Napirend, fegyelem, munka stb.

Chauchat asszony rájött, hogy itt az ideje valamilyen rendszert adni a napjainak. Mert ami most folyik, nem folyhat tovább...
Az úgy nem járja, hogy éjfél után tér nyugovóra, vagy hajnalban, ha úgy tartja úri kedve, majd pedig délben kél, mikor hasára süt nap. Nem-nem. Szükség van egy órarendre, ahogyan egy bölcs mondta. És lesz is. Holnaptól. (?)
Hiszen "van ideje a munkának és van ideje a pihenésnek." (Pál apostol)

A szerk. megj.: az orosz hölgy emlékiratai között található egy utalás Gaetano Braga Serenata c. művére. Mivel nem egy ismert műről van szó, megragadjuk az alkalmat, és közkinccsé tesszük You Tube link formájában.

http://www.youtube.com/watch?v=j_6R7gw9iUY

Szemantika hajnalban

A francia nyelv egyik legkülönlegesebb szava a chair.

Erre nem is olyan régen jött rá Madame Chauchat. Persze, miért is gondolkodott volna róla sokat, hiszen ha a hússal kapcsolatban akarunk mondani valamit, akkor a viande szót fogjuk használni, ha a testről nyilatkozunk, akkor meg a corps-t. A chair valahogy kimarad.

A szótár ezt mondja róla (egyszerű magyar szótár, mert Madame Chauchat nem Bárdosi Vilmos):

emberi hús, testszínű, test (vallási értelemben, a szellem ellentéteként), állati (és gyümölcs) hús, meztelen tagok (festményeken), ágyútöltelék.

Madame Chauchat nem volt elégedett ezekkel a magyarázatokkal. Számára a szó mást is jelentett. Valami nagyon természetest, elementárisat, ugyanakkor érzékit, erősen szexuálist. Igen, a chair szó legalább annyira implikálja a szexet, mint a volupté vagy a envie. Nem véletlenül nőnemű. Ahogyan a nő a nemiség, a vágy, a gyönyörök forrása és torkolata, hajnala és alkonya, alfája és ómegája. Igen, a szellem ellentéte. Ellentéte minden racionálisnak, kimértnek, hidegnek. Ösztönös, spontán, forró. 

Pont olyan, mint a chair szó.

Szegénység, tisztaság, engedelmesség

« Faire voeu de pauvreté, c'est s'engager par serment à être parasseux et voleur ; faire voeu de chasteté, c'est promettre à Dieu l'infraction constante de la plus sage et de la plus importante de ses lois ; faire voeu d'obéissance, c'est renoncer à la prérogative inaliénable de l'homme, la liberté. Si l'on observe ces voeux, on est criminel ; si on ne les observe pas, on est parjure. La vie claustrale est d'un fanatique ou d'un hypocrite. »

Ezeket mondja Denis Diderot - Az apáca c. regényében Monsieur Manouri, Suzanne nővér ügyvédje, amikor ki akarja - a világi és egyházi törvény erejével - eszközölni védence szabadságát. Vagyis meg akarja szüntetni azt az állapotot, amely úgy jött létre, hogy a fiatal lányt akarata ellenére küldték kolostorba, hogy életre szólóan egy olyan hivatás mellett kötelezze el magát, amelyet nem ő választott, és amelyre teljesen alkalmatlan.
Érdekes szavak ezek a 18. században, habár már annak vége felé járunk (az elbeszélés 1780 és 1782 között jelent meg részletekben). Talán érezhető a közelgő forradalom szele. Persze nem a kolostorokban.
A mai ember nehezen tudja elképzelni, milyen is volt kétszázötven évvel ezelőtt egy ilyen kolostor. Az akkori társadalomban nemcsak egy épület volt, nemcsak egy hely, ahol istent dicsérték (vagyis messzemenően nem olyan, mint egy templom), hanem egy rendkívül fontos társadalmi intézmény. Azok számára "hozták létre", akik saját döntésükből, hajlamaikra, vágyaikra hallgatva vonultak be, vagy valamilyen csalódás érte őket az életben, amelyre csak egy istenközpontú, a világi hívságoktól elzárt világ adhatott gyógyulást, vagy talán annyira megrettentek ezektől a "hívságoktól" (értsd: megpróbáltatásoktól, nehézségektől), hogy rögvest elmenekültek előlük, még mielőtt elkezdődött volna számukra az élet. Lehetne még sorolni a lehetséges okokat, de egyet mindenképpen jegyezzünk meg: azokét a fiatalemberekét, fiatal lányokét, akik családjuk anyagi helyzete, társadalmi presztízsvesztése miatt öltötték fel a csuhát/fátylat.
Ezek közé tartozott Diderot hőse, Suzanne Simonin is.
Ha a fenti idézetet megnézzük - mai, modern, 21. századi, liberális, nyugati, stb. szemmel -, nem szükséges egyetértenünk a szegénység és tisztaság ilyen jellegű felfogásával. Hiszen sem a lustaság, sem a tolvajlás nem érinti feltétlenül a szegénységet, mint ahogy az önmegtartóztatás (azaz egyfajta megélt, testi - ha nem is "lelki" -  aszexualitás) sem bizonyíthatóan ellentétes az emberi természettel. Sőt, még az engedelmesség parancsa sem rombolja le a szabadságot, ha azt az eredeti, keresztény szolgálat-eszményben élik meg.
Akkor mégis miben érthetünk egyet Diderot-val?
Abban, hogy bármilyen okból vonult is valaki kolostorba, bármilyen élmények érték is ott, az nem lehet, hogy akarata ellenére ott maradjon, amíg meg nem hal. Ha az engedelmesség nem feltétlenül sérti is az egyén elidegeníthetetlen jogát, a szabadságot, egy egész életet bezárva leélni: abszurd. És nem lehet azt mondani, hogy itt és most vége. Mert nincs szabadulás, nincs hova menni.
És hogy milyen jutalom jár érte a másvilágon? Nem tudjuk, de nem biztos, hogy megéri...

(Ismeretlen eredetű irat Madame Chauchat feljegyzései között. A szerk.)

A dezillúziós Erasmus - part 2

Ma délután Madame Chauchat egy picit kétségbeesett.
A baj az, hogy túl sok a teendő. Nem elég, hogy Bordeaux-ban, az egyetemen olyan dolgokat kérnek tőle, amelyeknek semmi hasznuk, és gyakran egyáltalán nem is érdekesek (viszont rengeteg időt el tudnak venni), de az otthoniakkal is kellene haladni. Sőt, még két nagyon hosszú és nagyon alapos "mémoire" is várat magára, amelyekhez nem sok ötlete van - perpillanat. Emellett az orosz tudása is kopik (erősen), de idő hiányában erre futja a legkevésbé az energiáiból.
És ami a legrosszabb: ezen dolgok negatív kisugárzása rányomja a bélyegét az itt tartózkodásra is. Nehéz úgy önfeledten éldegélni, party-kra járni, ismeretségeket kötni, ha közben mindig más jár az ember fejében. Nem jól van ez így. Nem jól.
Lehet, hogy rossz ötlet volt.

Széklet, zsoltárok, reneszánsz "gender"

Madame Chauchat nem gondolta volna, hogy a bordeaux-i esős októberi estéken (néha délutánokon is) olyan könyveket fog olvasni, mint pl. a Gargantua.
Nem értett különösebben a reneszánsz francia irodalomhoz. Az sem túl valószínű, hogy a jövőben ez megváltozna. Azonban néhány részlet igencsak megérintette. Fel is jegyezte őket:

"- Revenons, dit Grandgousier, à notre propos.
 - Quoi donc ? dit Gargantua. Chier ?
 - Non, dit Grandgousier, mais torcher le cul." (Chapitre XII)

"Alors le Moine lui dit :
« Je ne dors jamais bien à mon aise, sauf quand je suis au sermon ou quand je prie Dieu. Je vous en supplie, commençons, vous et moi, les sept psaumes pour voir si vous ne serez pas bientôt endormi. »"(Chapitre XXXIX)

"Car rien que l'ombre du clocher d'une abbaye est féconde." (Chapitre XLIII)

"...car Gargantua disait que la plus sûre perte de temps qu'il connût était de compter les heures..." (Chapitre L)

"« A propos, dit le Moine, une femme qui n'est ni belle ni bonne, à quoi sert-elle ? 
 - A mettre au couvent, dit Gargantua.
 - Bien sûr, dit le Moine, et à faire des chemises. »" (Chapitre L)  
Természetesen Madame Chauchat - mint emancipált, felvilágosult nő - ezen a mondaton mélységesen felháborodott. 

"Pour toute règle, il n'y avait que cette clause, Fais ce que tu voudras ; parce que les gens libres, bien nés et bien éduqués, vivant en bonne compagnie, ont par nature un instinct, un aiguillon qui les pousse toujours à la vertu et les éloigne du vice, qu'ils appelaient honneur." (Chapitre LV)

Új vállalkozások, letűnt esztétikák, csöppnyi filozófia

Nemrégiben Madame Chauchat elkezdett intenzívebben foglalkozni a francia fantasztikus irodalommal. Ezzel egy régi adósságát törlesztette, ugyanis hiába ismerte - valamennyire - az orosz elbeszélők (Puskin, Gogol, Turgenyev, Csehov) történeteit, a francia szövegekről nem sokat tudott.
Persze nem a science-fiction irodalmára kell itt gondolni! A fantasztikus elbeszélés egy esztétikailag igen jól körülhatárolható szövegkorpuszt jelöl, amely Európában a gótikus-frenetikus regény (elbeszélés) hagyományaiból fejlődött ki a 18. század végén, először leginkább német földön. A műfaj korai mesterei minden bizonnyal német szerzők voltak, bár Franciaországban Cazotte Szerelmes ördögje (Le Diable amoureux) - melyet általában a francia fantasztikus "mesék" előfutárának tartanak - még jóval az iménti alkotók (Achim von Arnim, E.T.A. Hoffmann) előtt megjelent (1772). Chauchat asszony, amikor fentebb azt írta, hogy a fantasztikum esztétikailag jól körülhatárolható, rögvest gondolkodóba esett. Nyilvánvalóan egy prominens irodalomkritikus elvitatná ezen nézetét. Azt mondaná: na hajrá, határolja körül, ha olyan egyszerű!
Madame Chauchat jól tudta, hogy a fantasztikus elbeszélés műfaja (ha egyáltalán létezik ilyen irodalmi műfaj) nehezen definiálható. Született már sok meghatározás, de egyik sem válaszol minden felmerülő problémára, egyik sem alkalmazható minden szövegre. Vagy azért, mert túl egzakt (=használhatatlan a konkrét esetekben), vagy mert túl általános (hasonlóképpen használhatatlan), esetleg elsőre jól használható - akár a szövegek alapos narratológiai elemzésére is -, de közelebbről nézve pontatlan, kicsit összecsapott (sajnos Monsieur Todorov oly népszerű elmélete is ebbe a hibába esik). (Chauchat asszony későbbi feljegyzéseiben ezt még kifejti. - A szerk. megj.)
Távol álljon szegény orosz hölgytől, hogy ennyi nagyszerű (ám valamilyen szinten kudarcba fulladt) elmélet után megpróbáljon ő maga saját definíciót adni. Viszont kitart a fent írt nézete mellett: az esztétikai körülhatárolhatóság az ő értelmezésében azt jelenti, hogy a 19. századi par excellence fantasztikus szövegek (pl. Gautier, Nerval, Mérimée, Maupassant történetei, hogy csak a franciákat említse) hasonló olvasás-élményt hordoznak, implikálnak. Mindegy milyen motívumokat tartalmaznak, milyen technikákkal érik el az olvasói habozást (amelyet Todorov a legfontosabbnak tart), ha egyáltalán elérik: valahogyan mindenki "érzi", aki már néhány fantasztikus mesét elolvasott, hogy milyen is ez a műfaj, ha egyáltalán az. Chauchat asszony tudta, hogy ez nem egy elfogadható irodalomesztétikai megközelítés (hiszen úgy hivatkozunk egy recepció élményre, hogy nem mondjuk meg, valójában mire is gondolunk), viszont nem biztos, hogy egzakt megnyilatkozások szükségesek az evidenciák kinyilvánítására. A bizonytalanok, szkeptikusok kételyeire így felel: olvassanak el néhány szöveget a fenti szerzőktől, ízlelgessék őket, várjanak egy kicsit, majd lapozzanak át egy másik, eddig még "szűz" szöveget: meg fogják látni, hogy - annak ellenére, hogy más a szerző, a helyszín, a szereplő, a motívumok, a narráció, stb. - szinte ugyanazt a történetet olvasták. Igen, szinte ugyanazt. Ismerős lesz, mintha már találkoztak volna vele. Ki tudnák találni a végét, ha ez lenne a feladat.
Tehát valami ilyesfélét értett Chauchat asszony esztétikai körülhatárolhatóság alatt. Igazán 19. századi, igazán fantasztikus szövegeket. Összetéveszthetetlenek más szövegekkel, legyen szó korábbi gótikus elbeszélésekről, 20. századi abszurd, avantgárd művekről, esetleg krimikről, tudományos fantasztikus történetekről. Ha egy dolog egy másikkal nem keverhető össze, nincs elég jól körülhatárolva? Mindenesetre elgondolkodtató.
Tehát Madame Chauchat a 19. századi francia fantasztikummal kezdett foglalkozni, amelyről sok mindent megtudott, sok mindent viszont még nem. Igazából Prosper Mérimée kezdte különösen is érdekelni. Azért választotta őt, mert...

Itt megszakad a bejegyzés. A hiányzó résznek mindeddig nem akadtunk nyomára. A szerkesztő.

Az emberi élet fordulatai és a kartográfia

Az emberi élet néha furcsa és meglepő fordulatokat vehet.
Madame Chauchat annak idején, valahol 2007 őszén (tehát ide s tova három éve) álmában sem gondolta volna, hogy az ELTE BTK-n köt ki, francia - orosz szakon. Most hogy ehhez milyen döntések és meggondolások vezették el, hagyjuk. Érdekesebb talán az, hogy ezzel mihez kezd.
Nem tudta sokáig. Még most sem tudja teljesen. De majd kialakul.
Viszont hogy az egyetemi tanulmányai között az irodalom lesz az elsődleges, kitüntetett szereppel bíró szegmens, azt már valamilyen szinten előre látta. A művészet, a művészet szemlélése, átélése, megértése (pontosabban az erre irányuló próbálkozások), továbbadása, újraértelmezése régóta foglalkoztatták. És a művészetek közül is leginkább az irodalom tetszett meg neki. Az olvasás aktusa, a szavak ízlelgetése, a szavak, mondatok, sőt akár hangok keltette képek gyerekkorától fogva megérintették. A fikció világában minden más. Más, mint az emberek köznapi világában. Nem mondhatnánk, hogy jobb vagy rosszabb, pusztán más. És ez a "másság" gyerekkorától vonzotta Chauchat asszonyt. De a gyerekkor, kamaszkor évei a sok élménnyel együtt más dolgokra irányították a figyelmét. Fel kellett nőnie ahhoz, hogy lássa ennek a "vonzó másságnak" a fontosságát.
Először tizenöt éves korában hallotta azt a mondatot, hogy "A művészet az emberiség kommunikációja önmagával." Akkor is elgondolkodtatta ez a mondat, viszont ma már különös súlyt tulajdonít neki. Ez a megállapítás - amely egyébként a híres orosz szemiológus, Jurij Lotman tollából származik - arra sarkallhat mindenkit, hogy vegye tudomásul: a művészet nem hiábavaló - bár tény, nem olyan hasznos, mint Otto-féle robbanómotor vagy egy GPS -, hanem általa az ember gyönyörködhet, jól érezheti magát, kikapcsolódhat, és nem utolsó sorban jobban megértheti saját magát. Hogy miért is más ő, mint a bioszféra flórájának és faunájának többi entitása, miért érez így meg úgy, miért gondolkodik különböző sémák mentén, sőt, esetleg még olyan kérdések megválaszolásában is segítséget kaphat, mint "Miért élek? Hová tartok?" stb.
Madame Chauchat az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasott, gondolkodott ilyen és hasonló dolgokról. Igazán kezdte érezni a fenti dolgok fontosságát. Egyelőre pusztán egy gallyacskát látott az erdőből, de egy gallyacska is lehet sokatmondó.

A szerkesztő megjegyzése: a félreértések elkerülése végett itt jegyeznénk meg, hogy Chauchat asszony emlékiratai néhol kissé zavarosnak tűnhetnek. A szöveg értelmének esetleges hézagjait legjobb tudásunk szerint igyekszünk majd betömni. Éppen ezért kell a fenti bejegyzés kapcsán megjegyeznünk, hogy az elkövetkezendő írások sok tekintetben továbbviszik, kibontják az iménti gondolatokat. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az emlékiratok egy erdőben tett hosszas séta során keletkezett feljegyzések, melyek gallyacskáról gallyacskára haladva egyre pontosabb térképet készítenek a látottakról. Már amennyire egy térkép pontos lehet...