Madame Chauchat lassan kezdte megszokni az itthonlétet. Tegnaphoz két hete érkezett haza, így azt is mondhatnánk, itt volt az ideje. De inkább ne mondjuk, mert csak az mondja ezt szívtelenül, szemrebbenés nélkül, akár egy csöppnyi beleérzés híján is, aki még sosem töltött jelentékenyebb időt távol az otthon melegétől. Aki valaha kiszakadt már ebből a megszokott kuckóból (amely legyen akár meghitt, akár ránknehezedő, akár elviselhetetlen, azért mégis csak kuckó), az tudja, hogy érzett az orosz hölgy. Azt érezte, hogy nehéz lesz visszatalálni a megszokott kerékvágásba. Sokszor megfordult a fejében, hogy talán nem is érdemes. Hiszen a hosszabb távú tervek úgysem kötik ide. Akkor miért kell nagy ügyet csinálni belőle? (Kérdés persze, mi számít nagy ügynek.)
Mikorra ezen sorokat írja, már majdnem készen volt minden vizsgájával, nem is olyan rossz eredményekkel. Nem gondolta volna. Utólag minden könnyebb, minden szebb. Az különösen szép, hogy még kb. két hét van hátra a második (egyben talán utolsó) szemeszter kezdetéig. Két hét sok idő. Chauchat asszony az újévi terveit megvalósítandó be is tervezett néhány könyvet (szépirodalom és elmélet), valamint némi sportolást. Ezeket a következő héten kíméletlenül meg fogja valósítani. Ha a továbbiakban sikerül is őket tartani, az nagy előrelépés lesz.
A heti két alkalom pedig - amelyet ma nehezen, de talán sikerült kiharcolnia (nem igazi harc ez, ezt tudják, de nehéz, úgyhogy nevezhetjük harcnak) - remélhetőleg egy jó adag boldogság forrása lesz. A rutint szigorúan távol tartják majd.
Ma viszont akad még mit tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése