"Egy nyári este volt.
Hazafelé tartottunk a vendégségből. Úgy este tíz lehetett. Négyen mentünk haza, vagy csak hárman, nem is tudom. A kis vidéki utca úttestjét beborították az árnyak. Rajtunk kívül egy lélek sem volt az egész úton. Ketten halkan beszélgettek, mi inkább gyönyörködtünk az éjszakában.
Mindig is elbűvölt az éjszaka. Sosem olyankor, ha teljesen sötét volt, hanem ha akadt akár csak egy kicsi világosság is. Amikor minden olyan csendes, de mégis eleven. Amikor tudjuk, hogy éjjel van, mégsem érezzük magunkat egyedül. Amikor az árnyékok a legnagyobbra nőnek. Akkor, azon a nyári estén hallottam a tücsökhangot, éreztem a nyár illatát szerte magam körül. Sehol sem volt a nappalok forrósága, a beton fülledtsége, a por. Mindenhol csak a csend - a tücsköket az ember valahogy a csend részének tekinti. És az árnyékok. Titkon féltem is, hogy egyszer csak jön valaki, aki majd rosszat tesz nekünk (nekem). De nem jött.
Csak az ilyen nyáresték múltak el. Észrevétlenül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése