—

Amióta lediplomázott, az orosz hölgy körül jó és rossz dolgok egyaránt történtek. Nehéz lenne megmondani, melyek voltak túlsúlyban. Kétségtelenül pozitívnak hatott a külföldi egyetemi felvételik kedvező alakulása (bár előre sosem szabad inni a medve bőrére...), a család örömteli reakciói, közeli barátainak sikerei. Ezzel együtt anyai nagyapjának halála erősen megrázta az orosz hölgyet. Azon a héten történt, amikor leállamvizsgázott: nagyapja egy szomorú, szürke délutánon hosszas (majdnem tíz éven át tartó), megalázó betegség után a gondozó családtagok körében elhunyt. A haláleset nem ért váratlanul senkit, hiszen már egy ideje jelentősen rosszabbra fordult az állapota. A tény, hogy mindenkinek volt ideje magában felkészülni az elkerülhetetlenre mindenképpen segítette és segíteni fogja a súlyos veszteség feldolgozását. A nagypapa halála tulajdonképpen megváltás volt számára is, és a környezetére nézve is. A hosszú szenvedése alatt a gondozó családtagok is megroskadtak, fáradtak, betegesek lettek. Senki - aki pedig ismerte Pista papát, pláne - nem így képzelte el az utolsó éveit. Az életerős, izmos, nagydarab, víg kedélyű (öreg)úrból szinte nem maradt semmi, ami a régi valójára emlékeztetett volna. Egy csoda volt, hogy ennyi időt velünk maradhatott, bár az utóbbi időben mindez nehezen volt életnek nevezhető. Ezt tudta ő is, tiltakozott is ellene néha, de nem volt mit tenni. Madame Chauchat emlékezett és mindig emlékezni fog a "régi", betegség előtti nagypapájára. Hogy is felejthetné el azokat az éjszakákat, amikor együtt nézték a papa szobájából a csillagokat, tanulta a neveiket, kérdezgetett róluk? Vagy amikor együtt rótták a nagy bajai kertet és mindenféle kerti, természeti dologról beszélgettek? Persze mindezt úgy, hogy egy gyereknek is világos és érdekes legyen. Nagyszerű ember volt a nagypapa; emellett sok hibája is volt, de ugyan kinek nem? Chauchat asszony mindig úgy fog emlékezni rá, ahogyan most itt leírta: a jó emlékek ezerszer erősebbek és tartósabbak, mint a rosszak, legalábbis annak kell(ene) lenniük. Madame Chauchat törekedni fog rá, hogy minden alkalommal, amikor a nagypapa eszébe jut, a legjobb kép villanjon fel róla, az, ami a leginkább volt jellemző rá, és ami miatt a leginkább lehetett szeretni. Ilyen szempontból az orosz hölgynek (s egyben minden családtagjának) hálásnak kellett lenniük azért, hogy bőven volt idejük elbúcsúzni Pista papától. Talán ez a legfőbb (és esetleg az egyetlen) "előnye" annak, ha valaki nem egyik pillanatról a másikra, hirtelen hal meg. Ha a hozzátartozók - és nem utolsó sorban maga a személy - tudják, hogy a vég közelít, alkalmuk nyílik elbúcsúzni a szeretett embertől, már előre elkezdhetik feldolgozni a jövőbeni hiányt, és a halál sem fogja őket villámcsapásként érni. Talán jobb ez így, mint a hirtelen, váratlan vég. Ott nincs idő semmire, nincs mit tenni, az ember volt és nincs. Persze az is igaz, hogy az olyan hosszú betegségek, mint a nagypapáé már túl hosszúak. De ami megtörtént, az megtörtént. Chauchat asszony tudta, hogy most egy csöndes, nehezebb periódus következik a család életében. A papa halálával felszínre kerültek más problémák, amelyekkel foglalkozni kellett. Legelőször is ott volt a gyász és a temetés. A dolgok lassan, de haladtak előre a maguk medrében, miközben a januári hétköznapok furcsa, hideg közönye kissé rátelepedett mindenre. Legalábbis néha így tűnt.