Madame Chauchat reggelente gyakran arra ébredt, hogy irtózatos ricsaj hallatszik valahonnan a lépcsőházból. A zajnak alapvetően két (három) forrása volt: vagy egy kisbaba, vagy egy kutya, vagy mindkettő. A kisbaba viselkedése érthető: nem tud beszélni, egyetlen kommunikációs lehetősége, amely meghaladja az állatokét, a sírás. Na de a kutya...
Miután értekezett a lakótársával, sőt a lakást bérbeadókkal is, megtudta, hogy tkp. ez már egy régi ügy, az idős hölgy (aki nagy valószínűséggel nem normális) és az agyilag nem sokkal épebb kutyája régóta szúrja a többi lakó szemét is. Mondjuk Chauchat asszonynak inkább a fülét szúrta, ha lehet ilyet mondani. Abban egyetértettek, hogy kellene valamilyen megoldást találni rá. Több dolog is felmerült. Az orosz hölgy arra gondolt, hogy ír egy nyilvános levelet a lépcsőház bejárati ajtaja mellé, ott úgyis meg fogja látni a vieille folle. A főbérlő viszont ezt hatástalannak tartotta, mivel már próbálkoztak ilyesmivel, sőt személyesen is beszélni a hölggyel, akinek egyik fülén be, a másikon ki. Jó, hát idióták mindig is voltak s vannak, Madame Chauchat tudta ezt, de ami sok, az sok. Nagyon nem kellemes minden reggel 8-8:30 körül arra ébredni, hogy egy őrült eb csaholva rohangál fel-alá a lakásban (amely pont a keleti szépség ágya alatt helyezkedik el), és közben tör-zúz (legalábbis a hangok alapján)...
Nem marad már más választás: meg kell halniuk. Azonban ez bonyolult, és nem is legális. Ha legalább a kutyát el lehetne tenni láb alól...
A másik kellemetlenség A.K. lakótárssal akadt: egyszerűen soha sem takarítja ki maga után a kádat, és a kis szőrcsomók, ázott bőrdarabok, lehámlott zsírcafatok mind ott maradnak, pont mire Madame Chauchat frissítő reggeli fürdőt óhajtana venni. Kérdés, hogy erről hogyan lehetne a fiatalemberrel beszélni. Nem tudni, így inkább venni kell egy dugulás-elhárítót, azzal mindjárt egyszerűbb lesz az élet. A dolgok ugyanis kezdenek valóban undorítóak lenni.
Hiába, la vie est difficile, surtout en colocation...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése