei. (Madame Chauchat most fizikailag megborzongott. Tényleg hideg van...) Reméljük, idővel mindez jobbra fordul.
Bár igaz: a lány is azt mondta, hogy télen olyan meleg van, hogy mezítláb lehet járkálni! Valóban, hivatalosan még nincs tél. Kár, hogy a természet nem tud róla.
Itt véget érnek Madame Chauchat emlékiratai, mivel írójuk fagyhalál áldozata lett. Minden ingósága akarata szerint egykori kutyájára, Mazsolára száll.
Tréfáltunk. A szerk. megj.
2010. november 23., kedd
Aki macska, az macska
A napokban Madame Chauchat egy érdekes cikkre bukkant a néha-néha nézegetett Litera portálon. A cikk apropója egy ígéretes francia költő kötetének magyar fordítása. Szó sincs fiatal költőről (az ígéretes rendszerint fiatalt is jelent), sem friss kötetről (1986-os). Mivel az orosz hölgy nem tudott hozzáférni a magyar példányhoz, csak egy francia versecskét talált, az viszont megtetszett neki. Íme:
Quand on est chat on est pas vache
on ne regarde pas passer les trains
en mâchant des pâquerettes avec entrain
on reste derrière ses moustaches
(quand on est chat, on est chat)
Quand on est chat on est pas chien
on ne lèche pas les vilains moches
parce qu'ils ont du sucre plein les poches
on ne brûle pas d'amour pour son prochain
(quand on est chat, on est pas chien)
On passe l'hiver sur le radiateur
à se chauffer doucement la fourrure
au printemps on monte sur les toits
pour faire taire les sales oiseaux
On est celui qui s'en va tout seul
et pour qui tous les chemins se valent
(quand on est chat, on est chat).
(Jacques Roubaud : Poème du chat)
Quand on est chat on est pas vache
on ne regarde pas passer les trains
en mâchant des pâquerettes avec entrain
on reste derrière ses moustaches
(quand on est chat, on est chat)
Quand on est chat on est pas chien
on ne lèche pas les vilains moches
parce qu'ils ont du sucre plein les poches
on ne brûle pas d'amour pour son prochain
(quand on est chat, on est pas chien)
On passe l'hiver sur le radiateur
à se chauffer doucement la fourrure
au printemps on monte sur les toits
pour faire taire les sales oiseaux
On est celui qui s'en va tout seul
et pour qui tous les chemins se valent
(quand on est chat, on est chat).
(Jacques Roubaud : Poème du chat)
2010. november 21., vasárnap
Tűz, jég, szex (illetve az nem)
Madame Chauchat ismét megnézte - egy kedves barátja társaságában - az Eclipse c. filmet. Nem minta lehetne már kapni DVD-n a boltokban (még "az nagy" Bordeaux-ban sem). Azonban a torrent csodákra képes.
A szerk. elhatárolódik Madame Chauchat szokásaitól.
Ami a filmet illeti, kevésbé beszélhetünk csodákról. Sokan megfogalmazták már a véleményüket vele kapcsolatban, az orosz hölgy is csak régi meglátásainak adhat ismét hangot: a film nem jó. Nagyon nem.
Miért is nem?
Mondhatnánk, hogy a látvány igazán lenyűgöző. Igen, de rögtön odavethetjük: már a második rész végén is mondta mindenki, hogy a vámpírokra támadó indián avatárok (elnézést: "vérfarkasok") úgy néznek ki, mintha valami lövöldözős-gyilkolászós játékból szaladtak volna a forksi erdőbe. Hasonló a helyzet a horrorfilm-effektekkel (pl. a tóból előbukkanó zombi-vámpírok): természetesen jó, hogy a guimauve-hangulatot (l. lejjebb) valami ellensúlyozza, de talán érdemes lett volna eldönteni, hogy melyik legyen a domináns(abb). Így ugyanis a heterogenitás oltárán feláldoztatott a látvány koherenciája.
De még ha csak a látványról lenne szó! Amennyire idegesítő a könyvben a több száz oldalon át tartó - mellesleg Chauchat asszony csöppet sem légből kapott irodalmi meglátása szerint harmatgyenge - vívódás a vámpírfiú és a indiánfarkas között, annyira - vagy talán még jobban - az lett a filmben is. Különösen a sátras jelenetnél. Az a párbeszéd egyszerűen bárgyú, bárki bármit mondjon is! És akiknek ezek után szimpatikus Jacob, azoknak igen különös ízlésük lehet. Persze érti Madame Chauchat: ő sem vágyna egy Pattinson-kinézetű 107 éves vérszopó szűzre, de a kigyúrt fiatalember sem alternatíva. Főleg úgy nem, hogy egy komplexusos, erőszakos kamasz képe jelenik meg előtte. Aki meg van győződve róla, hogy őt szeretik, és ha a másik ("a Bella") nem is manifesztálja ugyan az érzelmeit, az csak azért lehet, mert maga sem tudja, hogy léteznek, hiszen annyira elfojtotta őket. Ahhoz képest, hogy elvileg Edward a gondolatolvasó, Jacob is elég bátran próbálkozik. Az más kérdés, hogy Bellát még a gondolatolvasó vámpír sem tudja "hallani": ez adja az egyik titokzatosságát. (Valójában, ez az ő "pajzsa".) Nos, ha valaki, akkor Kirsten Stewart ezt biztosan nem tudja megformálni. Bár a két férfi karakterhez képest ő még viszonylag tehetséges...
És ami a történet bizonyos elemeinek motiváltságát illeti: az még rendben lenne, hogy minden vámpír elmondja a maga kis történetét (ti. ahogyan vámpírrá alakultak), de azért ennek valami oka kellene, hogy legyen. Az nem járja, hogy Bella ül a kocsi platóján, arra jön a fáradt Jasper, és Bella nekiszegezi a kérdést: "Te mért tudsz ennyit?" És a lelkes vámpír rögtön elkezdi mesélni a múltját, kezdve az amerikai polgárháborútól. Nos, ha a néző nem érti? Nem baj. Nemsokára úgyis látni fog egy-két szexjelenetet. Bár ezeknek - jobban mondva ezek hiányának - kommentálásától Madame Chauchat inkább eltekint. Erről inkább nincsen mondanivalója. Nem mintha olyan prűd lenne. Bár a film - és a könyv - után a prűdség fogalmát mindenkinek revideálnia kell...
A szerk. elhatárolódik Madame Chauchat szokásaitól.
Ami a filmet illeti, kevésbé beszélhetünk csodákról. Sokan megfogalmazták már a véleményüket vele kapcsolatban, az orosz hölgy is csak régi meglátásainak adhat ismét hangot: a film nem jó. Nagyon nem.
Miért is nem?
Mondhatnánk, hogy a látvány igazán lenyűgöző. Igen, de rögtön odavethetjük: már a második rész végén is mondta mindenki, hogy a vámpírokra támadó indián avatárok (elnézést: "vérfarkasok") úgy néznek ki, mintha valami lövöldözős-gyilkolászós játékból szaladtak volna a forksi erdőbe. Hasonló a helyzet a horrorfilm-effektekkel (pl. a tóból előbukkanó zombi-vámpírok): természetesen jó, hogy a guimauve-hangulatot (l. lejjebb) valami ellensúlyozza, de talán érdemes lett volna eldönteni, hogy melyik legyen a domináns(abb). Így ugyanis a heterogenitás oltárán feláldoztatott a látvány koherenciája.
De még ha csak a látványról lenne szó! Amennyire idegesítő a könyvben a több száz oldalon át tartó - mellesleg Chauchat asszony csöppet sem légből kapott irodalmi meglátása szerint harmatgyenge - vívódás a vámpírfiú és a indiánfarkas között, annyira - vagy talán még jobban - az lett a filmben is. Különösen a sátras jelenetnél. Az a párbeszéd egyszerűen bárgyú, bárki bármit mondjon is! És akiknek ezek után szimpatikus Jacob, azoknak igen különös ízlésük lehet. Persze érti Madame Chauchat: ő sem vágyna egy Pattinson-kinézetű 107 éves vérszopó szűzre, de a kigyúrt fiatalember sem alternatíva. Főleg úgy nem, hogy egy komplexusos, erőszakos kamasz képe jelenik meg előtte. Aki meg van győződve róla, hogy őt szeretik, és ha a másik ("a Bella") nem is manifesztálja ugyan az érzelmeit, az csak azért lehet, mert maga sem tudja, hogy léteznek, hiszen annyira elfojtotta őket. Ahhoz képest, hogy elvileg Edward a gondolatolvasó, Jacob is elég bátran próbálkozik. Az más kérdés, hogy Bellát még a gondolatolvasó vámpír sem tudja "hallani": ez adja az egyik titokzatosságát. (Valójában, ez az ő "pajzsa".) Nos, ha valaki, akkor Kirsten Stewart ezt biztosan nem tudja megformálni. Bár a két férfi karakterhez képest ő még viszonylag tehetséges...
És ami a történet bizonyos elemeinek motiváltságát illeti: az még rendben lenne, hogy minden vámpír elmondja a maga kis történetét (ti. ahogyan vámpírrá alakultak), de azért ennek valami oka kellene, hogy legyen. Az nem járja, hogy Bella ül a kocsi platóján, arra jön a fáradt Jasper, és Bella nekiszegezi a kérdést: "Te mért tudsz ennyit?" És a lelkes vámpír rögtön elkezdi mesélni a múltját, kezdve az amerikai polgárháborútól. Nos, ha a néző nem érti? Nem baj. Nemsokára úgyis látni fog egy-két szexjelenetet. Bár ezeknek - jobban mondva ezek hiányának - kommentálásától Madame Chauchat inkább eltekint. Erről inkább nincsen mondanivalója. Nem mintha olyan prűd lenne. Bár a film - és a könyv - után a prűdség fogalmát mindenkinek revideálnia kell...
2010. november 20., szombat
Noirmoutier, Biarritz, Bordeaux
Azért az már igen csak bosszantóvá vált, hogy az egyik pillanatban volt net, a másikban meg nem. Még egy orosz "песня" felét sem hallgatta végig Chauchat asszony, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy ismét nem tud kapcsolódni a világhálóra...
Az arab lakótársa (és egyben a lakás tulajdonosa, vagy legalábbis főbérlője) ugyan már ígéretet tett, hogy fel fogja hívni a vállalatot - ezidáig azért nem hívta őket, mivel túl drága lenne: a szám ugyanis emelt díjas, és tudjuk, mennyire megváratják az embert a kedves ügyintézők. Nos, ez az attitűd Madame Chauchat számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt, de a magadó belenyugváson kívül nem sok mindent tehetett ellene.
Ellenben egy kellemeset olvasott az este.
Mérimée nagyon változatos író, legyen szó akár detektív-történetről (La chambre bleue), akár "levél-novelláról" (L'abbé Aubain). Elle vous les conseille, chers lecteurs !
És ugyanígy Valerij Brjuszov A városhoz c. versét is ("Delejes szemű, sanda kobra!").
Az arab lakótársa (és egyben a lakás tulajdonosa, vagy legalábbis főbérlője) ugyan már ígéretet tett, hogy fel fogja hívni a vállalatot - ezidáig azért nem hívta őket, mivel túl drága lenne: a szám ugyanis emelt díjas, és tudjuk, mennyire megváratják az embert a kedves ügyintézők. Nos, ez az attitűd Madame Chauchat számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt, de a magadó belenyugváson kívül nem sok mindent tehetett ellene.
Ellenben egy kellemeset olvasott az este.
Mérimée nagyon változatos író, legyen szó akár detektív-történetről (La chambre bleue), akár "levél-novelláról" (L'abbé Aubain). Elle vous les conseille, chers lecteurs !
És ugyanígy Valerij Brjuszov A városhoz c. versét is ("Delejes szemű, sanda kobra!").
2010. november 17., szerda
"Bokor asszonyság", ellenőrzés, egy kis szadizmus
Madame Chauchat egyik bordeaux-i estéjét igen csak vidámmá tették de Sade márki következő sorai:
« [...]- Quel âge avez-vous, mon enfant ? lui demande Madame Du Buisson.
- Quinze ans dans quelques jours, madame.
- Et jamais personne ?...
- Oh non, madame, je vous le jure.
- Mais c'est que quelquefois dans ces couvents un aumônier... une religieuse, une camarade... il me faut des preuves sûres.
- Il ne tient qu'à vous de vous les procurer, madame...
Et la Du Buisson, s'étant affublée d'une paire de lunettes et ayant vérifié elle-même l'état exact des choses dit à Juliette : [...] »
(Sade : Les Infortunes de la vertu, Gallimard, "Folio classique", 2009, p. 84.)
« [...]- Quel âge avez-vous, mon enfant ? lui demande Madame Du Buisson.
- Quinze ans dans quelques jours, madame.
- Et jamais personne ?...
- Oh non, madame, je vous le jure.
- Mais c'est que quelquefois dans ces couvents un aumônier... une religieuse, une camarade... il me faut des preuves sûres.
- Il ne tient qu'à vous de vous les procurer, madame...
Et la Du Buisson, s'étant affublée d'une paire de lunettes et ayant vérifié elle-même l'état exact des choses dit à Juliette : [...] »
(Sade : Les Infortunes de la vertu, Gallimard, "Folio classique", 2009, p. 84.)
2010. november 10., szerda
Sziget, zöld terület, idézés
Madame Chauchat ma mélységesen felháborodott.
Reggel kapott egy telefonos szövegüzenetet, melyben egy sürgős drótposta üzenetre hívták fel figyelmét. Mivel nem volt otthon, csak délután tudta meg az üzenet tartalmát. Kiderült, hogy idézést kapott a Budapest 2. kerületi szabálysértéseket kivizsgáló hivataltól.
Az idézés szerint gépkocsijával szabálysértést követtek el, amiért ismeretlen tettes ellen szabálysértési eljárást indított az önkormányzat, melyben Chauchat asszonyt tanúként fogják kihallgatni. A telefon csodákra képes: így az orosz hölgy megtudta, hogy zöld területen való tilos parkolásért kapta az idézést, amely 2010. aug. 15-én, a kora esti órákban történt Óbudán.
Rögtön tudta, hogy a Sziget fesztivál ideje alatt (annak is utolsó napján) történt a vétség. No de mi is történt?
Nem egyéb, mint lévén, hogy a fesztivál ideje alatt nagyon sok autó volt a parkolókban (még a szigettől távolabb esőkben is), minden hely aranyat ért. Így Chauchat asszony az első adandó üres helyre leparkolt. Nos, mellette bőven álltak autók, körülötte, mögötte, mindenhol. Azonban - a telefonos hölgy szavai szerint - az nem parkolóhely volt, hanem zöld terület. Vagyis, ahova tilos parkolni, és ahova parkolni szabálysértés. Nos, Chauchat asszony felvetette, hogy egyrészt sehol sem volt tábla, amely jelezte volna a parkolási tilalmat, másrészt a többi autós is ott állt, ezek szerint mindenki zöld területen, azaz tilosban?? Azt a választ adta a kedves hölgy, hogy egyrészt a zöld területeket a KRESZ szerint nem kell táblával jelezni, másrészt a többi autóst ugyanúgy be fogják idézni, mint őt.
Mivel az idézés folyó év dec. 8-ára szólt, Madame Chauchat jelezte, hogy azon nem fog tudni jelen lenni, így át fogják tenni 2011. januárjára. Kíváncsian várja, hogy mi fog történni, legfőképpen azt, hogy mennyit kell majd fizetnie. Hiszen nyilván erre megy ki a játék, ahogy mondani szokták...
Néhány dolgot azonban elgondolkodtatónak tart. Meg is óhajtja osztani ezeket:
Miért számít zöld területnek egy olyan teljességgel parkolónak kinéző, lebetonozott (ugyan az eső miatt saras), fűvel be nem borított (!!) terület, amelyet semmilyen tábla nem jelez (se megállni tilos, se várakozni tilos, semmilyen), és amelyet - joggal - minden autós parkolónak néz, és ahol le is parkol (l. a környező autókat, amelyekről a hölgy beszámolt)? Másrészt ha valóban szabálysértés történt, miért nem helyeztek el a fényképes dokumentáláskor egy cetlit az autón, hogy kérem, Ön szabályt sértett, ez és ez fog történni? Harmadrészt mért számít szabálysértésnek egy egyszerű rossz helyen történő parkolás, amely a forgalmat semmilyen mértékben nem akadályozta, nem veszélyeztetett semmit, nem mondott ellent semmilyen táblának (mivel nem is volt tábla sehol)? Negyedrészt, miért kell ezért beidézni egy törvénytisztelő állampolgárt (még ha csak tanúként is)?
Nos, a választ Madame Chauchat nyilvánvalóan nem tudhatta. Azonban sejtette. A Sziget fesztivál ideje alatt rengeteg autó parkolt egész Óbuda területén, így az önkormányzatnak eszébe juthatott, hogy hozzon egy rendeletet, amely kiterjeszti a zöld terület fogalmát "látszólagos" parkolókra is, ahol ha valaki parkol, az szabálysértést követ el, és pénzt fizet az önkormányzatnak. Valószínűleg nem keveset, és nem is csak egy valaki. (Lásd a hölgy megjegyzését, miszerint a környező autósokat is látták...)
Elgondolkodtató az eljárás etikus volta: egy KRESZ-ben nem rögzített bizonytalan fogalomnak az állampolgárok tudta nélkül történő újradefiniálása (parkoló=zöld terület), kitáblázás nincs, a parkolás után kb. egy órával már elkészült a kép (tehát voltak, akik ezt lesték...), szabálysértési eljárás kezdeményezése, végül nagy valószínűséggel pénzbüntetés.
Ez Magyarország, Budapest 3. kerület (Óbuda), 2010.
Reggel kapott egy telefonos szövegüzenetet, melyben egy sürgős drótposta üzenetre hívták fel figyelmét. Mivel nem volt otthon, csak délután tudta meg az üzenet tartalmát. Kiderült, hogy idézést kapott a Budapest 2. kerületi szabálysértéseket kivizsgáló hivataltól.
Az idézés szerint gépkocsijával szabálysértést követtek el, amiért ismeretlen tettes ellen szabálysértési eljárást indított az önkormányzat, melyben Chauchat asszonyt tanúként fogják kihallgatni. A telefon csodákra képes: így az orosz hölgy megtudta, hogy zöld területen való tilos parkolásért kapta az idézést, amely 2010. aug. 15-én, a kora esti órákban történt Óbudán.
Rögtön tudta, hogy a Sziget fesztivál ideje alatt (annak is utolsó napján) történt a vétség. No de mi is történt?
Nem egyéb, mint lévén, hogy a fesztivál ideje alatt nagyon sok autó volt a parkolókban (még a szigettől távolabb esőkben is), minden hely aranyat ért. Így Chauchat asszony az első adandó üres helyre leparkolt. Nos, mellette bőven álltak autók, körülötte, mögötte, mindenhol. Azonban - a telefonos hölgy szavai szerint - az nem parkolóhely volt, hanem zöld terület. Vagyis, ahova tilos parkolni, és ahova parkolni szabálysértés. Nos, Chauchat asszony felvetette, hogy egyrészt sehol sem volt tábla, amely jelezte volna a parkolási tilalmat, másrészt a többi autós is ott állt, ezek szerint mindenki zöld területen, azaz tilosban?? Azt a választ adta a kedves hölgy, hogy egyrészt a zöld területeket a KRESZ szerint nem kell táblával jelezni, másrészt a többi autóst ugyanúgy be fogják idézni, mint őt.
Mivel az idézés folyó év dec. 8-ára szólt, Madame Chauchat jelezte, hogy azon nem fog tudni jelen lenni, így át fogják tenni 2011. januárjára. Kíváncsian várja, hogy mi fog történni, legfőképpen azt, hogy mennyit kell majd fizetnie. Hiszen nyilván erre megy ki a játék, ahogy mondani szokták...
Néhány dolgot azonban elgondolkodtatónak tart. Meg is óhajtja osztani ezeket:
Miért számít zöld területnek egy olyan teljességgel parkolónak kinéző, lebetonozott (ugyan az eső miatt saras), fűvel be nem borított (!!) terület, amelyet semmilyen tábla nem jelez (se megállni tilos, se várakozni tilos, semmilyen), és amelyet - joggal - minden autós parkolónak néz, és ahol le is parkol (l. a környező autókat, amelyekről a hölgy beszámolt)? Másrészt ha valóban szabálysértés történt, miért nem helyeztek el a fényképes dokumentáláskor egy cetlit az autón, hogy kérem, Ön szabályt sértett, ez és ez fog történni? Harmadrészt mért számít szabálysértésnek egy egyszerű rossz helyen történő parkolás, amely a forgalmat semmilyen mértékben nem akadályozta, nem veszélyeztetett semmit, nem mondott ellent semmilyen táblának (mivel nem is volt tábla sehol)? Negyedrészt, miért kell ezért beidézni egy törvénytisztelő állampolgárt (még ha csak tanúként is)?
Nos, a választ Madame Chauchat nyilvánvalóan nem tudhatta. Azonban sejtette. A Sziget fesztivál ideje alatt rengeteg autó parkolt egész Óbuda területén, így az önkormányzatnak eszébe juthatott, hogy hozzon egy rendeletet, amely kiterjeszti a zöld terület fogalmát "látszólagos" parkolókra is, ahol ha valaki parkol, az szabálysértést követ el, és pénzt fizet az önkormányzatnak. Valószínűleg nem keveset, és nem is csak egy valaki. (Lásd a hölgy megjegyzését, miszerint a környező autósokat is látták...)
Elgondolkodtató az eljárás etikus volta: egy KRESZ-ben nem rögzített bizonytalan fogalomnak az állampolgárok tudta nélkül történő újradefiniálása (parkoló=zöld terület), kitáblázás nincs, a parkolás után kb. egy órával már elkészült a kép (tehát voltak, akik ezt lesték...), szabálysértési eljárás kezdeményezése, végül nagy valószínűséggel pénzbüntetés.
Ez Magyarország, Budapest 3. kerület (Óbuda), 2010.
2010. november 2., kedd
Pofonok, csomók a sors fonalán, fáradt gőz
Az élet tele van pofonokkal. Még ott is és olyankor is, amikor egyáltalán nem számítunk rájuk.
Pl. Madame Chauchat sosem gondolta volna, hogy azzal a francia dolgozattal (TDK, a téma már peu importe), amelyen ide s tova két hónapja dolgozik, elcsúszhat az utolsó pillanatban, mert egy hirtelen döntés folyományaként két héttel előrébb hozták a bemutatás határidejét. Márpedig Madame Chauchat kevés dolgot vet meg jobban, mint a gagyit és a színvonaltalant. Így érezte, hogy a sors fonalán jelen esetben olyan csomó keletkezett, amelyet nem tud kibogozni, még ha megszakad se'...Van ilyen, el kell fogadni.
Szomorú volt? Kicsit.
Dühös volt? Nem. Az élet ilyen.
A fáradt gőzt ki kell engedni.
Elvégre a másnap nagy napnak ígérkezett. És amúgy is: mindig van megoldás.
Pl. Madame Chauchat sosem gondolta volna, hogy azzal a francia dolgozattal (TDK, a téma már peu importe), amelyen ide s tova két hónapja dolgozik, elcsúszhat az utolsó pillanatban, mert egy hirtelen döntés folyományaként két héttel előrébb hozták a bemutatás határidejét. Márpedig Madame Chauchat kevés dolgot vet meg jobban, mint a gagyit és a színvonaltalant. Így érezte, hogy a sors fonalán jelen esetben olyan csomó keletkezett, amelyet nem tud kibogozni, még ha megszakad se'...Van ilyen, el kell fogadni.
Szomorú volt? Kicsit.
Dühös volt? Nem. Az élet ilyen.
A fáradt gőzt ki kell engedni.
Elvégre a másnap nagy napnak ígérkezett. És amúgy is: mindig van megoldás.
2010. november 1., hétfő
Dans le cours de Manció bácsi
Madame Chauchat imádta az irodalmat, azonban a 18. század nem tartozott a kedvencei közé. Ha ehhez hozzájött egy kb. hetvenéves, fülbevalós, folyton rágózó, edzőcipős, ~nyújórkeres kabátot viselő francia bácsi - igen, ő Manció bácsi -, az egyenesen elviselhetetlenné tette a Diderot-Sade szemináriumot. Meg is látszott ez az orosz hölgy hozzáállásán: versírásra adta fejét, méghozzá franciául.
A költemény irodalmi értéke meglehetősen kétes, ám képzelje el a kedves olvasó a szituációt, amelyben a vers fogant! Ha ez sikerült - ami egyébként elég nehéz, ti. még nagy valószínűséggel nem látta Manció bácsit, sőt Bordeaux-ban sem volt -, akkor már kapiskálni fogja a dolog lényegét.
Íme:
"J'ai coupé plus bas."
Au cours de littérature
On se sent à la nature.
Le vent souffle, bruits d'enfants
Mais ce n'est que pendant
Que nous sommes ici
Je dois faire du pipi.
Je ne peux sortir, il me retient
Intérêt de suivre ce cours de rien.
Diderot, Suzanne, théâtralité,
Foi, vices et rapidité,
J'en ai assez, de cette violence,
C'est ce que me dit la prudence.
C'est pourquoi je vais partir
Pour ne jamais devenir martyre.
Car sacrifier sa vie de telle manière
Ne vaut pas la peine en cette matière.
(Bordeaux, le 29 octobre 2010)
Szerencsére Madame Chauchat-ból sosem lett költő. (A szerk. megj.)
A költemény irodalmi értéke meglehetősen kétes, ám képzelje el a kedves olvasó a szituációt, amelyben a vers fogant! Ha ez sikerült - ami egyébként elég nehéz, ti. még nagy valószínűséggel nem látta Manció bácsit, sőt Bordeaux-ban sem volt -, akkor már kapiskálni fogja a dolog lényegét.
Íme:
"J'ai coupé plus bas."
Au cours de littérature
On se sent à la nature.
Le vent souffle, bruits d'enfants
Mais ce n'est que pendant
Que nous sommes ici
Je dois faire du pipi.
Je ne peux sortir, il me retient
Intérêt de suivre ce cours de rien.
Diderot, Suzanne, théâtralité,
Foi, vices et rapidité,
J'en ai assez, de cette violence,
C'est ce que me dit la prudence.
C'est pourquoi je vais partir
Pour ne jamais devenir martyre.
Car sacrifier sa vie de telle manière
Ne vaut pas la peine en cette matière.
(Bordeaux, le 29 octobre 2010)
Szerencsére Madame Chauchat-ból sosem lett költő. (A szerk. megj.)
A dezillúziós Erasmus - part 3
Madame Chauchat reggelente gyakran arra ébredt, hogy irtózatos ricsaj hallatszik valahonnan a lépcsőházból. A zajnak alapvetően két (három) forrása volt: vagy egy kisbaba, vagy egy kutya, vagy mindkettő. A kisbaba viselkedése érthető: nem tud beszélni, egyetlen kommunikációs lehetősége, amely meghaladja az állatokét, a sírás. Na de a kutya...
Miután értekezett a lakótársával, sőt a lakást bérbeadókkal is, megtudta, hogy tkp. ez már egy régi ügy, az idős hölgy (aki nagy valószínűséggel nem normális) és az agyilag nem sokkal épebb kutyája régóta szúrja a többi lakó szemét is. Mondjuk Chauchat asszonynak inkább a fülét szúrta, ha lehet ilyet mondani. Abban egyetértettek, hogy kellene valamilyen megoldást találni rá. Több dolog is felmerült. Az orosz hölgy arra gondolt, hogy ír egy nyilvános levelet a lépcsőház bejárati ajtaja mellé, ott úgyis meg fogja látni a vieille folle. A főbérlő viszont ezt hatástalannak tartotta, mivel már próbálkoztak ilyesmivel, sőt személyesen is beszélni a hölggyel, akinek egyik fülén be, a másikon ki. Jó, hát idióták mindig is voltak s vannak, Madame Chauchat tudta ezt, de ami sok, az sok. Nagyon nem kellemes minden reggel 8-8:30 körül arra ébredni, hogy egy őrült eb csaholva rohangál fel-alá a lakásban (amely pont a keleti szépség ágya alatt helyezkedik el), és közben tör-zúz (legalábbis a hangok alapján)...
Nem marad már más választás: meg kell halniuk. Azonban ez bonyolult, és nem is legális. Ha legalább a kutyát el lehetne tenni láb alól...
A másik kellemetlenség A.K. lakótárssal akadt: egyszerűen soha sem takarítja ki maga után a kádat, és a kis szőrcsomók, ázott bőrdarabok, lehámlott zsírcafatok mind ott maradnak, pont mire Madame Chauchat frissítő reggeli fürdőt óhajtana venni. Kérdés, hogy erről hogyan lehetne a fiatalemberrel beszélni. Nem tudni, így inkább venni kell egy dugulás-elhárítót, azzal mindjárt egyszerűbb lesz az élet. A dolgok ugyanis kezdenek valóban undorítóak lenni.
Hiába, la vie est difficile, surtout en colocation...
Miután értekezett a lakótársával, sőt a lakást bérbeadókkal is, megtudta, hogy tkp. ez már egy régi ügy, az idős hölgy (aki nagy valószínűséggel nem normális) és az agyilag nem sokkal épebb kutyája régóta szúrja a többi lakó szemét is. Mondjuk Chauchat asszonynak inkább a fülét szúrta, ha lehet ilyet mondani. Abban egyetértettek, hogy kellene valamilyen megoldást találni rá. Több dolog is felmerült. Az orosz hölgy arra gondolt, hogy ír egy nyilvános levelet a lépcsőház bejárati ajtaja mellé, ott úgyis meg fogja látni a vieille folle. A főbérlő viszont ezt hatástalannak tartotta, mivel már próbálkoztak ilyesmivel, sőt személyesen is beszélni a hölggyel, akinek egyik fülén be, a másikon ki. Jó, hát idióták mindig is voltak s vannak, Madame Chauchat tudta ezt, de ami sok, az sok. Nagyon nem kellemes minden reggel 8-8:30 körül arra ébredni, hogy egy őrült eb csaholva rohangál fel-alá a lakásban (amely pont a keleti szépség ágya alatt helyezkedik el), és közben tör-zúz (legalábbis a hangok alapján)...
Nem marad már más választás: meg kell halniuk. Azonban ez bonyolult, és nem is legális. Ha legalább a kutyát el lehetne tenni láb alól...
A másik kellemetlenség A.K. lakótárssal akadt: egyszerűen soha sem takarítja ki maga után a kádat, és a kis szőrcsomók, ázott bőrdarabok, lehámlott zsírcafatok mind ott maradnak, pont mire Madame Chauchat frissítő reggeli fürdőt óhajtana venni. Kérdés, hogy erről hogyan lehetne a fiatalemberrel beszélni. Nem tudni, így inkább venni kell egy dugulás-elhárítót, azzal mindjárt egyszerűbb lesz az élet. A dolgok ugyanis kezdenek valóban undorítóak lenni.
Hiába, la vie est difficile, surtout en colocation...
2010. október 23., szombat
Napirend, fegyelem, munka stb.
Chauchat asszony rájött, hogy itt az ideje valamilyen rendszert adni a napjainak. Mert ami most folyik, nem folyhat tovább...
Az úgy nem járja, hogy éjfél után tér nyugovóra, vagy hajnalban, ha úgy tartja úri kedve, majd pedig délben kél, mikor hasára süt nap. Nem-nem. Szükség van egy órarendre, ahogyan egy bölcs mondta. És lesz is. Holnaptól. (?)
Hiszen "van ideje a munkának és van ideje a pihenésnek." (Pál apostol)
A szerk. megj.: az orosz hölgy emlékiratai között található egy utalás Gaetano Braga Serenata c. művére. Mivel nem egy ismert műről van szó, megragadjuk az alkalmat, és közkinccsé tesszük You Tube link formájában.
http://www.youtube.com/watch?v=j_6R7gw9iUY
Az úgy nem járja, hogy éjfél után tér nyugovóra, vagy hajnalban, ha úgy tartja úri kedve, majd pedig délben kél, mikor hasára süt nap. Nem-nem. Szükség van egy órarendre, ahogyan egy bölcs mondta. És lesz is. Holnaptól. (?)
Hiszen "van ideje a munkának és van ideje a pihenésnek." (Pál apostol)
A szerk. megj.: az orosz hölgy emlékiratai között található egy utalás Gaetano Braga Serenata c. művére. Mivel nem egy ismert műről van szó, megragadjuk az alkalmat, és közkinccsé tesszük You Tube link formájában.
http://www.youtube.com/watch?v=j_6R7gw9iUY
Szemantika hajnalban
A francia nyelv egyik legkülönlegesebb szava a chair.
Erre nem is olyan régen jött rá Madame Chauchat. Persze, miért is gondolkodott volna róla sokat, hiszen ha a hússal kapcsolatban akarunk mondani valamit, akkor a viande szót fogjuk használni, ha a testről nyilatkozunk, akkor meg a corps-t. A chair valahogy kimarad.
A szótár ezt mondja róla (egyszerű magyar szótár, mert Madame Chauchat nem Bárdosi Vilmos):
emberi hús, testszínű, test (vallási értelemben, a szellem ellentéteként), állati (és gyümölcs) hús, meztelen tagok (festményeken), ágyútöltelék.
Madame Chauchat nem volt elégedett ezekkel a magyarázatokkal. Számára a szó mást is jelentett. Valami nagyon természetest, elementárisat, ugyanakkor érzékit, erősen szexuálist. Igen, a chair szó legalább annyira implikálja a szexet, mint a volupté vagy a envie. Nem véletlenül nőnemű. Ahogyan a nő a nemiség, a vágy, a gyönyörök forrása és torkolata, hajnala és alkonya, alfája és ómegája. Igen, a szellem ellentéte. Ellentéte minden racionálisnak, kimértnek, hidegnek. Ösztönös, spontán, forró.
Pont olyan, mint a chair szó.
2010. október 14., csütörtök
Szegénység, tisztaság, engedelmesség
« Faire voeu de pauvreté, c'est s'engager par serment à être parasseux et voleur ; faire voeu de chasteté, c'est promettre à Dieu l'infraction constante de la plus sage et de la plus importante de ses lois ; faire voeu d'obéissance, c'est renoncer à la prérogative inaliénable de l'homme, la liberté. Si l'on observe ces voeux, on est criminel ; si on ne les observe pas, on est parjure. La vie claustrale est d'un fanatique ou d'un hypocrite. »
Ezeket mondja Denis Diderot - Az apáca c. regényében Monsieur Manouri, Suzanne nővér ügyvédje, amikor ki akarja - a világi és egyházi törvény erejével - eszközölni védence szabadságát. Vagyis meg akarja szüntetni azt az állapotot, amely úgy jött létre, hogy a fiatal lányt akarata ellenére küldték kolostorba, hogy életre szólóan egy olyan hivatás mellett kötelezze el magát, amelyet nem ő választott, és amelyre teljesen alkalmatlan.
Érdekes szavak ezek a 18. században, habár már annak vége felé járunk (az elbeszélés 1780 és 1782 között jelent meg részletekben). Talán érezhető a közelgő forradalom szele. Persze nem a kolostorokban.
A mai ember nehezen tudja elképzelni, milyen is volt kétszázötven évvel ezelőtt egy ilyen kolostor. Az akkori társadalomban nemcsak egy épület volt, nemcsak egy hely, ahol istent dicsérték (vagyis messzemenően nem olyan, mint egy templom), hanem egy rendkívül fontos társadalmi intézmény. Azok számára "hozták létre", akik saját döntésükből, hajlamaikra, vágyaikra hallgatva vonultak be, vagy valamilyen csalódás érte őket az életben, amelyre csak egy istenközpontú, a világi hívságoktól elzárt világ adhatott gyógyulást, vagy talán annyira megrettentek ezektől a "hívságoktól" (értsd: megpróbáltatásoktól, nehézségektől), hogy rögvest elmenekültek előlük, még mielőtt elkezdődött volna számukra az élet. Lehetne még sorolni a lehetséges okokat, de egyet mindenképpen jegyezzünk meg: azokét a fiatalemberekét, fiatal lányokét, akik családjuk anyagi helyzete, társadalmi presztízsvesztése miatt öltötték fel a csuhát/fátylat.
Ezek közé tartozott Diderot hőse, Suzanne Simonin is.
Ha a fenti idézetet megnézzük - mai, modern, 21. századi, liberális, nyugati, stb. szemmel -, nem szükséges egyetértenünk a szegénység és tisztaság ilyen jellegű felfogásával. Hiszen sem a lustaság, sem a tolvajlás nem érinti feltétlenül a szegénységet, mint ahogy az önmegtartóztatás (azaz egyfajta megélt, testi - ha nem is "lelki" - aszexualitás) sem bizonyíthatóan ellentétes az emberi természettel. Sőt, még az engedelmesség parancsa sem rombolja le a szabadságot, ha azt az eredeti, keresztény szolgálat-eszményben élik meg.
Akkor mégis miben érthetünk egyet Diderot-val?
Abban, hogy bármilyen okból vonult is valaki kolostorba, bármilyen élmények érték is ott, az nem lehet, hogy akarata ellenére ott maradjon, amíg meg nem hal. Ha az engedelmesség nem feltétlenül sérti is az egyén elidegeníthetetlen jogát, a szabadságot, egy egész életet bezárva leélni: abszurd. És nem lehet azt mondani, hogy itt és most vége. Mert nincs szabadulás, nincs hova menni.
És hogy milyen jutalom jár érte a másvilágon? Nem tudjuk, de nem biztos, hogy megéri...
(Ismeretlen eredetű irat Madame Chauchat feljegyzései között. A szerk.)
Ezeket mondja Denis Diderot - Az apáca c. regényében Monsieur Manouri, Suzanne nővér ügyvédje, amikor ki akarja - a világi és egyházi törvény erejével - eszközölni védence szabadságát. Vagyis meg akarja szüntetni azt az állapotot, amely úgy jött létre, hogy a fiatal lányt akarata ellenére küldték kolostorba, hogy életre szólóan egy olyan hivatás mellett kötelezze el magát, amelyet nem ő választott, és amelyre teljesen alkalmatlan.
Érdekes szavak ezek a 18. században, habár már annak vége felé járunk (az elbeszélés 1780 és 1782 között jelent meg részletekben). Talán érezhető a közelgő forradalom szele. Persze nem a kolostorokban.
A mai ember nehezen tudja elképzelni, milyen is volt kétszázötven évvel ezelőtt egy ilyen kolostor. Az akkori társadalomban nemcsak egy épület volt, nemcsak egy hely, ahol istent dicsérték (vagyis messzemenően nem olyan, mint egy templom), hanem egy rendkívül fontos társadalmi intézmény. Azok számára "hozták létre", akik saját döntésükből, hajlamaikra, vágyaikra hallgatva vonultak be, vagy valamilyen csalódás érte őket az életben, amelyre csak egy istenközpontú, a világi hívságoktól elzárt világ adhatott gyógyulást, vagy talán annyira megrettentek ezektől a "hívságoktól" (értsd: megpróbáltatásoktól, nehézségektől), hogy rögvest elmenekültek előlük, még mielőtt elkezdődött volna számukra az élet. Lehetne még sorolni a lehetséges okokat, de egyet mindenképpen jegyezzünk meg: azokét a fiatalemberekét, fiatal lányokét, akik családjuk anyagi helyzete, társadalmi presztízsvesztése miatt öltötték fel a csuhát/fátylat.
Ezek közé tartozott Diderot hőse, Suzanne Simonin is.
Ha a fenti idézetet megnézzük - mai, modern, 21. századi, liberális, nyugati, stb. szemmel -, nem szükséges egyetértenünk a szegénység és tisztaság ilyen jellegű felfogásával. Hiszen sem a lustaság, sem a tolvajlás nem érinti feltétlenül a szegénységet, mint ahogy az önmegtartóztatás (azaz egyfajta megélt, testi - ha nem is "lelki" - aszexualitás) sem bizonyíthatóan ellentétes az emberi természettel. Sőt, még az engedelmesség parancsa sem rombolja le a szabadságot, ha azt az eredeti, keresztény szolgálat-eszményben élik meg.
Akkor mégis miben érthetünk egyet Diderot-val?
Abban, hogy bármilyen okból vonult is valaki kolostorba, bármilyen élmények érték is ott, az nem lehet, hogy akarata ellenére ott maradjon, amíg meg nem hal. Ha az engedelmesség nem feltétlenül sérti is az egyén elidegeníthetetlen jogát, a szabadságot, egy egész életet bezárva leélni: abszurd. És nem lehet azt mondani, hogy itt és most vége. Mert nincs szabadulás, nincs hova menni.
És hogy milyen jutalom jár érte a másvilágon? Nem tudjuk, de nem biztos, hogy megéri...
(Ismeretlen eredetű irat Madame Chauchat feljegyzései között. A szerk.)
2010. október 10., vasárnap
A dezillúziós Erasmus - part 2
Ma délután Madame Chauchat egy picit kétségbeesett.
A baj az, hogy túl sok a teendő. Nem elég, hogy Bordeaux-ban, az egyetemen olyan dolgokat kérnek tőle, amelyeknek semmi hasznuk, és gyakran egyáltalán nem is érdekesek (viszont rengeteg időt el tudnak venni), de az otthoniakkal is kellene haladni. Sőt, még két nagyon hosszú és nagyon alapos "mémoire" is várat magára, amelyekhez nem sok ötlete van - perpillanat. Emellett az orosz tudása is kopik (erősen), de idő hiányában erre futja a legkevésbé az energiáiból.
És ami a legrosszabb: ezen dolgok negatív kisugárzása rányomja a bélyegét az itt tartózkodásra is. Nehéz úgy önfeledten éldegélni, party-kra járni, ismeretségeket kötni, ha közben mindig más jár az ember fejében. Nem jól van ez így. Nem jól.
Lehet, hogy rossz ötlet volt.
A baj az, hogy túl sok a teendő. Nem elég, hogy Bordeaux-ban, az egyetemen olyan dolgokat kérnek tőle, amelyeknek semmi hasznuk, és gyakran egyáltalán nem is érdekesek (viszont rengeteg időt el tudnak venni), de az otthoniakkal is kellene haladni. Sőt, még két nagyon hosszú és nagyon alapos "mémoire" is várat magára, amelyekhez nem sok ötlete van - perpillanat. Emellett az orosz tudása is kopik (erősen), de idő hiányában erre futja a legkevésbé az energiáiból.
És ami a legrosszabb: ezen dolgok negatív kisugárzása rányomja a bélyegét az itt tartózkodásra is. Nehéz úgy önfeledten éldegélni, party-kra járni, ismeretségeket kötni, ha közben mindig más jár az ember fejében. Nem jól van ez így. Nem jól.
Lehet, hogy rossz ötlet volt.
2010. október 6., szerda
Széklet, zsoltárok, reneszánsz "gender"
Madame Chauchat nem gondolta volna, hogy a bordeaux-i esős októberi estéken (néha délutánokon is) olyan könyveket fog olvasni, mint pl. a Gargantua.
Nem értett különösebben a reneszánsz francia irodalomhoz. Az sem túl valószínű, hogy a jövőben ez megváltozna. Azonban néhány részlet igencsak megérintette. Fel is jegyezte őket:
"- Revenons, dit Grandgousier, à notre propos.
- Quoi donc ? dit Gargantua. Chier ?
- Non, dit Grandgousier, mais torcher le cul." (Chapitre XII)
"Alors le Moine lui dit :
« Je ne dors jamais bien à mon aise, sauf quand je suis au sermon ou quand je prie Dieu. Je vous en supplie, commençons, vous et moi, les sept psaumes pour voir si vous ne serez pas bientôt endormi. »"(Chapitre XXXIX)
"Car rien que l'ombre du clocher d'une abbaye est féconde." (Chapitre XLIII)
"...car Gargantua disait que la plus sûre perte de temps qu'il connût était de compter les heures..." (Chapitre L)
"« A propos, dit le Moine, une femme qui n'est ni belle ni bonne, à quoi sert-elle ?
- A mettre au couvent, dit Gargantua.
- Bien sûr, dit le Moine, et à faire des chemises. »" (Chapitre L)
Természetesen Madame Chauchat - mint emancipált, felvilágosult nő - ezen a mondaton mélységesen felháborodott.
"Pour toute règle, il n'y avait que cette clause, Fais ce que tu voudras ; parce que les gens libres, bien nés et bien éduqués, vivant en bonne compagnie, ont par nature un instinct, un aiguillon qui les pousse toujours à la vertu et les éloigne du vice, qu'ils appelaient honneur." (Chapitre LV)
Nem értett különösebben a reneszánsz francia irodalomhoz. Az sem túl valószínű, hogy a jövőben ez megváltozna. Azonban néhány részlet igencsak megérintette. Fel is jegyezte őket:
"- Revenons, dit Grandgousier, à notre propos.
- Quoi donc ? dit Gargantua. Chier ?
- Non, dit Grandgousier, mais torcher le cul." (Chapitre XII)
"Alors le Moine lui dit :
« Je ne dors jamais bien à mon aise, sauf quand je suis au sermon ou quand je prie Dieu. Je vous en supplie, commençons, vous et moi, les sept psaumes pour voir si vous ne serez pas bientôt endormi. »"(Chapitre XXXIX)
"Car rien que l'ombre du clocher d'une abbaye est féconde." (Chapitre XLIII)
"...car Gargantua disait que la plus sûre perte de temps qu'il connût était de compter les heures..." (Chapitre L)
"« A propos, dit le Moine, une femme qui n'est ni belle ni bonne, à quoi sert-elle ?
- A mettre au couvent, dit Gargantua.
- Bien sûr, dit le Moine, et à faire des chemises. »" (Chapitre L)
Természetesen Madame Chauchat - mint emancipált, felvilágosult nő - ezen a mondaton mélységesen felháborodott.
"Pour toute règle, il n'y avait que cette clause, Fais ce que tu voudras ; parce que les gens libres, bien nés et bien éduqués, vivant en bonne compagnie, ont par nature un instinct, un aiguillon qui les pousse toujours à la vertu et les éloigne du vice, qu'ils appelaient honneur." (Chapitre LV)
2010. szeptember 29., szerda
Új vállalkozások, letűnt esztétikák, csöppnyi filozófia
Nemrégiben Madame Chauchat elkezdett intenzívebben foglalkozni a francia fantasztikus irodalommal. Ezzel egy régi adósságát törlesztette, ugyanis hiába ismerte - valamennyire - az orosz elbeszélők (Puskin, Gogol, Turgenyev, Csehov) történeteit, a francia szövegekről nem sokat tudott.
Persze nem a science-fiction irodalmára kell itt gondolni! A fantasztikus elbeszélés egy esztétikailag igen jól körülhatárolható szövegkorpuszt jelöl, amely Európában a gótikus-frenetikus regény (elbeszélés) hagyományaiból fejlődött ki a 18. század végén, először leginkább német földön. A műfaj korai mesterei minden bizonnyal német szerzők voltak, bár Franciaországban Cazotte Szerelmes ördögje (Le Diable amoureux) - melyet általában a francia fantasztikus "mesék" előfutárának tartanak - még jóval az iménti alkotók (Achim von Arnim, E.T.A. Hoffmann) előtt megjelent (1772). Chauchat asszony, amikor fentebb azt írta, hogy a fantasztikum esztétikailag jól körülhatárolható, rögvest gondolkodóba esett. Nyilvánvalóan egy prominens irodalomkritikus elvitatná ezen nézetét. Azt mondaná: na hajrá, határolja körül, ha olyan egyszerű!
Madame Chauchat jól tudta, hogy a fantasztikus elbeszélés műfaja (ha egyáltalán létezik ilyen irodalmi műfaj) nehezen definiálható. Született már sok meghatározás, de egyik sem válaszol minden felmerülő problémára, egyik sem alkalmazható minden szövegre. Vagy azért, mert túl egzakt (=használhatatlan a konkrét esetekben), vagy mert túl általános (hasonlóképpen használhatatlan), esetleg elsőre jól használható - akár a szövegek alapos narratológiai elemzésére is -, de közelebbről nézve pontatlan, kicsit összecsapott (sajnos Monsieur Todorov oly népszerű elmélete is ebbe a hibába esik). (Chauchat asszony későbbi feljegyzéseiben ezt még kifejti. - A szerk. megj.)
Távol álljon szegény orosz hölgytől, hogy ennyi nagyszerű (ám valamilyen szinten kudarcba fulladt) elmélet után megpróbáljon ő maga saját definíciót adni. Viszont kitart a fent írt nézete mellett: az esztétikai körülhatárolhatóság az ő értelmezésében azt jelenti, hogy a 19. századi par excellence fantasztikus szövegek (pl. Gautier, Nerval, Mérimée, Maupassant történetei, hogy csak a franciákat említse) hasonló olvasás-élményt hordoznak, implikálnak. Mindegy milyen motívumokat tartalmaznak, milyen technikákkal érik el az olvasói habozást (amelyet Todorov a legfontosabbnak tart), ha egyáltalán elérik: valahogyan mindenki "érzi", aki már néhány fantasztikus mesét elolvasott, hogy milyen is ez a műfaj, ha egyáltalán az. Chauchat asszony tudta, hogy ez nem egy elfogadható irodalomesztétikai megközelítés (hiszen úgy hivatkozunk egy recepció élményre, hogy nem mondjuk meg, valójában mire is gondolunk), viszont nem biztos, hogy egzakt megnyilatkozások szükségesek az evidenciák kinyilvánítására. A bizonytalanok, szkeptikusok kételyeire így felel: olvassanak el néhány szöveget a fenti szerzőktől, ízlelgessék őket, várjanak egy kicsit, majd lapozzanak át egy másik, eddig még "szűz" szöveget: meg fogják látni, hogy - annak ellenére, hogy más a szerző, a helyszín, a szereplő, a motívumok, a narráció, stb. - szinte ugyanazt a történetet olvasták. Igen, szinte ugyanazt. Ismerős lesz, mintha már találkoztak volna vele. Ki tudnák találni a végét, ha ez lenne a feladat.
Tehát valami ilyesfélét értett Chauchat asszony esztétikai körülhatárolhatóság alatt. Igazán 19. századi, igazán fantasztikus szövegeket. Összetéveszthetetlenek más szövegekkel, legyen szó korábbi gótikus elbeszélésekről, 20. századi abszurd, avantgárd művekről, esetleg krimikről, tudományos fantasztikus történetekről. Ha egy dolog egy másikkal nem keverhető össze, nincs elég jól körülhatárolva? Mindenesetre elgondolkodtató.
Tehát Madame Chauchat a 19. századi francia fantasztikummal kezdett foglalkozni, amelyről sok mindent megtudott, sok mindent viszont még nem. Igazából Prosper Mérimée kezdte különösen is érdekelni. Azért választotta őt, mert...
Itt megszakad a bejegyzés. A hiányzó résznek mindeddig nem akadtunk nyomára. A szerkesztő.
Persze nem a science-fiction irodalmára kell itt gondolni! A fantasztikus elbeszélés egy esztétikailag igen jól körülhatárolható szövegkorpuszt jelöl, amely Európában a gótikus-frenetikus regény (elbeszélés) hagyományaiból fejlődött ki a 18. század végén, először leginkább német földön. A műfaj korai mesterei minden bizonnyal német szerzők voltak, bár Franciaországban Cazotte Szerelmes ördögje (Le Diable amoureux) - melyet általában a francia fantasztikus "mesék" előfutárának tartanak - még jóval az iménti alkotók (Achim von Arnim, E.T.A. Hoffmann) előtt megjelent (1772). Chauchat asszony, amikor fentebb azt írta, hogy a fantasztikum esztétikailag jól körülhatárolható, rögvest gondolkodóba esett. Nyilvánvalóan egy prominens irodalomkritikus elvitatná ezen nézetét. Azt mondaná: na hajrá, határolja körül, ha olyan egyszerű!
Madame Chauchat jól tudta, hogy a fantasztikus elbeszélés műfaja (ha egyáltalán létezik ilyen irodalmi műfaj) nehezen definiálható. Született már sok meghatározás, de egyik sem válaszol minden felmerülő problémára, egyik sem alkalmazható minden szövegre. Vagy azért, mert túl egzakt (=használhatatlan a konkrét esetekben), vagy mert túl általános (hasonlóképpen használhatatlan), esetleg elsőre jól használható - akár a szövegek alapos narratológiai elemzésére is -, de közelebbről nézve pontatlan, kicsit összecsapott (sajnos Monsieur Todorov oly népszerű elmélete is ebbe a hibába esik). (Chauchat asszony későbbi feljegyzéseiben ezt még kifejti. - A szerk. megj.)
Távol álljon szegény orosz hölgytől, hogy ennyi nagyszerű (ám valamilyen szinten kudarcba fulladt) elmélet után megpróbáljon ő maga saját definíciót adni. Viszont kitart a fent írt nézete mellett: az esztétikai körülhatárolhatóság az ő értelmezésében azt jelenti, hogy a 19. századi par excellence fantasztikus szövegek (pl. Gautier, Nerval, Mérimée, Maupassant történetei, hogy csak a franciákat említse) hasonló olvasás-élményt hordoznak, implikálnak. Mindegy milyen motívumokat tartalmaznak, milyen technikákkal érik el az olvasói habozást (amelyet Todorov a legfontosabbnak tart), ha egyáltalán elérik: valahogyan mindenki "érzi", aki már néhány fantasztikus mesét elolvasott, hogy milyen is ez a műfaj, ha egyáltalán az. Chauchat asszony tudta, hogy ez nem egy elfogadható irodalomesztétikai megközelítés (hiszen úgy hivatkozunk egy recepció élményre, hogy nem mondjuk meg, valójában mire is gondolunk), viszont nem biztos, hogy egzakt megnyilatkozások szükségesek az evidenciák kinyilvánítására. A bizonytalanok, szkeptikusok kételyeire így felel: olvassanak el néhány szöveget a fenti szerzőktől, ízlelgessék őket, várjanak egy kicsit, majd lapozzanak át egy másik, eddig még "szűz" szöveget: meg fogják látni, hogy - annak ellenére, hogy más a szerző, a helyszín, a szereplő, a motívumok, a narráció, stb. - szinte ugyanazt a történetet olvasták. Igen, szinte ugyanazt. Ismerős lesz, mintha már találkoztak volna vele. Ki tudnák találni a végét, ha ez lenne a feladat.
Tehát valami ilyesfélét értett Chauchat asszony esztétikai körülhatárolhatóság alatt. Igazán 19. századi, igazán fantasztikus szövegeket. Összetéveszthetetlenek más szövegekkel, legyen szó korábbi gótikus elbeszélésekről, 20. századi abszurd, avantgárd művekről, esetleg krimikről, tudományos fantasztikus történetekről. Ha egy dolog egy másikkal nem keverhető össze, nincs elég jól körülhatárolva? Mindenesetre elgondolkodtató.
Tehát Madame Chauchat a 19. századi francia fantasztikummal kezdett foglalkozni, amelyről sok mindent megtudott, sok mindent viszont még nem. Igazából Prosper Mérimée kezdte különösen is érdekelni. Azért választotta őt, mert...
Itt megszakad a bejegyzés. A hiányzó résznek mindeddig nem akadtunk nyomára. A szerkesztő.
2010. szeptember 25., szombat
Az emberi élet fordulatai és a kartográfia
Az emberi élet néha furcsa és meglepő fordulatokat vehet.
Madame Chauchat annak idején, valahol 2007 őszén (tehát ide s tova három éve) álmában sem gondolta volna, hogy az ELTE BTK-n köt ki, francia - orosz szakon. Most hogy ehhez milyen döntések és meggondolások vezették el, hagyjuk. Érdekesebb talán az, hogy ezzel mihez kezd.
Nem tudta sokáig. Még most sem tudja teljesen. De majd kialakul.
Viszont hogy az egyetemi tanulmányai között az irodalom lesz az elsődleges, kitüntetett szereppel bíró szegmens, azt már valamilyen szinten előre látta. A művészet, a művészet szemlélése, átélése, megértése (pontosabban az erre irányuló próbálkozások), továbbadása, újraértelmezése régóta foglalkoztatták. És a művészetek közül is leginkább az irodalom tetszett meg neki. Az olvasás aktusa, a szavak ízlelgetése, a szavak, mondatok, sőt akár hangok keltette képek gyerekkorától fogva megérintették. A fikció világában minden más. Más, mint az emberek köznapi világában. Nem mondhatnánk, hogy jobb vagy rosszabb, pusztán más. És ez a "másság" gyerekkorától vonzotta Chauchat asszonyt. De a gyerekkor, kamaszkor évei a sok élménnyel együtt más dolgokra irányították a figyelmét. Fel kellett nőnie ahhoz, hogy lássa ennek a "vonzó másságnak" a fontosságát.
Először tizenöt éves korában hallotta azt a mondatot, hogy "A művészet az emberiség kommunikációja önmagával." Akkor is elgondolkodtatta ez a mondat, viszont ma már különös súlyt tulajdonít neki. Ez a megállapítás - amely egyébként a híres orosz szemiológus, Jurij Lotman tollából származik - arra sarkallhat mindenkit, hogy vegye tudomásul: a művészet nem hiábavaló - bár tény, nem olyan hasznos, mint Otto-féle robbanómotor vagy egy GPS -, hanem általa az ember gyönyörködhet, jól érezheti magát, kikapcsolódhat, és nem utolsó sorban jobban megértheti saját magát. Hogy miért is más ő, mint a bioszféra flórájának és faunájának többi entitása, miért érez így meg úgy, miért gondolkodik különböző sémák mentén, sőt, esetleg még olyan kérdések megválaszolásában is segítséget kaphat, mint "Miért élek? Hová tartok?" stb.
Madame Chauchat az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasott, gondolkodott ilyen és hasonló dolgokról. Igazán kezdte érezni a fenti dolgok fontosságát. Egyelőre pusztán egy gallyacskát látott az erdőből, de egy gallyacska is lehet sokatmondó.
A szerkesztő megjegyzése: a félreértések elkerülése végett itt jegyeznénk meg, hogy Chauchat asszony emlékiratai néhol kissé zavarosnak tűnhetnek. A szöveg értelmének esetleges hézagjait legjobb tudásunk szerint igyekszünk majd betömni. Éppen ezért kell a fenti bejegyzés kapcsán megjegyeznünk, hogy az elkövetkezendő írások sok tekintetben továbbviszik, kibontják az iménti gondolatokat. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az emlékiratok egy erdőben tett hosszas séta során keletkezett feljegyzések, melyek gallyacskáról gallyacskára haladva egyre pontosabb térképet készítenek a látottakról. Már amennyire egy térkép pontos lehet...
Madame Chauchat annak idején, valahol 2007 őszén (tehát ide s tova három éve) álmában sem gondolta volna, hogy az ELTE BTK-n köt ki, francia - orosz szakon. Most hogy ehhez milyen döntések és meggondolások vezették el, hagyjuk. Érdekesebb talán az, hogy ezzel mihez kezd.
Nem tudta sokáig. Még most sem tudja teljesen. De majd kialakul.
Viszont hogy az egyetemi tanulmányai között az irodalom lesz az elsődleges, kitüntetett szereppel bíró szegmens, azt már valamilyen szinten előre látta. A művészet, a művészet szemlélése, átélése, megértése (pontosabban az erre irányuló próbálkozások), továbbadása, újraértelmezése régóta foglalkoztatták. És a művészetek közül is leginkább az irodalom tetszett meg neki. Az olvasás aktusa, a szavak ízlelgetése, a szavak, mondatok, sőt akár hangok keltette képek gyerekkorától fogva megérintették. A fikció világában minden más. Más, mint az emberek köznapi világában. Nem mondhatnánk, hogy jobb vagy rosszabb, pusztán más. És ez a "másság" gyerekkorától vonzotta Chauchat asszonyt. De a gyerekkor, kamaszkor évei a sok élménnyel együtt más dolgokra irányították a figyelmét. Fel kellett nőnie ahhoz, hogy lássa ennek a "vonzó másságnak" a fontosságát.
Először tizenöt éves korában hallotta azt a mondatot, hogy "A művészet az emberiség kommunikációja önmagával." Akkor is elgondolkodtatta ez a mondat, viszont ma már különös súlyt tulajdonít neki. Ez a megállapítás - amely egyébként a híres orosz szemiológus, Jurij Lotman tollából származik - arra sarkallhat mindenkit, hogy vegye tudomásul: a művészet nem hiábavaló - bár tény, nem olyan hasznos, mint Otto-féle robbanómotor vagy egy GPS -, hanem általa az ember gyönyörködhet, jól érezheti magát, kikapcsolódhat, és nem utolsó sorban jobban megértheti saját magát. Hogy miért is más ő, mint a bioszféra flórájának és faunájának többi entitása, miért érez így meg úgy, miért gondolkodik különböző sémák mentén, sőt, esetleg még olyan kérdések megválaszolásában is segítséget kaphat, mint "Miért élek? Hová tartok?" stb.
Madame Chauchat az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasott, gondolkodott ilyen és hasonló dolgokról. Igazán kezdte érezni a fenti dolgok fontosságát. Egyelőre pusztán egy gallyacskát látott az erdőből, de egy gallyacska is lehet sokatmondó.
A szerkesztő megjegyzése: a félreértések elkerülése végett itt jegyeznénk meg, hogy Chauchat asszony emlékiratai néhol kissé zavarosnak tűnhetnek. A szöveg értelmének esetleges hézagjait legjobb tudásunk szerint igyekszünk majd betömni. Éppen ezért kell a fenti bejegyzés kapcsán megjegyeznünk, hogy az elkövetkezendő írások sok tekintetben továbbviszik, kibontják az iménti gondolatokat. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az emlékiratok egy erdőben tett hosszas séta során keletkezett feljegyzések, melyek gallyacskáról gallyacskára haladva egyre pontosabb térképet készítenek a látottakról. Már amennyire egy térkép pontos lehet...
2010. szeptember 24., péntek
Sztrájk
Érdekes ez a Franciaország. Csak néhány dolgot a mai sztrájk abszurditásáról:
1. Szombati menetrenddel járt a villamos. (Ha rendes sztrájk lett volna, egyáltalán nem járt volna.)
2. Csak a belvárosig ment el, ott megállt, és a város egy másik részén folytatta az útját tovább, miközben utasokat nem szállított. (Ezt azért, mert a belvárosban volt a tüntetés, amelyről először senki sem tudta, hogy micsoda...)
3. A tüntetésben Madame Chauchat látott ilyen feliratokat is: "Territoires d'outre-mer libres !", vagy valami ilyesmit. (Ez mégis hogyan kapcsolódik a durva nyugdíjreformhoz? Értsd: két évvel megemelték a 60 éves nyugdíjkorhatárt - amely Európában amúgy sem számít magasnak...)
4. Az egyetemi könyvtárban a könyveket visszavették ill. kiadták, de a raktárból nem jöttek fel könyvek. (Hogy a könyvtárosok egyik része mért sztrájkolt, ha a másik részük nem? Fogalma sem volt Madame Chauchat-nak.)
Egyelőre ennyit, természetes az Erasmus-ról még lehetne mesélni.
(Bár Chauchat asszony a szíve mélyén tudja, hogy az emlékiratainak írása helyett inkább Balzacot kellene olvasnia...)
1. Szombati menetrenddel járt a villamos. (Ha rendes sztrájk lett volna, egyáltalán nem járt volna.)
2. Csak a belvárosig ment el, ott megállt, és a város egy másik részén folytatta az útját tovább, miközben utasokat nem szállított. (Ezt azért, mert a belvárosban volt a tüntetés, amelyről először senki sem tudta, hogy micsoda...)
3. A tüntetésben Madame Chauchat látott ilyen feliratokat is: "Territoires d'outre-mer libres !", vagy valami ilyesmit. (Ez mégis hogyan kapcsolódik a durva nyugdíjreformhoz? Értsd: két évvel megemelték a 60 éves nyugdíjkorhatárt - amely Európában amúgy sem számít magasnak...)
4. Az egyetemi könyvtárban a könyveket visszavették ill. kiadták, de a raktárból nem jöttek fel könyvek. (Hogy a könyvtárosok egyik része mért sztrájkolt, ha a másik részük nem? Fogalma sem volt Madame Chauchat-nak.)
Egyelőre ennyit, természetes az Erasmus-ról még lehetne mesélni.
(Bár Chauchat asszony a szíve mélyén tudja, hogy az emlékiratainak írása helyett inkább Balzacot kellene olvasnia...)
2010. szeptember 20., hétfő
Gondolatok takarítás utánra
Madame Chauchat mindig is várta az iskolakezdetet.
Nem volt ez másként Bordeaux-ban sem, ahol még be sem iratkozott az egyetemre, máris számba vette, mennyi minden érdekesről (?) fog hallani a félév során. Sőt, nemcsak Bordeaux-ban, hanem Budapesten is. Ámbár hallani (s hallgatni) nehezen tudja majd, de ha a hírek bitszárnyakon eljutnak hozzá, lehet, hogy azt is megszereti.
A választék pazar: 17-18-19. századi francia irodalom, Voltaire, Laclos, Balzac, Verlaine, Mallarmé és még sokak művészete, amelyhez járul az orosz avantgárd és századforduló tarka kavalkádja (Ahmatova, Majakovszkij, Paszternak, Gorkij stb.), sőt egy szakszeminárium is a korszak irodalomesztétikájáról, vitáiról.
Chauchat úrnő szíve hevesen vert, miközben ezeken gondolkodott. Szereti ő az irodalmat, nagyon szereti.
Bár a puding próbája az evés.
Ahogy mondani szokta: "On verra."
Nem volt ez másként Bordeaux-ban sem, ahol még be sem iratkozott az egyetemre, máris számba vette, mennyi minden érdekesről (?) fog hallani a félév során. Sőt, nemcsak Bordeaux-ban, hanem Budapesten is. Ámbár hallani (s hallgatni) nehezen tudja majd, de ha a hírek bitszárnyakon eljutnak hozzá, lehet, hogy azt is megszereti.
A választék pazar: 17-18-19. századi francia irodalom, Voltaire, Laclos, Balzac, Verlaine, Mallarmé és még sokak művészete, amelyhez járul az orosz avantgárd és századforduló tarka kavalkádja (Ahmatova, Majakovszkij, Paszternak, Gorkij stb.), sőt egy szakszeminárium is a korszak irodalomesztétikájáról, vitáiról.
Chauchat úrnő szíve hevesen vert, miközben ezeken gondolkodott. Szereti ő az irodalmat, nagyon szereti.
Bár a puding próbája az evés.
Ahogy mondani szokta: "On verra."
A dezillúziós Erasmus - part 1
Érdekes módon zajlik az ELTE-n az Erasmus-ösztöndíj.
A bürokrácia olyan zegzugos útvesztőit kell bejárnia a szegény ösztöndíjasnak, hogy a végén már bánja, hogy valaha is hallott a németalföldi humanistáról.
Madame Chauchat is bejárta az Erasmus labirintusait, keresztül-kasul, de még nem ért a végére. Egy tevékeny nap hajnalán, még jóval pitymallat előtt, nagyon az útvesztő közepén érezte magát. Azt gondolta, Thészeuszhoz hasonló ő, ki azonban nem kapott gombolyagot, így nem talál ki a Minotaurusz labirintusából. Vagy talán éppen a szegény Ariadnéhoz, aki mindenkinek odaadja a gombolyagját, de neki senki sem segít, sőt el is hagyják? Madame Chauchat se rendait de plus en plus confuse.
Igen, mihelyt a nap fölkél, el kell mennie Mme Lahaye-hez, akinek még faxolnia is kell. És hogy mi lesz még ebből, és a kelet vad tekintetű asszonya mikor lát majd pénzt - a megígért jussát? Nem tudta ezt Madame Chauchat...
Sok hűhó, semmiért. Mondjuk Bordeaux szép, az élet kellemes, a társaság magnifique.
Fura, a Mollat-ban kapható Lukács György egy műve.
A bürokrácia olyan zegzugos útvesztőit kell bejárnia a szegény ösztöndíjasnak, hogy a végén már bánja, hogy valaha is hallott a németalföldi humanistáról.
Madame Chauchat is bejárta az Erasmus labirintusait, keresztül-kasul, de még nem ért a végére. Egy tevékeny nap hajnalán, még jóval pitymallat előtt, nagyon az útvesztő közepén érezte magát. Azt gondolta, Thészeuszhoz hasonló ő, ki azonban nem kapott gombolyagot, így nem talál ki a Minotaurusz labirintusából. Vagy talán éppen a szegény Ariadnéhoz, aki mindenkinek odaadja a gombolyagját, de neki senki sem segít, sőt el is hagyják? Madame Chauchat se rendait de plus en plus confuse.
Igen, mihelyt a nap fölkél, el kell mennie Mme Lahaye-hez, akinek még faxolnia is kell. És hogy mi lesz még ebből, és a kelet vad tekintetű asszonya mikor lát majd pénzt - a megígért jussát? Nem tudta ezt Madame Chauchat...
Sok hűhó, semmiért. Mondjuk Bordeaux szép, az élet kellemes, a társaság magnifique.
Fura, a Mollat-ban kapható Lukács György egy műve.
2010. szeptember 18., szombat
Apollón szekere és a lecsó
Ezen a szombaton a délnyugat-franciaországi Bordeaux városa különös nyüzsgésre ébredt.
Madame Chauchat erről persze mit sem tudott. Délután fél egy körül éppen csak felocsúdott "reggeli" kábulatából, mikor eszébe jutott: kéne valamit csinálni. Egy hete volt a városban, sok mindent látott már, még több mindent nem. Tanácstalan volt. Mint ilyenkor mindig, leült a facebook elé. Ekkor megsúgták neki, hogy nem holmi álmos, pihenős szombat van, hanem "Journées du Patrimoine"! Vagyis pl. ingyen bemehet a város - első hallásra nem túl illusztris - Szépművészeti Múzeumába, ill. megcsodálhatja a városi színház intérieurjét is.
Madame Chauchat legott nekilátott rendbe hozni toalettjét, midőn csöngetés ütötte meg fülét. No ki lehet az, aki ennyire à l'improviste állít be? Nos nem volt más, mint Chauchat asszony lakótársa, Kader. Nem mondhatni, hogy az orosz hölgy túlzottan boldog volt. Nem számított rá, hogy ideje korán visszatér a brit fővárosból.
Hirtelen jött, mint az üveg, amellyel fejbe dobták Justin Biebert.
Természetesen mindez nem szegte kedvét, elindult a centre-ville irányába. Ekkor szembesült a ténnyel, hogy valószínűleg mások is tudnak a nemzetörökségi napokról...
...
Itt néhány oldal hiányzik Madame Chauchat emlékirataiból. (A szerk. megj.)
...
Tehát összességében elmondhatta, hogy a múzeumban látott képek közül a következők tették rá a legnagyobb benyomást:
A nyárnak viszont talán vége van.
Madame Chauchat erről persze mit sem tudott. Délután fél egy körül éppen csak felocsúdott "reggeli" kábulatából, mikor eszébe jutott: kéne valamit csinálni. Egy hete volt a városban, sok mindent látott már, még több mindent nem. Tanácstalan volt. Mint ilyenkor mindig, leült a facebook elé. Ekkor megsúgták neki, hogy nem holmi álmos, pihenős szombat van, hanem "Journées du Patrimoine"! Vagyis pl. ingyen bemehet a város - első hallásra nem túl illusztris - Szépművészeti Múzeumába, ill. megcsodálhatja a városi színház intérieurjét is.
Madame Chauchat legott nekilátott rendbe hozni toalettjét, midőn csöngetés ütötte meg fülét. No ki lehet az, aki ennyire à l'improviste állít be? Nos nem volt más, mint Chauchat asszony lakótársa, Kader. Nem mondhatni, hogy az orosz hölgy túlzottan boldog volt. Nem számított rá, hogy ideje korán visszatér a brit fővárosból.
Hirtelen jött, mint az üveg, amellyel fejbe dobták Justin Biebert.
Természetesen mindez nem szegte kedvét, elindult a centre-ville irányába. Ekkor szembesült a ténnyel, hogy valószínűleg mások is tudnak a nemzetörökségi napokról...
...
Itt néhány oldal hiányzik Madame Chauchat emlékirataiból. (A szerk. megj.)
...
Tehát összességében elmondhatta, hogy a múzeumban látott képek közül a következők tették rá a legnagyobb benyomást:
- Odilon Redon: Le char d'Apollon
- Camille Corot: Le bain de Diane
- egy kellemes kis realista festmény, amely a goethei-karamzini szentimentalista-balladai folyópart-díszlet tökéletes megformálását juttatta Madame Chauchat eszébe. (Csehov is eszébe jutott, de ez most nem tartozik ide.)
A nyárnak viszont talán vége van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)