Kétségbeesés, halasztás, várakozás

Az utóbbi napokban Madame Chauchat egyre jobban kétségbeesett. Az okok sokrétűek voltak.
Leginkább amiatt aggódott, hogy mit fog csinálni a záróvizsga utáni (vagyis az egyetemi diplomájának megszerzését követő) időben. Persze, folytatni fogja a tanulmányait mesterképzésben valahol máshol. Na de amíg azt nem kezdi el?
A probléma rengeteg fejtörést okozott az orosz hölgy számára - egészen addig, amíg egy délután hirtelen úgy nem döntött, hogy mégsem most záróvizsgázik, hanem csak a következő félévben. Így jut ideje befejezni a szakdolgozatait (és nem csak összecsapni őket), felkészülni rendesen a mostani orosz vizsgára, valamint jövőre az államvizsgára is. És még a tudományos diákköri dolgozatát is tudja majd csinosítgatni, hiszen erre is lesz ideje. Tulajdonképpen túlvállalta magát az ősszel Bordeaux-ban is, és most tavasszal itthon is. Amennyi dolgot ő csinált, azt nem lehet véghezvinni ennyi idő alatt. Illetve biztosan be lehet fejezni, de félmunkát végezve, amit Chauchat asszony ki nem állhat. Ezért született meg a döntés a vizsga kitolásáról. Így talán még arra is lesz módja, hogy az őszi félévben felvegyen olyan - nem törzsanyagbeli - órákat, amelyek eddig is érdekelték, de mindeddig nem volt alkalma járni rájuk. Mi sem természetesebb, mint azt tanulni (végre!) egy egyetemen, amit valóban szeretne. Elgondolkodtató, hogy ez a legutolsó (hetedik) félévben fog csak megvalósulni...
És ha a diploma kitolódik őszre (vagyis inkább 2012 januárjára), akkor a mesterképzés kezdete még közelebb lesz. Az orosz hölgy a szíve mélyén csak remélni tudta, hogy azon a helyen, ahol mindezeket el fogja kezdeni, egy picit minden más lesz. Legfőképpen a tananyag minősége, mennyisége és adagolása.
A tervek ígéretesek. De a megvalósulásukhoz idő kell. Egyelőre még sok idő.

Torkos csütörtök, utazás, kikapcsolódás

Madame Chauchat életében először megünnepelte a "torkos csütörtököt". Sőt ami azt illeti, a hamvazószerdája is torkosra sikeredett (tulajdonképpen csak egy kis szendvicsnyi sonkát evett, de a bűn az bűn, mindegy milyen mértékű - habár ez lehet, hogy csak neme szerint halálos, vagy teljes neme szerint bocsánatos, ki tudja...). Utána viszont nem maradt sok ideje, igyekeznie kellett a másnapi útra való pakolással. Egy csokor kedves ismerősével Prágába indul majd néhány óra múlva. Volt még mit tenni. Mert három nap is idő, arra is kell pakolászni. Csak a buszút ne lenne olyan hosszú... (Az orosz hölgy a hosszú buszutakat nagyon nem szerette. Úgy általában nem szeretett semmilyen hosszú utazást, legfeljebb csak akkor, ha autóban töltötte - ott is leginkább vezetni szeretett.)
A prágai út egyben kikapcsolódási és feltöltődési lehetőség is lesz. Az élet mindennapi kerékvágását meg kell szakítani ilyen epizódokkal. Elvégre két hónapja tért haza Bordeaux-ból, azóta szinte meg sem állt: itt volt már az ideje egy kis barangolásnak. És nemsokára a fény városába is visszatérhet!
Az óra éjfélt üt, ideje lenne nyugovóra térni.
A pitymallatot - most kivételesen - nem várja meg...

"Enfant terrible", műnem, Játék

Madame Chauchat egy röpke este alatt elolvasta Jean Cocteau Les enfants terribles c. regényét. Magyar fordításban, Vásott kölykök címmel. Nem vitás, egy remekművel volt dolga.
Hogy a regényben szereplő kölykök mennyire vásottak, nehéz megmondani. A francia eredeti talán jobban eligazít bennünket a helyes értelmezésben: a gyerekekre a terrible szót használja, amely szörnyűt, borzalmast, rettenetest jelent, ugyanakkor valamilyen szinten kiemelkedőt is. Sőt az enfant terrible kifejezés fenegyerekként is létezik. Akkor most hogy fordítsuk magyarra? A vásott a szótár szerint rakoncátlant, rendetlent jelent - és bár a rendetlennek lenne létjogosultsága a hősök esetében - különösen, ha elnézzük a gyerekszobájukat és annak "berendezését" -, mégsem tűnik teljesen helyénvaló fordításnak. Egyszerűen nem jelent annyi mindent, mint az enfant terrible. Mert ez egyszerre utal a gyerekek rettenetességére (vagyis kb. a neveletlenségükre) és outsider állapotukra. Arra az állapotra, amelyből nem tudnak kitörni, amely bezárja őket a gyerekszoba rendetlenül szétszórt, de számukra mégis releváns rendben létező kacatjai közé, mindezen attribútumok hálójába, amelyek elindítják, elrepítik őket a Játékba. Fenegyerekek ők. Igaz, nem úgy, mint Dargelos, hanem mint minden gyerek, aki hallgatagon, szemlesütve, alvajáróként (lásd Pault) áll a felnőtt világ gyűrűjében; részvét, megértés, gyakran igazi szeretet híján. Fenegyerekek, mert kivonják magukat ebből a világból. Egyszerűen nem vesznek róla tudomást, dacára mindazon impulzusoknak, amelyek megpróbálják kirántani őket ebből a burokból.
Nehéz lenne megmondani, miben is áll ennek a buroknak a lényege. Sejtjük: többről van itt szó, mint a vér kötelékéről, a közös társadalmi helyzetről, vagy éppen gyerekjátékokról. A Játék mind Paul, mind Elisabeth (és valamilyen szinten Gérard és Agathe) számára magát a létezést jelképezi, jobban mondva erőt, energiát ad a létezéshez. A hiánya, vagy az "elröpüléshez" való képesség hiánya egészségügyi problémákat okoz. Legyenek akár a rue Montmartre apró, lepusztult szobájában, akár az Etoile közeli palotában (amelynek szimbolikus tereiről könyveket lehetne írni), a hősök élete a Játék körül forog. Az olvasó igen sokszor elbizonytalanodhat: vajon mit is olvas valójában? A Játék színei ugyanis drámai színekké lépnek elő. A szereplők - a színészek - gesztusai, mimikája, sírása vagy nevetése, pantomimje stb. a klasszikus tragédia-komédia irányába orientálják az olvasót. Az egyes vitáknak, narrativizált dialóguscsíráknak meghökkentő drámaisága van. A regény végső jelenete (a két testvér egyidejű öngyilkossága) is olyan, mint egy heroikus barokk festmény: a drámát a tetőfokán kapja le, felnagyítja, kimerevíti és leforrázza vele a nézőt. Cocteau nem kíméli az olvasót.
De az eddigi hatásokon átszűrődik a mű rejtett poétikussága, zeneisége. Talán ugyanannyira van itt szó drámáról, mint egy hosszú versről. A belső terek leírása szolgáltatja erre a legjobb bizonyítékot. A néhai Michaël palotájának semmihez nem hasonlítható folyosóján járva a fények és árnyékok, a csend, a szoba hullámzása erősen elüt a drámai színektől, vagy a mindennapok elbeszélésétől (bár hozzátehetjük, ez utóbbiból különben sem találunk sokat a műben). A díszlet jelentést nyer, az események szintjéről átlépünk a szimbólumok, metaforák dimenziójába, a prózába szedett szavak versbe rendeződnek. Lehet, hogy az éjszakai terem fantasztikusnak is beillő metamorfózisa az a pont, ahol a gyermekvilág a legjobban elválik a felnőttvilágtól. Lehet, hogy az enfant terrible számára az igazi önkifejezés eszköze a vers, és megfordítva.
Ugyanakkor bármennyire tűnjék is problematikusnak a regény kategória relevanciája, a Vásott kölykök vérbeli regényként is megállja a helyét. A gazdag narratív technikák (nézőpont- és idősík-változtatások), a motívum- és szimbólumrendszer, valamint az intertextusok (Baudelaire, Saint-Pierre stb.) vizsgálata érdekes perspektívákat nyithatnának meg az értelmezésben.
A három műnem sajátos találkozása, együttes jelenléte lebilincseli az olvasót. Ahhoz hasonló játék résztvevőjévé teszi, mint amilyet a történet hősei játszanak. Vagyis végső soron (újra) gyerekké változtatja.

Színdarab, további kulturálódás, levél

A legutóbbi időkben Madame Chauchat újból felfedezte a színházba járás örömét. Persze nem mintha a múltban kimondott rendszerességgel járt volna...
Egy kedves ismerőse hívta meg őt és barátját: nézzék meg a legújabb kamaradarabjukat, amelyben hivatásos színészek is játszanak. A darab címe Gyenge vagyok - egy magányos, uralkodó anya kapcsolatát mutatja be a zárkózott, kissé neurotikus fiával; a problémák forrása egy "betolakodó" megjelenése, aki véget vet az idillinek látszó családi állapotnak, és mindenkit meglepő döntésekre és következtetésekre ébreszt rá. Aktuális darab (sok szempontból), jó előadás, érdekes megoldások. Megérte.
Ezzel együtt Chauchat asszony tervbe vette, hogy más darabokat is megnéznek majd a közeljövőben. A mostanában oly' stigmatizált Nemzeti Színház repertoárja nagyon ígéretesnek mutatkozott, kár, hogy az orosz hölgy későn "kapcsolt" - a színházi idény közepére (vége felé) már elfogyott az összes jó jegy a jónak mondható előadásokra. Így nagy valószínűséggel meg kell várniuk az őszi idényt. Pedig a Három nővér, a Parti Nagy-féle fordítással bemutatott Tartuffe, A jég és a sokat kritizált Magyar Ünnep mind kellemes élményt jelenthettek volna. Nem baj, majd ősszel.

Apropó. Az orosz hölgynek eszébe jutott, hogy nem is olyan régen kapott egy levelet hőn szeretett unokaöccsétől, P****-től. A már lassan férfikorba lépő fiatalember röviden beszámolt a vele történtekről, és egy meglepő ígéretet tett: Madame Chauchat-t mindig is érdekelte annak a gimnáziumnak a története, mindennapjai, elvárásai, légköre stb., ahova P**** járt. Unokaöccse a hosszas unszolás ellenére ezidáig szinte semmit sem volt hajlandó mesélni ezekről a dolgokról. Úgy mondta, "túl friss még minden". Most olybá tűnik, hogy ez megváltozott. A fiatalember szívesen mesél majd elkövetkező leveleiben a gimnáziumi élményeiről, jókról és rosszakról egyaránt. Az orosz hölgy ennek rendkívüli módon őrült, nem is csak azért, mert unokaöccse kamasz élményeiről fog hallani. Más is érdekelte. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett néhány évvel ezelőtt, modern világunkban egy olyan katolikus fiúgimnáziumba járni, ahol szinte megállt az idő, ahol minden teljesen más, mint a többi gimnáziumokban. Egy szó mint száz: a fiú ígérete felszította Madame Chauchat képzeletének lángját. Nagyon várta a további leveleket.


Itt tennünk kell egy közbevetést. Mivel az orosz hölgy természeténél fogva elég szeszélyesen (hogy azt ne mondjuk, rendetlenül) vezette a naplófeljegyzéseket, nehéz megállapítani, hogy az illető unokaöcs melyik levelét mikor küldte, illetőleg mi másról szólnak még az adott levelek. Az sem biztos, hogy Madame Chauchat a feljegyzései között minden neki küldött beszámoló tartalmát "közreadja". Éppen ezért jobbnak láttuk, ha az egyes leveleket (vagy azok meglévő, többé-kevésbé koherens részleteit) külön bejegyzésekként jelöljük meg az orosz hölgy naplójában, mivel ha nem így tennénk, csak felesleges bonyolultságra és a bejegyzések tartalmának keveredésére adnánk okot. Így is csak remélni tudjuk, hogy az Olvasó érdeklődését egyáltalán felkeltheti a fiatalember szerény beszámolója egy olyan világról, amely a mai ember számára meglehetősen idegennek és sok szempontból furcsának tűnhet. A szerk. megj.

Reggeli cigifüst, negatív csillagállás, kötelezők

Madame Chauchat tanulmányai újból megkezdődtek. Ez egyet jelentett azzal, hogy végleg vissza kellett zökkennie a mindennapi élet régi, jól kivájt kerékvágásába. Nem volt ez baj, hiszen a lelke mélyén Chauchat asszony tudta, hogy a jelennek ezek a dolgai csak időlegesek, átmenetiek. A jövő máshol lesz (van).
A feladatok megsokasodtak (három szakdolgozat, bár nem túl hosszú egyik sem), a kora reggeli kelések visszatértek. A hév zötyögése az iPod-hallgatással (ugyan csak felemás fülhallgatóval), a Boráros téri cigifüst, a Baross utca - BTK táv mindennapos megtétele (és a mindennapi találkozás a múlttal, illetve annak egy szeletével) mind a régi életet juttatták eszébe. Nyilván, hisz a régi élet részei voltak. A januári tervek megvalósulása azonban még váratott magára. Különösen a jobb időbeosztás és a sport területén. Ez utóbbiban nem történt sok előrelépés, bár Madame Chauchat-ban megvolt a jó szándék, viszont a csillagok állása (nem mintha Madame Chauchat hitt volna ilyesmiben - a szerk. megj.) nem számított a legkedvezőbbnek. És a mindennapos rutin könnyen összetörheti (vagy beszürkítheti) még a legnagyobb elhatározásokat és fogadalmakat is.
Amit az orosz hölgy javára lehetett írni, az a tekintélyes mennyiségű könyv, illetve tanulmány, amelyet elolvasott. Volt ebben irodalom-elmélet, gender studies, Csehov, Mauriac, Závada és sok minden más is. Ha még több ideje lett volna, többet olvasott volna. Viszont így is le volt maradva az egyetemi kötelezőkkel, amelyeket idén sem válogattak kevésbé bőkezűbben az ELTÉ-n, mint az eddigi félévekben. (Talán a kedves Olvasó emlékszik az előző félévnél írtakra. Ha nem, olvassa vissza. A szerk.) Szóval a feladatokból sok volt, de a megvalósításhoz szükséges időből jócskán kevesebb.
Mindezek mellett a jövő is foglalkoztatta Chauchat asszonyt. Nem a távoli (persze az is), hanem inkább a közeli. Mi lesz akkor, ha befejezi a mostani, egyben utolsó félévét? Mit fog csinálni, hol folytat mit tovább? Jó kérdés...
Mindenesetre az idő kitavaszodhatna már.

Formálni, meghatározni, észre nem venni

"Valamennyiünket alakítottak meg megint átalakítottak mindazok, akik szerettek bennünket, s még ha nem voltak is nagyon kitartóak, az ő művük vagyunk - amelyet egyébként el se ismernek magukénak, és nem is olyan soha, amilyennek megálmodták. Nincs szerelem, nincs barátság, amely sorsunkat keresztezve ne munkálna az örökkévalóság számára." (107)

"Ó, mily idegesítőek azok a lények, akik közömbösek a szívünknek, akik kiválasztottak bennünket, de akiket mi nem választottunk ki! Annyira kívül vannak rajtunk, hogy semmit sem akarunk tudni róluk, a haláluk éppúgy nem érintene, mint az életük... Pedig ők azok, akik benépesítik életünket." (120)

"Minden ember egyéniségünknek mindig ugyanazt a részét bontakoztatja ki, valahányszor hozzánk ér, és többnyire azt, amit leplezni szerettünk volna. Fájdalommal nézzük, mint készíti a szeretett lény szemünk láttára a képünket, mint törli el legértékesebb erényeinket, mint állítja éles fénybe a hibát, a nevetségest, a bűnt... És elfogadtatja velünk a látomást, arra kényszerít, hogy amennyire tőlünk telik, alkalmazkodjunk korlátolt képzetéhez. És soha nem tudja meg, hogy valaki másnak a szemében - akinek ragaszkodása számunkra értéktelen - fényesen ragyog kiválóságunk, tündöklik tehetségünk, arcunk egy isten arca." (177)


(A szerelem sivataga, in François Mauriac, Regények, Európa Zsebkönyvek, Budapest, 1975, pp. 69-197)

"Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek"

"Egy nyári este volt.
Hazafelé tartottunk a vendégségből. Úgy este tíz lehetett. Négyen mentünk haza, vagy csak hárman, nem is tudom. A kis vidéki utca úttestjét beborították az árnyak. Rajtunk kívül egy lélek sem volt az egész úton. Ketten halkan beszélgettek, mi inkább gyönyörködtünk az éjszakában.
Mindig is elbűvölt az éjszaka. Sosem olyankor, ha teljesen sötét volt, hanem ha akadt akár csak egy kicsi világosság is. Amikor minden olyan csendes, de mégis eleven. Amikor tudjuk, hogy éjjel van, mégsem érezzük magunkat egyedül. Amikor az árnyékok a legnagyobbra nőnek. Akkor, azon a nyári estén hallottam a tücsökhangot, éreztem a nyár illatát szerte magam körül. Sehol sem volt a nappalok forrósága, a beton fülledtsége, a por. Mindenhol csak a csend - a tücsköket az ember valahogy a csend részének tekinti. És az árnyékok. Titkon féltem is, hogy egyszer csak jön valaki, aki majd rosszat tesz nekünk (nekem). De nem jött.
Csak az ilyen nyáresték múltak el. Észrevétlenül."