Chauchat asszony bordeaux-i tartózkodása alatt is igen gyakran olvasott magyar hírforrásokat. Szerette tudni, mi folyik kedves kis hazájában. Ám ahelyett, hogy a tavaszi-nyári forradalmi idők után béke és prosperitás köszöntött volna be, a feszültségek megmaradtak. Szinte minden tekintetben. Chauchat asszony elképedve olvasta például azon híreket, amelyek a Nemzeti Színház főigazgatójának, Alföldi Róbertnek a leváltását szorgalmazták. Egyes jobbikos parlamenti képviselők szerint (akik közül néhányan nem átallottak kiállni hóban-fagyban a Nemzeti elé "zsidó" és "buzi" kifejezéseket skandálni) a "beteg és perverz" színházigazgató "nyíltan propagálja a homoszexualitást, az aberrációt". Ez természetesen már elég ok lenne az eltávolítására, de ha még hozzávesszük azt is, hogy a románoknak először megengedte, hogy nemzeti ünnepüket a Nemzetiben ünnepeljék: ez már valóban vért kíván! Megoldás: "a Jobbik nem nyugszik, amíg a Nemzeti Színház épületének tetején nem árpádsávos zászló lobog".
Madame Chauchat a maga részéről - egyelőre - nem óhajtja kommentálni a "zsidó" és "buzi" kifejezéseket, sem azok (esetleges) valóságtartalmát, mint ahogy a homoszexualitás aberráns(?) voltát sem. Azonban egy gondolatát nem tudja elhessegetni, bármennyire is akarja: milyennek kell lennie akkor a nemzet színházának? Nemzetinek, keresztény értékeken nyugvónak, Magyarnak (szigorúan nagy betűvel!)? Vagy éppen olyannak, mint most, Alföldi igazgatósága alatt? Vagy az eddigiektől teljesen eltérőnek?
Jó kérdés. Több megközelítés is adódhat. Például: legyenek olyan darabok, amelyek a nagyközönséget érdeklik. Egyszóval vonzzanak sok embert hétről-hétre a színházterembe. Csakhogy a színházba járók száma évek óta folyamatosan csökken. Olybá tűnik, az embereknek mindegy, hogy mi van műsoron, úgysem mennek el. Természetesen az átlagos magyar emberről van szó, aki nem hogy évente, hanem évtizedenként is alig jár színházba. Tehát ha az igazgató a fenti kritérium alapján választaná ki a repertoárt, valószínűleg nem sok eredményt érne el. Akkor legyenek Magyar darabok! Rendben. De mit értünk Magyar alatt? Magyar szerzők műveit? Persze akkor Shakespeare Szentivánéji álma vagy a nemrég újrarendezett Atália (Racine tollából) nem kaphatnak helyet a színházban. De legalább a János vitéz, vagy Az ember tragédiája, vagy Az imposztor benne lenne a repertoárban. Bocsánat, Az imposztor nem, mert Spiróról minden rendes Magyar tudja, hogy anti-Magyar. Így viszont eléggé leszűkül a lehetőségek száma: hiszen csak úgy lehet valami Magyar, ha nemzeti érzelmű, ha keresztény, ha "magunkfajta". Tehát a János vitézt is ki kell lőni, csakúgy mint Az ember tragédiáját, mert míg az előbbiben hemzsegnek a boszorkányok (amelyek szöges ellentétben állnak a keresztény vallásokkal), addig az utóbbiban Lucifer az egyik főszereplő, ami legalább akkora keresztényellenesség Madách részéről, mint amikor Marilyn Manson széttép egy bibliát. Nem marad más lehetősége egy becsületes, keresztény, Magyar, picit sem deviáns színigazgatónak: muszáj lesz színpadra adaptáltatnia Wass Albert valamennyi regényét. Milyen csodálatos műsora lenne így a színháznak! Madame Chauchat kicsit megszeppenve, de azért Magyaros büszkeséggel eltöltve menne el akármelyik előadásra, és mielőtt belépne az ajtón, lopva felpillantana az épület ormán délcegen dagadozó árpádsávos zászlóra. A lábtörlőn meg Alföldi Róbert arcképe lenne. Valóban, egy ilyen színházban neki semmilyen szerep nem jutna.
A mostani "homoszexualitást propagáló" darabok létjogosultsága nyilván egyenlő a nullával. Akkor viszont mi lesz a művészet szabadságával, vagyis nyelvének szabadságával, amellyel kifejezi magát? Mi lesz azokkal a problémákkal, amelyeket egy "Nobody knows that I am gay." feliratokkal díszített, bibliai konnotációkat hordozó kiállítást felvet? (Pl. a homoszexualitás felvállalásának nehézségeit, a vallás és melegség viszonyát, a tabukat stb.) A válasz egyszerű: a kérdések aberráltak, a megformálás szintén az. Maguk a kérdések eleve nem is valók a Nemzeti Színházba, hiszen senkit sem érintenek, ill. nem időszerűek. Ellenben obszcénok és provokatívak (a művészet ne provokáljon!), és fel kell lépni ellenük: tüntetés, kirúgások, repertoár-csere (Wass Albert!), árpádsávos zászló stb.
A magyaroknak erre van igényük? Ezt Madame Chauchat nem tudta megítélni. Egyes Magyaroknak azért talán igen.
http://index.hu/kultur/2010/12/02/kulturharc_a_nemzeti_korul/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése