"Valamennyiünket alakítottak meg megint átalakítottak mindazok, akik szerettek bennünket, s még ha nem voltak is nagyon kitartóak, az ő művük vagyunk - amelyet egyébként el se ismernek magukénak, és nem is olyan soha, amilyennek megálmodták. Nincs szerelem, nincs barátság, amely sorsunkat keresztezve ne munkálna az örökkévalóság számára." (107)
"Ó, mily idegesítőek azok a lények, akik közömbösek a szívünknek, akik kiválasztottak bennünket, de akiket mi nem választottunk ki! Annyira kívül vannak rajtunk, hogy semmit sem akarunk tudni róluk, a haláluk éppúgy nem érintene, mint az életük... Pedig ők azok, akik benépesítik életünket." (120)
"Minden ember egyéniségünknek mindig ugyanazt a részét bontakoztatja ki, valahányszor hozzánk ér, és többnyire azt, amit leplezni szerettünk volna. Fájdalommal nézzük, mint készíti a szeretett lény szemünk láttára a képünket, mint törli el legértékesebb erényeinket, mint állítja éles fénybe a hibát, a nevetségest, a bűnt... És elfogadtatja velünk a látomást, arra kényszerít, hogy amennyire tőlünk telik, alkalmazkodjunk korlátolt képzetéhez. És soha nem tudja meg, hogy valaki másnak a szemében - akinek ragaszkodása számunkra értéktelen - fényesen ragyog kiválóságunk, tündöklik tehetségünk, arcunk egy isten arca." (177)
(A szerelem sivataga, in François Mauriac, Regények, Európa Zsebkönyvek, Budapest, 1975, pp. 69-197)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése