"Nem vagy itt. Nem tudunk beszélgetni. A szavak válasz nélkül koppannak vissza bennem, mintha falnak mentek volna. Vagy mintha gumiszobában lennének, ahol teljes erőből a falnak nekiszaladva folyton ugyanazt a hatást érik el: a tökéletesen rugalmas ütközések őrjítő fásultságát.
Őrjítő? Lehet, hogy inkább fájdalmas. Tompa, és nem mindig érződik (mint az idegvégződések övsömör idején). Fáj a hiány, a távollét. A magány, amely néha nagyon erős tud lenni. Annyi átbeszélt este, annyi közös terv, annyi közös - apró-cseprő, de közös - probléma után most mintha nem lenne semmi. Az emlékek egyre ködösebbé válnak (ki hinné, hogy két hete még...), a jövő elhomályosul. A ma téli hója rásüpped és betakarja (hülye az, aki a havat a fehérségéért szereti). És minden terv, minden ábránd (álom - bár ezt nem jó kimondani) olyan rögösnek, olyan csiszolatlannak tűnik! Nem jó ez így.
Kezdem érteni azt az embert, aki erejéhez mérten mindent megtesz azért, hogy a napok tajtékja (copyright B. V.) elől elmeneküljön. A mindennapok szürkesége, rutin, munka, taposómalom stb. - hívhatjuk akárhogy, mind ugyanazt jelöli. Azt, ami elől mindenki szívesen menekülne. Én is menekülnék, ki is találtam (találtuk) rá a receptet, de rengeteg hozzávaló egyelőre beszerezhetetlennek bizonyul.
Az idő pedig áll. Jobban, mint valaha. Elviselhetetlenebbül, mint valaha."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése