"Nem élhet az egyik..."

Már több mint egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette a Harry Potter és a halál ereklyéi című film második részét, amely egyben a teljes széria befejező epizódja is. Ilyenkor a szokásos tetszett/nem tetszett kérdésre adott szokásos válaszok egyike kínálkozik: igen, tetszett/nem, nem tetszett. Az orosz hölgy így "első körben" (vagy manapság újságírós-bölcsészes-divatosan: a priori) az első lehetőséget válaszolta.
HP 7/2: lájk.
A látvány kétségkívül megragadta, mint eddig mindegyik részben. (Még a 2000-es évek elején az első néhány epizódban is, hiszen akkor látta először a Roxfortot, amelyet - valljuk be - elég tisztességesen megcsináltak.) Azonban a film végén a "19 évvel később" rész ebből a szempontból (is) egy nagy fekete pontot érdemel. Mindenki sejthette, hogy az amúgy a könyvben is igen gyatrára és klisésre (vagy magyarosan: "gázra") sikerült jelenet a filmben sem fog várhatóan elsöprő katarzisélményt okozni, de azt valószínűleg kevesen gondolták - és ők is csak valami delíriumos rémálmukban -, hogy ilyen szinten nevetséges lesz. Amellett, hogy a hősök ugyanúgy néznek ki tizenkilenc év elmúltával is, mint 17 évesen (és tegyük hozzá: Daniel Radcliffe esetében kb. 14 éves kora óta), a filmbeli párbeszédek az idősödő (és talán picit őszülő?) Harry és a kis Albus-Perseleus[...] között szinte egy az egyben megegyeznek a könyv bárgyú mondataival. Az utolsó csepp a pohárban az lett volna, ha legutolsó képsornak bevágják a 9 és háromnegyedik vágányon Ginnie-je oldalán hazafelé bandukoló Harryt, ahogyan - úgy, amint a könyvben meg vagyon írva - megtapogatja a homlokán halványan kirajzolódó sebhelyét és némi felszabadult félszegséggel konstatálja: "A sebhely nem fáj már 19 éve. Minden rendben. [All was well.]" Ez hál'istennek nem következett be, de a mozi nézőinek arcáról leolvashatók voltak a feszült várakozás jelei, ami arra engedhet következtetni, hogy nem csak Madame Chauchat rettegett - mint kiderült, alaptalanul - az efféle végkifejlettől.
És ha már a karakterek és diskurzusaik kritikájánál tartott, az orosz hölgy nem feledkezhetett meg az őket megformáló színészeket érintő néhány észrevételéről sem. Egyik barátja hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy valóban: szinte mindegyik szereplő valamelyest meghízott. Piton professzornak szinte akkora volt a hasa, hogy az arcára támadó horcrux-kígyó majdnem a pocakját találta el. (És természetesen a Harry által összegyűjtött két könnycseppje a merengőbe öntésig több milliliter mennyiségűre duzzadt a Hermionénál találomra rendelkezésre álló kémcsőben.) Szintén ez a barát jegyezte meg, hogy míg a korábbi filmekben Bellatrix Lestrange alakja az egyik legeredetibbnek számított - vagyis az ő esetében eddig talán némi színészi alakítást is láthattak a nézők -, addig a befejező részben nem szólt másról, mint egy össze-vissza imbolygó, röhögcsélő, rosszul párbajozó debilről - aki egyébként úgy néz ki, mint egy csöves. Az ilyen jellegű, csak egy részt érintő metamorfózisokat Chauchat asszony nem igazán értette. Arról pedig talán felesleges is szót ejteni, hogy Daniel Radcliffe színészként ismét kritikán alulit alakított. Bár a hetedik epizód második felének kritikusai azt is kiemelték, hogy kis barátnője, Ginnie sem mondhat magáénak túlzottan virtuóz teljesítményt a filmvásznon: gyakorlatilag másból sem álltak az őt tartalmazó snittek, mint egy gondterhelt arcú vörös fruskából, aki alig szólt valamit, csak nézett maga elé, meg a többi szereplőre.
Bár néhány jelenetnél lehet, hogy a gyász árnyékolta be az arcát, hiszen a film "végén" kibontakozó csatában az egyik bátyja is elesik. Itt két megjegyzés is kínálkozik. Az első: nem múlhat el HP rész úgy, hogy ne legyenek olyan jelenetek, amelyeket egyes nézők biztosan nem értenek. Itt például ilyen volt George (vagy Fred?) halála, akit - mivel már le volt takarva egy halotti lepellel - viszonylag nehéz volt beazonosítani azok számára, akik nem fújják kívülről a varázslótanonc történetét. (Apropó: ez a régen elég gyakran használt terminus az utolsó két, de talán több részre vonatkozóan némileg elvesztette a relevanciáját. Ugyanis a korábbiakhoz képest meglehetősen megváltozott a film témája, vagy akár azt is lehetne mondani, hogy egy másik történet jött létre az eredeti szüzsén belül: a horcrux-vadászatot vagy a végső csatát nehezen lehetne párhuzamba állítani a korábbi könyvekkel - elsősorban az első néggyel. Ez utóbbi tény talán annak a hiedelemnek is táptalajat biztosít, amely szerint az ötödik-hatodik-hetedik részt nem is J.K. Rowling írta, hanem valaki más. Persze Madame Chauchat nem volt kompetens ennek eldöntésében.) Szintén érthetetlen, hogy nem vette észre senki Pottert - értelemszerűen a Griffendéleseken kívül - a Roxfort dísztermében, amikor Piton létszámszemlét és fejtágítást tartott. Gondolhatnánk, hogy egyszer csak odahoppanált, de ugye a Roxfortban olyat nem lehet csinálni... A másik megjegyzés a bekezdés elejének idézőjeles szavához kapcsolódik. Nemcsak a film végén volt szó csatáról, hanem gyakorlatilag az egész filmben, így a nézőnek az lehetett az érzése, hogy egy két óránál is hosszabb nonstop akciófilmet néz, amelyben mindenfelé "avadakedavrák" repkednek. Meglehet, kicsit fárasztó volt, és semmiképp sem illett a Harry Potter filmek szokásos történetvezetésébe (mondana itt az orosz hölgy mélystruktúrát is, ha már egy nagy orosz előtte így tett, de az iménti terminus egy HP film esetében talán egy kicsit erős lenne...).
Azért kétségtelenül akadtak pozitívumok is - főleg a film elején. Mindenképpen közéjük sorolandó a Gringotts-jelenet, amely Chauchat asszony szerint kitűnőre sikeredett (vagyis kellően eseménydús és izgalmas volt). Szintén érdekfeszítő volt a diadém-horcrux keresése is. Mindezek együtt hozták létre azt a némileg ambivalens érzést az orosz hölgyben, amelynek fentebbi konklúzióját itt újra megismétli:
HP 7/2: lájk.
És ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik annak a tudata is, hogy előreláthatólag több rész ezek után már nem következik.

"All was well."

A French girl in Budapest

Az elmúlt néhány napban Madame Chauchat vendéget fogadott szerény hajlékában. A vendég egy francia lány volt, akit Bordeaux-ban ismert meg, és akinek már ott felajánlotta a meghívást Budapestre. Így kb. fél év múlva a hölgy élt is a lehetőséggel: 8 napra meglátogatta az orosz hölgyet.
Az ittléte minden szempontból pozitív volt. Egyrészt Chauchat asszony, valamint családja és barátai nagyon szívélyes fogadtatásban részesítették a vendéget, másrészt ő maga is nagyon kedves, figyelmes, udvarias volt mindenkivel. Éjszakába nyúló hosszas beszélgetések, séták, iszogatások és - nem utolsó sorban - hosszas turistáskodás kísérte az elmúlt bő egy hetet. Ez utóbbi azért is fontos, mert Madame Chauchat számára szinte minden nap valami újdonságot tartogatott: bár közel húsz éve élt a magyar fővárosban, így is akadtak olyan helyek, olyan részletek, amelyekről nem tudott (vagy csak valami homályos fogalma volt róluk). Mondhatjuk azt is, hogy erre a néhány napra az orosz hölgy maga is turistává vált szeretett városában.
Különösen igaz ez a Budán eltöltött délutánokra. Chauchat asszony már az idejét sem tudja, mikor volt utoljára a Nemzeti Galéria állandó kiállításain, mikor látta utoljára Székely Bertalan vagy Benczúr Gyula híresebbnél híresebb képeit. Vagy éppen mikor járt legutóbb a Pál-völgyi-cseppkőbarlangban. (Habár ha őszinte akar lenni, meg kell mondania, hogy ennek az idejét körülbelülre tudta: olyan negyedikes általános iskolás lehetett. Egyszóval régen volt. Azóta sok minden megváltozott. Például beszereltek egy több emelet magasságú lépcsőt, amely annyira szűk volt, hogy még az egyébként oly karcsú és sudár termetű orosz hölgy is alig bírt rajta felmászni. El is gondolkodott: mi történne, ha egy nála kissé termetesebb úr vagy hölgy esetleg beszorulna a két szikla közé? Vagy ha valaki "lezúgna" a meglehetősen nedves és síkos lépcsőfokokról?)
A budapesti élmények mellett természetesen sokat jelentettek - és sok újdonságot is hoztak - számára a vidéken eltöltött napok, szám szerint kettő. Egy forró szerdai napon Tihanyba autóztak, megtekintették az apátságot, egy érdekes dokumentumfilmet Tihany történetéről - amelyből Chauchat asszony megtudta, hogy a helység neve "csendességet" jelent, és a szláv nyelvekből származik (épp ezért kissé arcpirító, hogy mindezt csak most tudta meg, hiszen még oroszul is тихий a "csendes"...) -, valamint a délután folyamán csobbantak egyet a balatonalmádi strandon (ahol este vacsoráztak is Cseh László és egyéb úszóbajnokok társaságában). A vasárnap szintén hordozott némi "edukatív" jelleget: egyebek mellett azt, hogy hogyan (nem) lehet parkolni Esztergomban, illetve hogyan lehet Párkányban, közvetlenül a régi határátkelő előtt. (Megjegyzendő, hogy az orosz hölgy életében eddig még sosem fordult elő, hogy valahol annyira nem tudott leparkolni, hogy át kellett mennie egy másik országba... Bár az esztergomi-párkányi földrajzi adottságok mindezt könnyen lehetővé és érthetővé teszik.) A délután-este viccek és könnyed politikai diskurzusok jegyében telt, amelybe belefért egy kellemes párkányi estebéd is (szalonnás-juhtúrós sztrapacska), valamint egy kései souper a surányi nagymamánál.

Összességében tehát a program így nézett ki:
Héfő (júl. 11.): reptér, esti városnézés, Múzeum Kávézó.
Kedd (júl. 12.): Budai Vár, Nemzeti Galéria, Halászbástya, séták.
Szerda (júl. 13.): Tihany, Balatonalmádi, strand.
Csütörtök (júl. 14.): Pál-völgyi-barlang, Andrássy út, Budavári Labirintus.
Péntek (júl. 15.): Csodák Palotája, Hősök tere, Városliget, Vajdahunyad vára, Parlament, Csendes kávéház.
Szombat (júl. 16.): Margit-sziget, Terror Háza, Sugar Shop, esti séta.
Vasárnap (júl. 17.): Visegrád, bobozás, Esztergom, Párkány, ebéd, Surány.
Hétfő (júl. 18.): séta Pesten, Váci utca, vásárlás, KK-barátok.
Kedd (júl. 19.): vásárlás a Tescóban, reptér.

Découverte de la campagne hongroise vol. 2

Telt-múlt az idő és már majdnem egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat-nál vendégeskedett a francia lány, akit Bordeaux-ban ismert meg. Ahogy az orosz hölgy édesanyja egy reggel megjegyezte: valóban nagyon kedves és hálás vendégnek bizonyult. És ez így is volt. Mindennek örült, mindenen mosolygott, sokat kérdezett, fényképezett... A magyar főváros is nagyon tetszett neki. Chauchat asszony, midőn ezen sorokat írta, már előkészült az aznapi Visegrád-Esztergom túrára. Történetesen nem igazi túráról volt szó, mert az utat autóval fogják megtenni, bobozni fognak, majd Esztergomban sétálni, átnézni Szlovákiába, utána pedig meglátogatni a nagymamát Surányban. Tehát tartalmas és hosszú napnak néztek elébe, amelyen úgy néz ki, hogy még az orosz hölgy édesanyja is képviselteti magát. Kivéve persze, ha az elkövetkezendő néhány percben máshogyan dönt (volt már rá precedens...).

Strand, pakolás, idegenvezetés

Madame Chauchat vidékről hazatérve újra "belevetette magát" a budapesti életbe. Hazaérkezte után egy kedves barátjával ellátogatott egy kies külvárosi strandra, ahol nagyon kellemesen telt a napja. Tűzött a nap, felhő alig akadt, a medencék vize pedig üdítően hatott a testére, amely majdnem egy éve nem járt effajta nyilvános fürdőhelyen. Azonban minden előzetes praktika ellenére - ideértendők a naptej használata, valamint a tartós szoláriumozás - némileg mégis sikerült leégnie. Így, mikor ezen sorokat írja, az a frivol helyzet állt elő, hogy az otthoni kis rejtekében nincs rajta semmilyen felső ruhadarab, mert szegény vállai - jobban mondva azok bőre - nem bírnák a "gyűrődést". No de sebaj! A fájdalom elmúltával megmarad a szép barnaság.
Persze nem csak pihenni érkezett haza az orosz hölgy. Ezt a hétvégéjét - szokásos teendői mellett - arra is szánta, hogy rendet tegyen kis kuckójában, és hogy előkészítse a jövőheti francia vendég részére. Ugyanis hétfőtől egy hétig Madame Chauchat vendéget fogad szerény hajlékában és fővárosában (illetve talán vidéken is) egy kedves francia lány személyében, akivel még bordeaux-i tartózkodása alatt ismerkedett meg (azon az emlékezetes Nerval-Balzac-szemináriumon). A fiatal hölgy tervei között szerepel egy hosszabb magyarországi tartózkodás is, nevezetesen egy Erasmus séjour Szegeden (a bordeaux-i egyetemnek ti. ott van magyar kapcsolata). Így a mostani egy hetes budapesti látogatás talán egyfajta előkészítője is lehet a későbbieknek. A program egyelőre még képlékeny, bár minden bizonnyal lesz rengeteg városnézés a szokásos nevezetességekkel, múzeumokkal, kávézókkal, parkokkal (bárcsak több lenne belőlük) és persze partikkal.
Ahhoz azonban, hogy a francia kisasszony valóban jól érezze magát, Chauchat asszonynak fel kellett gyorsítania a takarítási, rendrakási és egyéb tevékenységeit, hogy mindennel készen legyen hétfő délutánra. Mondani sem kell: mindezekhez nem volt túl sok kedve...

Gondolatok utazás előtt

Madame Chauchat ezen sorok írása közben is - mint mindig - némi kis izgalommal várakozott az elkövetkezendő utazását illetően. Ez utóbbi most (kivételesen?) nem ígérkezett nagynak vagy hosszúnak, mivel csak a nagyszüleit tervezte meglátogatni egy dél-magyarországi kisvárosban, ahol ő maga is született.

A tény, hogy Madame Chauchat ennek ellenére miért vallotta magát orosznak, ilyenformán némi magyarázatot kíván, de talán az emlékiratok szerkesztő általi rendszerezése egyszer eljut arra a pontra, hogy a kedves Olvasó az ehhez hasonló kérdéseire is kielégítő választ fog kapni. A szerk. megj.

A távolság a lakhelye és az úticél között csak kb. 180 kilométer, így az út valóban nem lesz hosszú, ám Chauchat asszony mégis valami megmagyarázhatatlan idegességet, illetve szorongást érzett magában. Így volt ez az utóbbi időben mindig, ha a nagyszülőkhöz ment. Megvolt ennek az oka: nagyapja, akit kiskorában nagyon szeretett, immár kilenc teljes éve feküdt lebénulva betegágyban. A felesége és a fiuk idestova kilenc teljes éve ápolta őt nap mint nap. A betegség, a fizikai - és ami talán a legszörnyűbb: a szellemi - leépülés, az idegőrlő rutin, a halál közelsége rátelepedett az egész házra. Arra a házra, ahol Chauchat asszony kisgyerekkorában nevelkedett. Ahol labdázott, fogócskázott, gumibogyószörpöt főzött, és ahol később, már nagyobb korában elszívta élete első cigijét. Ahol a nagymamájától megtanult főzni. Ahol rengeteg nyarat eltöltött később is. Ebbe az egykor olyan boldog és annyi emlékkel teli házba kellett visszatérnie egy egyszerű látogatásra. Rég volt már ott. Még Bordeaux előtt. Vágyott már látni a rokonokat, de a hely szelleme - és még valami, ami több annál - taszította. Kis korában nem gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja mondani (illetve leírni), de örült, hogy csak kevesebb, mint három napra megy. Többet lehet, hogy nem bírna elviselni.
Miután a fentebb leírtakat elmesélte - többé-kevésbé ilyen formában - egy kedves barátjának, az illető azt tanácsolta, hogy éppenséggel legyen Madame Chauchat az, aki vidámságot visz a házba. Legyen ő az, aki a fővárosból fiatalként elindulva felpezsdíti az öreg ház életét. Az orosz hölgy tudta, hogy a kedves barátnak igaza van, de mindez sajnos nem volt ilyen egyszerű...