—

Amióta lediplomázott, az orosz hölgy körül jó és rossz dolgok egyaránt történtek. Nehéz lenne megmondani, melyek voltak túlsúlyban. Kétségtelenül pozitívnak hatott a külföldi egyetemi felvételik kedvező alakulása (bár előre sosem szabad inni a medve bőrére...), a család örömteli reakciói, közeli barátainak sikerei. Ezzel együtt anyai nagyapjának halála erősen megrázta az orosz hölgyet. Azon a héten történt, amikor leállamvizsgázott: nagyapja egy szomorú, szürke délutánon hosszas (majdnem tíz éven át tartó), megalázó betegség után a gondozó családtagok körében elhunyt. A haláleset nem ért váratlanul senkit, hiszen már egy ideje jelentősen rosszabbra fordult az állapota. A tény, hogy mindenkinek volt ideje magában felkészülni az elkerülhetetlenre mindenképpen segítette és segíteni fogja a súlyos veszteség feldolgozását. A nagypapa halála tulajdonképpen megváltás volt számára is, és a környezetére nézve is. A hosszú szenvedése alatt a gondozó családtagok is megroskadtak, fáradtak, betegesek lettek. Senki - aki pedig ismerte Pista papát, pláne - nem így képzelte el az utolsó éveit. Az életerős, izmos, nagydarab, víg kedélyű (öreg)úrból szinte nem maradt semmi, ami a régi valójára emlékeztetett volna. Egy csoda volt, hogy ennyi időt velünk maradhatott, bár az utóbbi időben mindez nehezen volt életnek nevezhető. Ezt tudta ő is, tiltakozott is ellene néha, de nem volt mit tenni. Madame Chauchat emlékezett és mindig emlékezni fog a "régi", betegség előtti nagypapájára. Hogy is felejthetné el azokat az éjszakákat, amikor együtt nézték a papa szobájából a csillagokat, tanulta a neveiket, kérdezgetett róluk? Vagy amikor együtt rótták a nagy bajai kertet és mindenféle kerti, természeti dologról beszélgettek? Persze mindezt úgy, hogy egy gyereknek is világos és érdekes legyen. Nagyszerű ember volt a nagypapa; emellett sok hibája is volt, de ugyan kinek nem? Chauchat asszony mindig úgy fog emlékezni rá, ahogyan most itt leírta: a jó emlékek ezerszer erősebbek és tartósabbak, mint a rosszak, legalábbis annak kell(ene) lenniük. Madame Chauchat törekedni fog rá, hogy minden alkalommal, amikor a nagypapa eszébe jut, a legjobb kép villanjon fel róla, az, ami a leginkább volt jellemző rá, és ami miatt a leginkább lehetett szeretni. Ilyen szempontból az orosz hölgynek (s egyben minden családtagjának) hálásnak kellett lenniük azért, hogy bőven volt idejük elbúcsúzni Pista papától. Talán ez a legfőbb (és esetleg az egyetlen) "előnye" annak, ha valaki nem egyik pillanatról a másikra, hirtelen hal meg. Ha a hozzátartozók - és nem utolsó sorban maga a személy - tudják, hogy a vég közelít, alkalmuk nyílik elbúcsúzni a szeretett embertől, már előre elkezdhetik feldolgozni a jövőbeni hiányt, és a halál sem fogja őket villámcsapásként érni. Talán jobb ez így, mint a hirtelen, váratlan vég. Ott nincs idő semmire, nincs mit tenni, az ember volt és nincs. Persze az is igaz, hogy az olyan hosszú betegségek, mint a nagypapáé már túl hosszúak. De ami megtörtént, az megtörtént. Chauchat asszony tudta, hogy most egy csöndes, nehezebb periódus következik a család életében. A papa halálával felszínre kerültek más problémák, amelyekkel foglalkozni kellett. Legelőször is ott volt a gyász és a temetés. A dolgok lassan, de haladtak előre a maguk medrében, miközben a januári hétköznapok furcsa, hideg közönye kissé rátelepedett mindenre. Legalábbis néha így tűnt.

Diploma

A mai napon Madame Chauchat lediplomázott.
Az a szűk (bő?) két hét, amelyet a záróvizsgára való készülésre szánt, elegendőnek bizonyult és meghozta a várt sikert. A bizottság nagyon elégedett volt, az orosz hölgy pedig külön örült, hogy olyan tételt is húzott, amelyben kifejezetten otthon érezte magát, és amelyről szívesen beszélt (A modern francia regény és a metafikció). A záróvizsgára kapott ötös érdemjegy az egyetemi tanulmányainak végét is jelentette, már ami a BA-képzést (egyetemi alapképzés) illeti. Ahogy az egyik kedves barátja mondta: egy korszak zárult le. Valóban. Három és fél rengeteg munkával és tanulással eltöltött év eredménye ez, amelyhez társult egy nem kisebb jelentőségű emberi (baráti) kapcsolatrendszer kiépítése is. Madame Chauchat összességében nagyon elégedett volt mind a vizsgán nyújtott teljesítményével, mind az összegyetemi eredményeivel. Diplomás ember lett, egyetemi végzettséggel bíró értelmiségi. Örült ennek. Nagyon.

Szilveszter, Wolf Kati, záróvizsga

Madame Chauchat-nak nagyon jól telt a Szilveszter éjszaka. A barátaival töltötte először egy házi jellegű ünnepen, később pedig egy klubban, ahova máskor is gyakran szoktak járni. Az orosz hölgy ugyanakkor szilárdan meg volt arról győződve, hogy a december 31. "parti-imperatívusza" valójában nagyon hiábavaló és mondén dolog. Ugyan mi értelme az évnek pont ezen a napján ennyire kötelező jelleggel (mert az emberek többsége ezt igenis kötelezőnek érzi) partikba indulni? Miben különbözik ez az éjjel a többitől? Nyilván semmiben. Ennek ellenére jó volt kiruccanni az éjszakába. Nem volt mellékes az sem, hogy a választott éjszakai klub nem kisebb személyiségnek, mint magának Wolf Katinak adott otthont, aki egy rövid újévi koncerttel kedveskedett a közönségnek. Sőt - ahogy számos fotó is tanúskodik róla -, a koncert után is ott maradt bulizni a vidám fiatalokkal. Az orosz hölgy nem is gondolta volna róla, hogy ennyire "belevaló".
Az újévi láz elmúltával ismét elkezdődtek a szürke hétköznapok (véletlenül sem fehérek, mivel hó egyáltalán nem esett kb. karácsony előtt óta), amelyek egyet jelentettek Chauchat asszony számára a záróvizsgára (régi szóhasználattal: államvizsgára) való felkészüléssel. A dolog 3x10 tétel megtanulását (illetve átismétlését) foglalta magában a január 17-i vizsgáig. A 10-10-10 tétel a francia irodalom, nyelvészet és országismeret (civilizáció) területeit volt hivatott lefedni. A tanulás nem járt sok fáradsággal, mivel javarészt úgyis alaposan ismert dolgokról volt szó. Viszont le kellett ülni az íróasztal elé, ami elég szokatlannak tűnt... Az orosz hölgynek emellett lesz még egy apró vizsgája a modern regény elméletéről és a kánonjába tartozó néhány műről éppen a záróvizsga írásbelijének napján. Sajnos, ügyesebben nem lehetett megoldani.
Arra, hogy mi lesz a záróvizsga után, egyelőre még nem gondolt. Illetve gondolt, de felesleges lett volna emiatt emésztenie magát. Amúgy is sok stresszt okozott a várakozás az MA-jelentkezésekre. Legalább ezeknek lenne lassan eredményük!

Merry Christmas!

"Az ilyen pillanatok azok, amelyek idején biztosan nem érdemes (vagy nem szabad) tollat ragadni. Vagy éppenséggel csak ilyenkor érdemes? Nem tudom eldönteni.
Mindenesetre a karácsony eltelt. Most számlálgatom vissza az utolsó perceit, amik viszont lassan telnek. Nem írom azt, hogy "amelyek viszont lassan telnek", pedig úgy volna helyesebb nyelvtanilag, de ez most nem érdekel. Úgy indultam neki az év végi ünnepeknek, hogy "Na ez most biztosan nagyon szar lesz." Ami azt illeti, nem tévedtem sokat, így visszagondolva. Legalábbis a végén valami elromlott. Számolgatom vissza az ünnep utolsó perceit, mert nem tudok egyebet kezdeni magammal. Sok dologgal továbbra is elégedetlen vagyok, mások inkább zavarnak régtől fogva, megint mások már idegesítenek, de a lényegük közös: minden ugyanolyan, mint volt. És ez most frusztrál, de nagyon.
Az utóbbi időben írni sincs kedvem. Pedig sok jó és örömteli dolog is történik. Máskor hozzátenném azt a "bölcs" mondást is (az ilyen bölcs mondások különben általában hatalmas közhelyek, ami erősen megkérdőjelezi az állítólagos bölcs voltukat), miszerint a rossz dolgok mindig többnek látszanak és súlyosabbnak mutatkoznak meg, mint a jók, pedig - állítják sokan - valójában a jók még talán picivel többen is vannak. Ez bizonyára így van (mert a bölcs mondások általában annyira általánosak és - mondjuk ki! - primitívek, hogy valószínűleg igazak), de ez most kevéssé vigasztal. Lehet, hogy az írás nem nekem való. Az utóbbi időben ugyanezt gondolom az olvasásról is. Meg az egész entellektüel-létről. Sok ez nekem. Terveznék inkább ruhákat. És foglalkoznék többet saját magammal. Rám férne.
Az írás szedett-vedett stílusa és "sefülesefarkassága" bizonyítja, hogy most őszinte voltam. Én mindig csak ilyen "meta" vagyok."

Hosszú szünet, új vállalkozás

Sok idő telt el azóta, hogy Madame Chauchat utoljára tollat ragadott. Több mint egy hónap. Nem mintha nem történt volna rengeteg érdekes és izgalmas dolog az elmúlt időben. Csak valahogy az orosz hölgynek sem ideje, sem kedve nem volt az íráshoz. Egy idő után azonban úgy döntött, mégis papírra veti néhány gondolatát. Így hát újfent nekifogott az írásnak.
Ezen sorok írása közben nem állt szándékában teljes és részletes beszámolót adni az elmúlt egy hónap eseményeiről, mert ha e feladatnak nekiesne, egyáltalán nem jutna ideje aludni az éjjel. Ehelyett úgy határozott, hogy inkább meglebegteti egy jövendőbeli vállalkozásának néhány részletét. Az orosz hölgyet már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy a néha meglehetősen eklektikus (vagy esetleg: rendszertelen, csapongó...) emlékiratainak lejegyzése mellett belefogjon valami teljesen más (meg)írásába is. Természetesen nem valami szépprózát vagy lélegzetelállító tudományos értekezést tervezett írni! Arra gondolt, hogy a mostanában eléggé nagy számú olvasmányára való tekintettel talán érdemes volna egyfajta könyvösszefoglalót vagy kritikát lejegyezni ezekről a művekről (vagy legalábbis egy részükről), ezúton is átadva őket egy szélesebb olvasóközönségnek, esetleg az utókornak. A mostani emlékiratokhoz hasonló írásgyűjtemény lenne, viszont sokkal rend(szer)ezettebb és néhol jobban kimunkált. Az egyes ismertetők/kommentárok/személyes beszámolók angolul lennének írva. Maga az egész talán picit nagyobb reklámot is kapna.
Madame Chauchat már régebben tett elhatározásokat ilyesféle dolgok megírására, azonban mindeddig nem sikerült ezeket megvalósítania. Úgy érezte, eljött az idő, hogy mindez megváltozzék.

"Exam", határmezsgye, sok jó

Pontosan egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette Csehov: Három nővér című drámáját a Nemzeti Színházban. Tette ezt azután, hogy az egész szombat délelőttjét egy nyelvi labor boxában töltötte, ahol több mint négy órán keresztül ostobábbnál ostobább feladatokat oldott meg: angol nyelvi vizsgáról volt szó (TOEFL), az egyetemi jelentkezésekhez kellett. Ezen kellemetlen élmény után a rövid capuccino egy belvárosi kávézóban, majd pedig a délutáni siesta valódi felüdülésként hatottak. De a java csak este következett!
Chauchat asszony rég szórakozott olyan jól színházban, mint az egy héttel ezelőtti szombat estén. Jó helyen is ültek, kellemes színházas légkör is volt (hogy ez pontosan milyen, azt az orosz hölgy nem tudná megmondani, így nem is próbálkozik vele), viszont az este valódi örömét természetesen a darab jelentette.
Az egyik legjobb az a Csehov-drámákban, hogy nem lehet igazán eldönteni, esetükben tragédiáról vagy komédiáról van-e szó. Nincs ez másképp a Három nővér esetében sem: Tuzenbach halála nyilván tragikus, de ettől az egész darab aligha válik azzá. Főként "visszamenőlegesen" nem: a vérbeli tragédiának mindig (jobban mondva: hagyományosan) van egy "felvezetése" - olyan események láncolata, amelyeknek végén a tragikus esemény szinte szükségszerűen bekövetkezik, mintha a drámai szüzsének nem is lenne más "választása", csak a saját, előre elrendelt végzetének a beteljesítése. Csehovnál ez nincs így. Nála a tragikusnak érezhető esemény csak úgy bekövetkezik, különösebb előzmények nélkül, általában váratlanul és a legtöbbször meglehetősen diszkréten (pl. halljuk a pisztolylövést, de nem látjuk a holttestet). Maguk a főszereplők sem igazán tragikusak, hiszen kisszerű, korlátolt létezésüket Csehov ugyan mesterien megrajzolja, viszont rögtön hozzájuk is ad olyan részleteket, amelyek az előbbieket kiforgatják, komolytalanná, nevetségessé teszik. A sokak által furcsának, gyakran élvezhetetlennek mondott szereplői megjegyzések vagy hosszabb monológok mögött felsejlik a tragikum ábrázolásának szándéka (és minden bizonnyal az is, ami e mögött van: a szubjektum létének legnagyobb kérdései, amelyek között kiemelt szerepet kap a boldogságkeresés), azonban a mindent átható irónia nem engedi, hogy emez teljes valójában megmutatkozzék. A dráma szereplőit minden - egyébként vitathatatlanul valóságos - nyomorúságuk ellenére valahogy mégsem lehet komolyan venni. Ezért volt nagyon elégedett Chauchat asszony a nemzetis rendezéssel: a közönség hahotái közepette a darab komoly üzenete is átjött, a rendezés nem csúszott át sem egy nehezen élvezhető fél-abszurd moralizálásba, sem egy Csehovhoz méltatlan komolytalan bohózatba. Minden egy jól kijelölt határon mozgott, és ez így volt jól. Az orosz hölgy valóban önfeledten derült egyes jeleneteken, ami bizonyítja a színészek vitathatatlanul színvonalas játékát. Talán a Mását alakító Schell Judit tetszett neki a legjobban, legalábbis az este után így érezte.
Az előadás után arra a következtetésre is eljutottak a kedves barátjával (akinek szintén nagyon tetszett a darab), hogy ha minden produkció ilyen színvonalas volna, a Nemzeti valóban egy kiemelkedő színház lehetne. (Bár sokan azt mondják, hogy már így sem áll messze ettől a céltól.) Az biztos, hogy azok, akik különböző "egyéb" okoktól vezérelve nem látogatják az Alföldi-vezette intézményt, sok jóból kimaradnak. Ha másból nem, egy kellemesen eltöltött szombat estéből, amely méltó zárása volt egy fontos és kellően dolgos napnak.

"Itt van az ősz, itt van ujra"

"Az őszről akarok írni. Őszi estékről. Olyanokról, mint a mostani. Munka és írások fölé görnyedve múlatni az időt, néha kinézve a konyhába, hátha az utolsó csersavmolekulák is kioldódtak már a teafilterből. Lehúzott redőny és zárt ablakok mellett ülni az íróasztalnál, és tanulni. (Hiányzik a nyári és kora őszi nyitott ablak.) Ülni, tanulni, dolgozni, írni. Amikor kint már sötét van, bent meg világos és meleg, a megszokott vasárnap esti tevékenységek mindig nehezebbé válnak. Sosem voltam az az ember, aki a vasárnapot a pihenésnek szánta. Régen sem, mostanában pedig végképp nem. Túl drága az emberi idő, hogy egy egész napot felelőtlenül a pihenésnek nevezzünk ki.
Szóval bent meleg van és fény, kint pedig sötét és hideg. Nem is ez zavarna, hanem az őszi estéknek az a tulajdonsága, hogy mindez bezárkózásra kényszerít. Bezárkózásra és magányra. Jó lenne ilyenkor a szélben kint sétálni valakivel, beülni valahova meginni vagy enni valamit. De ezt most nem lehet. Munka van és magány van. Monotonitás ugyanakkor nincs, és mindennapi szürkeség sincsen. Csak jó volna, ha lenne itt valaki "társaság", és ha mindez nem a világ végén történne. Mert itt még beülni vagy kimenni sem lehet sehova.
És nincs rossz közérzet sem, mert ez az évszak ilyen. Ilyennek kell lennie évről-évre. Sötétedőnek, évődésre késztetőnek, otthontartónak, hidegnek. Nincs vele semmi baj, csak hirtelen jött.
Meglepett."

Témák, tanulmányok, testmozgás

Lassan, de biztosan végül eldőlni látszott, melyek is lesznek Madame Chauchat szakdolgozattémái. Mivel a záródolgozat portfóliós, ezért három részből kell állnia: francia irodalom, nyelvészet és civilizáció. Az irodalmi rész Prosper Mérimée La Vénus d'Ille c. fantasztikus elbeszélését elemzi mítoszkritikai és poétikai szempontok alapján. Ez egyben részét képezi Chauchat asszony készülő (újabb) TDK-dolgozatának, melyben néhány Mérimée-novella hasonló jellegű elemzését végzi el, kiegészítve egyéb elemzési szempontokkal. Ez utóbbi munka sokkal nagyobb volumenű (és egyébként izgalmasabb is), mint egy portfólió-rész. Azonban a rövid dolgozatokat is muszáj megírni. A nyelvészeti rész mégsem a szleng körül alakul, hanem egy Mérimée-novella (Vision de Charles XI) fordítását fogja tartalmazni: ha már lehetőség van egzakt nyelvészkedés helyett fordításra, akkor már miért ne legyen az? A feladat könnyen teljesíthető és viszonylag gyorsan megy. A civilizációs szakdolgozat izgalmas témát érint: Hélène Cixous 1975-ös radikális feminista kiáltványával (Le Rire de la Méduse) foglalkozik. Igyekszik feltárni a szerző legfontosabb célkitűzéseit, melyekkel a legváltozatosabb területeken sürgette a forradalmi átalakulásokat, és egyben rövid áttekintést ad a korszak néhány más meghatározó gondolkodójáról és azok követeléseiről. A dolgozatok mindegyike jól haladt, a nyelvészet kivételével a többin már csak az utolsó simításokat kellett megtenni. És a határidő (december első hete) még igen messze volt...
Ezzel együtt az orosz hölgy külföldi továbbtanulási tervei is jól alakultak. Legalábbis az információszerzés és a felvételi eljárás megkezdése. Nagyon részletekbe bocsátkozni ezen lapokon mégsem mer, mert hiszen aki előre iszik a medve bőrére... Ugyan egyelőre nem nagyon volt mit inni.
Az egyetemi utolsó féléve meglehetősen érdekesnek bizonyult, végre néhány olyan órával, amelyek valóban érdekelték. A kampuszon viszont mostanában elég kevés időt töltött, azt is szinte csak az órákon, így régi ismerősökkel találkozni nem igazán adódott lehetősége. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy egy jó részük már végzett az egyetemen, és vagy mesterképzésre mentek, vagy dolgozni valahová, így többé már nem (vagy csak keveset) fordultak meg a Trefort-kert környékén. Az egyetem mellett Chauchat asszony elkezdett rendszeresen sportolni is, amelytől egyrészt jobb fizikai erőnlétet és külsőt, másrészt kikapcsolódást és stresszcsökkenést remélt. Már nem is mindig hiányzott neki az edzőtársaság: magában is jól elvolt, úgy talán még gyorsabban is haladt. Persze B. társasága mindig jócskán felderítette és motiválta. Innentől kezdve ügyelnie kell majd arra, hogy megtalálja a helyes egyensúlyt az egyetem, az otthoni munkák (pl. szakdolgozatírás vagy angoltanulás) és a sport között. Az orosz hölgy remélte - sőt: titkon tudta is -, hogy mindezt sikerülni fog előbb-utóbb elérni. Ezen az őszön elég bizakodó és meglehetősen nyugodt volt. És ez így volt jól.

Későn kelés, apró ügyek, Facebook

Madame Chauchat a mai napját nem igazán nevezhette hasznosnak.
Voltak olyan napok, mint például a mai, amikor úgy érezte, nem csinált semmi fontosat. Csak tengett-lengett. Reggel későn kelt, utána viszonylag lassan és hosszan netezett, majd ugyanazzal a tempóval megreggelizett (dél körül). És bár elhatározta, hogy már a délelőttjét a szakdolgozatírásnak fogja szentelni, a dologból nem lett semmi. Még este sem. A köztes (tkp. délutáni) időben elment bevásárolni, szoláriumba és egy GSM-boltba "kiüttetni" egy mobiltelefont, hogy egy kedves barátja (aki történetesen egy másik mobiltársaság előfizetője) is tudja használni. Jobban mondva a mobil ezentúl az övé addig, ameddig nem vesz magának egy sokkal jobb és korszerűbb készüléket. A szoláriumban először fordult elő vele, hogy várakoznia kellett az "állóra", mert az éppen használatban volt. Meglepetésére egy 40 körüli, nem is túlságosan fancy úr jött ki belőle - Chauchat asszony revideálta is rögtön az elképzeléseit a szoláriumba járók tipológiájáról. Később egy meg nem nevezendő hipermarketben viszonylag sok pénzt hagyott ott, de nem volt kár érte, hiszen rengeteg mindent vett. Többek között olyan müzliszeleteket is, amelyek kitűnően illeszkedtek az új, immár egészségtudatosabb diétájába.
Ugyanannak a napnak az estéje viszont sok idegeskedéssel telt, mivel Madame Chauchat-t felháborította a Facebook felhasználóbarátnak és etikusnak egyáltalán nem mondható azon funkciója, miszerint a biztonsági és bizalmassági paraméterek meg tudnak változni automatikusan aszerint, hogy milyen frissítéseket eszközöl a cég az oldal egyéb funkcióiban és részleteiben. Eltelt némi idő, mire az orosz hölgy mindent észrevett, ami megváltozott, és mire mindezeket helyreállította. De megérte: újból minden a régi. Egy ideig...
Hogy az este további része miket tartogatott, azt ezen sorok írásakor még nem tudhatta. Némi olvasást még egészen biztosan, de mást valószínűleg nem. Itt az ideje pihenni. A holnapi egy hosszú nap lesz.

Péniszirigység, kettős kasztráció, maszkulin szemüveg

Íme egy részlet Madame Chauchat francia civilizációs portfóliójának egyik alapszövegéből:

Egyébként nem látszik-e, hogy a szövegeimben a pénisz állandóan jelen van, hogy helyet és vonzerőt biztosítok a számára? De, bizo­nyára. Mindent akarok. Vele egészen egésznek akarom magam. Miért fosztanám meg magam egy résztől magunkból? Mindent akarok tehát magunkból. Persze, hogy a nő irigyli, szerető és nem féltékeny „irigy­séggel". Nem azért, mert kasztrálva van, hanem mert ő az a megrö­vidített, aki csordultig akar töltődni, az a megsebzett, aki vigaszta­lódni akar, és bosszút állni. Nem akarok olyan péniszt, amellyel a testemet díszíteném fel. Hanem a másikra a másikért vágyom, az egészre, egészként; mert élni annyit jelent, mint mindent akarni, ami van, ami él, és úgy akarni, hogy éljen. A kasztráció? Másnak mesél­jék! Milyen egy hiányból származó vágy? Egy egészen kicsi vágy. Az a nő, aki hagyja, hogy a nagy fallosz fenyegesse, a fallosz sürgető instanciájának cirkuszától ámultan, melyet a Derék mester irányít dobszóval, az a nő a tegnapé. Még léteznek a hajdani nők, számos és könnyű áldozatai a jó öreg bohózatoknak, akár az első és néma válto­zatban, a testükön, mint régen, a meredező arany fallosz teoretikus emlékszobrával, melyet sosem látnak merevedni, női titánként elnyúlva a remegésük által keltett hegyek alatt. Akár ma, infáns korszakukból kilépvén, mikor hirtelen ott látják magukat az analitikus birodalom felépítői által ostromlottan, és mihelyt megfogalmazzák az új, mez­telen, névtelen és felbukkanásával gyengédséget kiváltó vágyat, máris itt állnak megfürösztve az új vének által, és hopp! a homályos, a modernitás ruhájába öltözött interpretáció démona eladja nekik, hamisan csillogó jelölőknek álcázva, ugyanazokat a bilincseket és más lelán­coló csecsebecséket: ez a második változat, szemérmes lealacsonyításuk „felvilágosulása". Melyik kasztrációt részesíted előnyben? Melyi­két szereted jobban, az anyáét vagy az apáét? Ó, jaj de sép a semed, nézd, sép kislány, vedd meg tőlem a szemüvegem, és meglátod: az Igazság-Én majd megmondja neked mindazt, amit hinned kell. Húzd az orrodra, és vess egy fetisiszta pillantást (azt, hogy az vagy, én, a másik analizáló, elmondom neked) a testedre, és a másik testére. Látod? Nem? Várj, mindent megmagyarázunk, és végre megtudod majd, hogy a neurotikusok melyik fajtájával állsz rokonságban. Ne mozogj, megalkotják a portrédat, hogy aztán minél hamarabb hozzá hasonlatossá tedd magad.

(Hélène Cixous: A medúza nevetése /fordította Kádár Krisztina/, in Testes könyv II., szerk. Kiss Attila Atilla - Kovács Sándor - Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE, 1996-97.)

Új szemeszter, ősz, "Papa Don't Vogue!"

Megkezdődött az egyetem. Remélhetőleg az utolsó félév az ELTÉ-n. Madame Chauchat-nak nem lett túl sok órája: mindössze csak négy, de ezek legalább érdekesnek ígérkeztek. Úgy látszik, végre elérkezett az ideje annak, hogy a korábbi néhány kivételtől eltekintve olyan órákra is tudjon járni, amelyek valóban érdeklik. Megérte három évet várni...
Az olvasmányok is megszaporodtak, jelentkeztek az első exposék, feltűntek külföldi (francia) diákok az órákon, felújult a menzai ebédelések gyakorlata stb. Egyszóval: megkezdődött az egyetem. Az orosz hölgynek jól esett kicsit visszazökkenni ebbe a megszokott kerékvágásba, ugyanakkor rengeteg más dolga is volt ezek mellett, illetve hozzájuk kapcsolódva. Különösen a külföldi egyetemekre történő jelentkezések foglalták el sok idejét. Viszont nagyon bízott benne (és talán valahol a lelke mélyén tudta is), hogy valami biztosan össze fog jönni.
A budapesti időjárás kissé ősziesre fordult, hűvösebbek lettek a reggelek, korábban sötétedett este. Chauchat asszonynak eszébe jutottak a bordeaux-i őszi napok, melyeken kedves lakótársával együtt ballagtak az egyetemre, együtt jöttek haza, vásároltak, sétáltak. Kellemes hónapok voltak. Szerencsés a helyzetük azoknak, akik éppen most vesznek részt az Erasmus-programban, így például Chauchat asszony két barátjának is, akik Lille-ben töltik a séjourt. Nagy lehetőségek ezek, nem szabad őket kihagyni.
Madame Chauchat, midőn ezeket a sorokat írja, igencsak fáradtnak érezte magát, hiszen előző este ellátogatott néhány barátjával egy partiba, amelynek nem a reggelig tartó impulzusai szívták le az energiáját, hanem inkább a zene színvonala. Az orosz hölgy még sosem volt tematikus zenéjű buliban: a téma Madonna volt, "mixelve és natúrban". Sajnos, nem hogy Madonnát alig játszottak, hanem a többi számot is vagy "natúrban" adták le (értsd: úgy, hogy nem lehetett rá táncolni), vagy pedig egy olyan mixben, amihez senki sem tudott hozzászólni (pl. Lady Gaga Lovegame c. száma alá egy cigányos-klezmeres "hegedűbasszust" nyomtak...). Chauchat asszony mostani higgadt - és némileg kipihent - fejével úgy gondolja, hogy a hajnal folyamán nem menekültek el elég gyorsan a helyről. Hamarabb kellett volna, akkor talán nem okozott volna ekkora csalódást. Többet ilyet soha.

Könyvek, könyvek, könyvek

A világhálón "szörfölve" Madame Chauchat tekintete fennakadt egy nekrológnak nem nevezhető blogbejegyzésen, amely a nemrégiben elhunyt Legeza Ilona honlapjára hívta fel a figyelmet. Az egykori könyvtáros hölgy az évek során kiemelkedő kritikusi tevékenységet végzett: a honlapja szerint 3060 klasszikus, modern, magyar és világirodalmi alkotásról írt hosszabb-rövidebb könyvismertetőt. Az orosz hölgy néhányat végig is olvasott közülük és megállapította, hogy esetenként igen színvonalas (és mindenekelőtt érdekfeszítő) írásokról van szó. A honlap tökéletes lehet mindazok számára, akik bizonytalanok szépirodalmi olvasmányválasztásaikat illetően; akik többet meg szeretnének tudni egy regényről anélkül, hogy elolvasnák; vagy akik csak arra vágynak, hogy egy régebbi (akár évtizedes) olvasmányélményük néhány sor hatására ismét megelevenedjék.
Meglehet, hogy az elhunyt valamelyik kollégája idővel átveszi a "stafétabotot", és folytatja az ismertetők írását. Chauchat asszony ennek nagyon örülne, de természetesen a lista a mostani állapotában is több mint kimerítő.

Diszkurzus, "bolondság", retorika

A nyáron Chauchat asszony sokat olvasott. Mindezen olvasmányoknak lettek egyrészt írásos, másrészt "gondolati" nyomai, hatásai. Úgy döntött, hogy az elkövetkezendő időkben közread ezekből néhányat az emlékirataiban: eredeti, "nyers" szövegeket csakúgy, mint néhány hozzákapcsolt gondolatát. Elsőként álljon itt egy összefoglaló Michel Foucault A bolondság története a klasszicizmus korában (Histoire de la folie à l'âge classique) c. könyvéről:


Az elmebetegség jelensége lényeges emberi orientációs fogalompár, a normális-abnormális binaritását hordozza. Az a mód, ahogy erről ma vélekedünk, jócskán eltér a középkori felfogástól. Akkor az a jelenség, amit ma elmebetegségnek nevezünk, még a szentség, az isteni igazság misztikus körébe tartozott, feltételezték, hogy a bolond valami transzcendentális tudás, üzenet birtokosa. Az ilyen embert a kor adekvát helyére - a lakott, az ismert és az ismeretlen, nem lakott peremére -, a város szélére, a kikötőbe telepített hajóra vagy a városon kívül eső felszabaduló lepratelepekre tette. A "bölcs bolond", a "falu bolondja" mind jele volt annak, hogy a bolond öntudatlan hordozója valami lényeginek. A "klasszikus kor" a bolondot az ésszel bíróval szomszédosnak, ellentétesnek kezdte felfogni, valahogy úgy, mint az emberit az állatival, a racionálist a nem racionálissal és a konformot a deviánssal. A bolondból ekkor bűnöző lett, és a többi szerencsétlennel, kóborló szegénnyel, tolvajjal, rablóval együtt bezárásra, elkülönítésre ítélték. Csak a XIX. század elejére alakult ki egy új diszkurzus, mely a bolondot betegnek nevezte, azaz visszavezette a bűnözők közül az emberek világába, de azonnal el is zárta olyan helyre, az elmeklinikára, mely kényszerű bezártságot jelentett, s kötelező kezeléssel járt. Végül a XX. század, Freud pszichoanalízise új módon kezd el figyelni az elmebetegre, meghallgatja a szavát, titkos, nehezen érthető személyes értelmet talál benne, önmaga ijesztő másának sejti. A négy korszak négy retorikai technikával dolgozik: az első metaforaként (isteni lényeg érzékelhető hordozója), a második metonímiaként (a konform a deviáns szomszédjaként), a harmadik szinekdochéként (a betegség részmegvalósulása az egésznek), a negyedik pedig iróniaként (létünk megkettőződéseként) fogja fel. A bolond diszkurzusa tehát nem az igazság fogalmával operál, hanem retorikai módon éli át az adott életszeletet, az igaz és hamis, a logika csak a megalapozó diszkurzusokon belül szerveződik meg, az adott kornak megfelelő vallási, jogi, orvosi és pszichoanalitikus eljárásokban.

(Bókay Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Budapest, Osiris, 2006, pp. 174-175.)

After holiday

Így augusztus 31-én, fél lábbal már az őszi évszakban járva elérkezett az ideje annak, hogy Madame Chauchat számot vessen a 2011-es nyarával.
Változatos volt, emellett tevékeny, hasznos, szórakoztató, eredményes, pihenéssel és munkával egyaránt megtűzdelt. Egyszóval: jó volt. Az orosz hölgynek nem tartotta úri kedve, hogy felidézzen mindent az elejétől a végéig, legalábbis írásban biztosan nem (gondolatfoszlányok szintjén annál inkább). Ezért úgy döntött, inkább csak a nyár végéről mesél egy kicsit: a trieszti nyaralásról és a csúszdaparkról.
Madame Chauchat élete egyik legjobban sikerült nyaralását töltötte az észak-olaszországi kikötővárosban. Egyesek óva intették tőle, hogy oda merészkedjék, hiszen - ahogy ők mondták - Trieszt nem egyéb, mint egy kikötő. A belváros tengerrésze valóban az, viszont kijjebb autózva kitűnő (ámbár betonozott) tengerpart tárult az orosz hölgy szeme elé. Volt kavicsos, sziklás és homokos part; szélcsend és hullámzó habok; napsütés és árnyék; pizza és kekszek stb. Ezen felül a belváros is nagyon szép volt, kissé talán Bordeaux-ra is hasonlított. Háundemek, zarák és egyebek ugyan nem voltak, de Chauchat asszonynak így is sikerült találnia egy helyes rövidnadrágot magának (így nyár végére): akadt ugyanis egy Európa-torony (Torri d'Europa) nevezetű pláza, ahol a kedves útitársával az evés-ivás mellett egy kicsit shoppingoltak is. Maga a szállás egyszerű volt, de korrekt, és nyoma sem volt a hostel jellegnek. Ez úgy történhetett, hogy a tulajdonosnő (bizonyos Patrizia) a saját lakásának egy részét alakította át vendégszobákká és egy közös fürdőszobává. Mint youth hostel, az interneten rá lehet találni és meg lehet benne szállni viszonylag olcsón. Szerencsére a fullasztó meleg ellen az orosz hölgy és útitársa szobájába beszereltek egy légkondit, így legalább tudtak aludni éjjel. Napközben amikor épp nem várost néztek (ezt amúgy sem tették sokszor), akkor a legnagyobb gondjuk az volt, hogy hogyan osszák fel a napozásos és fürdőzéses szakaszokat egymás között a maximális barnulás és tengerélmény (no meg pihenés) elérése érdekében. Minkét (mindhárom) célt a legteljesebben megvalósították: még az is többször előfordult, hogy olasz ragazziknak nézték őket, annyira barnák voltak. Az étkezést napközben alig oldották meg, mert alig ettek valamit, este azonban a helyi éttermeket részesítették előnyben. Madame Chauchat az utolsó este étkével volt a legelégedettebb: olaszos Frutto di mare pizza volt, kitűnő fokhagyma szószban, nagyon friss tésztával és minőségi kagylókkal. Egy élmény volt, különösen úgy, hogy a szomszéd asztalnál ülő pár felajánlotta a boruk egy részét, mivel már nem bírtak vele. Még sosem fordult elő, hogy az orosz hölgyet ilyen nagyvonalú és szokatlan gesztusban részesítették; meg is lepődött miatta. Az italt természetesen elfogadták és együtt koccintottak a hölgy szemmel láthatóan hamarosan megszületendő gyermekére.
Amennyire tökéletes lezárása volt a trieszti séjournak a pizzás-borfelajánlós este, annyira az volt a nyárnak a mogyoródi akvaparkba való kiruccanás. A történet pár nappal Olaszország után játszódott, amikor Madame Chauchat két barátja társaságában ellátogatott a Hungaroring szomszédságában elterülő roppant csúszdaparkba. A prospektus szerint huszonhat csúszda áll a vendégek rendelkezésére: mindegyik más hosszúságú, ötletű és kiképezésű, ezzel nyújtva maximális élményt felnőttnek-gyereknek egyaránt. Maga a park egy meglehetősen kies tájon terül el (az orosz hölgy egyszer járt itt még zsenge ifjúságában), viszont az infrastruktúrája kifogástalan (még azt is mondhatnánk: európai színvonalú) - tiszta mellékhelyiségek, kellően klórozott víz, viszonylag jól tisztított kövezet, szépen rendben tartott kertek és pázsitok és mindenekelőtt aránylag kedves és segítőkész személyzet fogadták a vendégeket. Jelen írás szerzőjét leginkább azok a csúszdák fogták meg, amelyeknek egy részében teljes sötétség uralkodott, amikor is egyáltalán nem lehetett tudni, merre is visz a víz útja, illetve az ember mikor ér le. A kb. félnapos program alatt a csúszdázáson kívül volt idő beszélgetésre, dohányzásra, közös evés-ivásra és némi napozásra, habár az augusztus végi nap ereje már korántsem olyan, mint mondjuk a júliusié. Furcsa módon még Triesztben sem.
Összességében tehát Chauchat asszony nagyon elégedett volt az idei nyarával. A fentebb elmesélt két "élménysorozatot" pedig egyfajta koronának érezte az események nagyon is kellemes és boldog láncolatában.

Megjegyzés: külön köszönet C***** úrnak azért, hogy az egész trieszti út során kitűnő GPS-ként is szerepelt.

"Cave amantem"

Madame Chauchat az utóbbi időben alaposan elmélyedt Prosper Mérimée elbeszéléseiben. A hamarosan megírandó szakdolgozatának, egyetemi jelentkezéseinek és még egyéb más dolgoknak köszönhetően a mérimée-i fantasztikumra irányuló kutatásai egyre fontosabbá váltak. Íme egy részlet a már részben megírt fejezetekből, amely a La Vénus d'Ille novella kapcsán az Aphrodité-mítosz eredetét és történetét foglalja össze röviden:

Déesse de l’amour et de la beauté chez les peuples helléniques, Aphrodite retrouve son ascendance au Proche-Orient, étant liée à la fois à une divinité accadienne-babylonienne Ishtar, et à son équivalent sémitique occidental (phénicienne) Astarté. Étant toutes les deux en effet déesses de l’amour et de la fertilité, elles incarnent néanmoins d’autres pouvoirs symboliques : elles se montrent comme divinités belliqueuses, déesses astrales, déesses des eaux, protectrices des chevaux et des chariots, etc. Sans doute, la déesse grecque se trouve-t-elle au « carrefour » de ces personnages orientaux (y compris la divinité égyptienne Isis, elle aussi descendante d’Astarté-Ishtar, et d’autres divinités provenant de l’Asie mineure) : un des lieux principaux de son culte, l’île de Chypre (probablement à Paphos), témoigne bien de son origine, ainsi que le fait qu’elle était d’abord associée moins à l’amour, qu’à la fertilité en général, trait commun parmi les divinités féminines du Proche-Orient. Au fur et à mesure, son image était « apprivoisée », constituant un personnage mythique ressemblant aux autres dieux de l’Olympe. Ainsi Aphrodite-Cybèle, la puissante Déesse Mère est-elle devenue Aphrodite la coquette, la déesse ludique que l’on connaît dans la mythologie grecque. Cependant elle a gardé quelques traits révélateurs de son passé : d’un côté, elle est bien une divinité dualiste, ayant à la fois des caractéristiques bonnes (déesse secourable – l’histoire de Pygmalion) et mauvaises (déesse souvent orgueilleuse et vindicative – la guerre de Troie) ; d’un autre côté, à l’instar d’autres déesses orientales (par exemple Astarté ou Ishtar), elle était une divinité androgyne, ayant des caractéristiques masculines et féminines. Avec l’expansion du mythe d’Énée en Italie, les peuples italiques ont commencé à substituer leur culte de Vénus (celle-ci étant en l’occurrence déesse des jardins, dont le nom signifiait fruit) à celui d’Aphrodite, mère d’Énée. Peu à peu, Vénus est devenue non seulement déesse de l’amour et de la beauté (c’est-à-dire le parfait équivalent romain d’Aphrodite), mais aussi ancêtre de la famille impériale (car celle-ci remontait à Énée), ainsi que protectrice de tous les Romains.

Before holiday

Már csak néhány nap volt hátra Madame Chauchat Olaszországba indulásáig. Az elkövetkezendő héten 5-6 napot fog eltölteni Triesztben és annak környékén, "megízlelve" a tengert, a kikötőváros ambiance-át, az olasz konyhát és még néhány, remélhetőleg minél tartalmasabb dolgot. Az utat autóval fogja megtenni, kedden indul és előreláthatólag szombaton éjjel érkezik haza. A nyár végén egy ilyen kis kiruccanás sok szempontból megéri: talán nincs már annyira meleg, nem kell tartani az embertömegektől a városokban meg az utakon, az árak is egy picit lemennek, az utazás pedig erőt ad a mindjárt beköszöntő őszi évszakhoz és annak kihívásaihoz. Nem volt rossz ötlet ilyenkorra időzíteni. Az orosz hölgy barnasága is tökéletes már, az olasz nap ezt már csak jobban be fogja aranyozni...
Amíg még itthon tartózkodott, Chauchat asszony továbbra is olvasott, írt (szakdolgozatot is), ápolta az emberi kapcsolatait és partizott. A nyár viszonylag gyorsan, de valószínűleg tartalmasan telt. Kicsit másként, ahogy eltervezte, de nem számít. Nem kellene annyit tervezgetnie. A dolgok úgyis csak jönnek és megtörténnek.
Az olvasmányai közül a pszichoanalízisről és a posztmodernről szóló munkák nagy hatást tettek rá, sok gondolkodni valót adtak. Nem volt hát hiány "elmélkedésben" sem. Triesztbe viszont minden bizonnyal valami könnyebbet fog magával vinni. Regény(eke)t. Bár nem fog sokat olvasni.
Ami azt illeti, most kedve lenne írni az őszről és a terveiről, de inkább nem teszi. A dolgok úgyis csak jönnek és megtörténnek.

Furcsa nyár, szervezések, költözés

Az augusztusi napok közepette Madame Chauchat többféle tevékenységgel töltötte az idejét: találkozott a barátaival, olvasott és olvasgatott, szakdolgozatot írt, angolt ismételt... Sajnos, a tipikus nyári lehetőségek, mint pl. a napozás, strandolás általában nem adattak meg neki, hiszen az időjárás hol ilyen, hol olyan volt. Leginkább felhős, hideg és esős. Furcsa egy nyár! Gyakorlatilag csak a francia hölgy látogatása alatt volt felhőtlen nyári idő (tehát július közepén), előtte és utána legfeljebb 1-1 napról lehetett elmondani, hogy "na ilyen egy nyár".
Persze mindez nem szegte az orosz hölgy kedvét. Szakdolgozatával (és talán leendő tdk-munkájával) kellő tempóban haladt; nemsokára meg fogja kezdeni a pszichoanalízisről szóló szakirodalmak olvasását is. A jövő évi továbbtanulás szervezése is megfelelő ütemben zajlott, bár nagy dolgokra egyelőre nem érdemes gondolni...
Ezzel együtt a kis húg lassan elköltözni látszott a családi fészekből: megvolt az albérlet, már csak a szerződést kell aláírni. A "cuccok" átszállításának első etapja is kipipálva. Fura lesz nélküle a lakás, de ennek is el kell egyszer érkeznie. Ilyenkor Chauchat asszony is mindig arra gondolt, hogy körülbelül fél év múlva már ő sem fog a c*****i lakásban lakni. Persze hogy hova költözik addigra, arról még fogalma sem volt. De nem is lehetett.

P**** gimnáziumi emlékei - 2. rész

Chauchat asszony már igen rég hallott szeretett unokaöccse felől. Az egyetlen levélben - amelyet nemrégiben kapott tőle - sem volt egyéb, csak egy ún. "láncjáték", amely bizonyára megtetszett a fiatalembernek, hogy kitöltötte. A játék 12+1 kérdésből áll: röviden kell rájuk válaszolni és tovább kell küldeni más embereknek. Az orosz hölgy természetesen nem fogja senkinek sem továbbpostázni (még ha az unokaöcs szándéka valami ilyesféle volt is), azonban úgy döntött, naplójába mégis beilleszti. Íme:



1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Háy János A Senák című drámáját. Nem annyira szerettem volna ezt húzni, de mindegyik tételt tudtam, úgyhogy igazából teljesen mindegy volt.

2. Ennek hány éve is?
Három.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Igen, M******* Gábor atyának hívták.

4. OKTV?
Volt mind 11.-ben, mind 12.-ben. Mindkét évben elindultam kémiából és franciából. Mindkét évben mindkettőből döntőbe jutottam: kémiából 11.-ben 8., 12.-ben 2_. lettem (nem emlékszem pontosan); franciából először 25., másodszorra 3. lettem. Ez utóbbiért XY oktatásügyi államtitkár úr ki is tüntetett. 

5. Milyen szakkörökbe jártál?
Hűha! Leginkább "reál" szakkörökbe jártam (átlag heti egy alkalom): 7-10. osztályban matekra, 7-9. fizikára, 8-10. bioszra és kémiára. Emellett 8.-ban és 9.-ben (azt hiszem, 10.-ben már nem) jártam heti egy alkalommal orosz szakkörre, 12.-ben pedig egy rövid ideig franciára (bár az lehet, hogy hivatalosan nem volt szakkör). Egyesek jártak "audiovizuális kommunikációs szakkörre" (ÁVK), latinra, földrajzra, sőt még rajzra is (na meg a feledhetetlen énekkarra). Én ezeken nem vettem részt. Amelyekre én is jártam, azok közül talán a kémiát meg a biológiát szerettem a legjobban (és bár nem mindig, de sokszor a matekot is).

6. Hányas és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás/cserkész/ministráns?
Nem voltam úttörő (-> 1989-ben születtem), sem cserkész. Ministrálni a gimiben muszáj volt éveken keresztül (szerencsére csak ritkán), a plébánián egy rövid ideig csináltam, azután "elkoptam". Azóta meg...

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Lásd fentebb.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
A gimnáziumi osztályommal azt hiszem, mindössze kétszer mentünk többnapos tanulmányi kirándulásra: 10.-ben Bogácsra és utolsó évben valahova Nagyatád mellé egy helyre, ami még a térképen sincs rajta. A bogácsi túrán volt egy néni, aki felügyelte a plébános ifjúsági házát (itt szálltunk meg), és akinek egyetlen szavát sem értettem, amikor hozzám beszélt. Nagyon durva tájszólása volt, ami teljesen érthetetlenné tette a mondandóját. A 12. végi kiránduláson egyértelműen Oszi és a rackák vitték a pálmát, bár a sáros rét mellett megejtett, némileg kudarcba fulladt kirándulás is "adta". Meg az is, hogy az osztályfőnököm mindent megtett a vonaton azért, hogy ne dohányozzunk, a táborhelyen (a rackafarmon) viszont tőle két méterre cigiztünk, és nem vette észre. Ha tudnám, hogy mi zavarta benne...

9. Milyen fakultációra jártál?
Hivatalosan csak matekra, de nem hivatalosan bejártam kémiára is. A bioszról lemondtam, mert túl sok lett volna a kötelezettség, és akkor már nem érdekelt annyira. A fizikát meg inkább hagyjuk.

10. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Nem.

11. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
Erre most inkább nem válaszolok...

12. A leggázabb poszter a szobád falán?
Gáz vagy nem gáz, de sosem voltak poszterek a szobám falán.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Bukás nem volt, csak egyszer a KRESZ-vizsgán és egyszer a forgalmin. Iskolában vagy nyelvvizsgánál soha. Intőt (helyesebben: figyelmeztetőt) egyszer kaptam életemben: általános iskola hatodik osztályában, mert sokat piszkáltunk egy V***** nevű fiút. Kis dög voltam. Megérdemeltem. De nem mertem elmondani otthon, azóta sem tudják...

"Nem élhet az egyik..."

Már több mint egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette a Harry Potter és a halál ereklyéi című film második részét, amely egyben a teljes széria befejező epizódja is. Ilyenkor a szokásos tetszett/nem tetszett kérdésre adott szokásos válaszok egyike kínálkozik: igen, tetszett/nem, nem tetszett. Az orosz hölgy így "első körben" (vagy manapság újságírós-bölcsészes-divatosan: a priori) az első lehetőséget válaszolta.
HP 7/2: lájk.
A látvány kétségkívül megragadta, mint eddig mindegyik részben. (Még a 2000-es évek elején az első néhány epizódban is, hiszen akkor látta először a Roxfortot, amelyet - valljuk be - elég tisztességesen megcsináltak.) Azonban a film végén a "19 évvel később" rész ebből a szempontból (is) egy nagy fekete pontot érdemel. Mindenki sejthette, hogy az amúgy a könyvben is igen gyatrára és klisésre (vagy magyarosan: "gázra") sikerült jelenet a filmben sem fog várhatóan elsöprő katarzisélményt okozni, de azt valószínűleg kevesen gondolták - és ők is csak valami delíriumos rémálmukban -, hogy ilyen szinten nevetséges lesz. Amellett, hogy a hősök ugyanúgy néznek ki tizenkilenc év elmúltával is, mint 17 évesen (és tegyük hozzá: Daniel Radcliffe esetében kb. 14 éves kora óta), a filmbeli párbeszédek az idősödő (és talán picit őszülő?) Harry és a kis Albus-Perseleus[...] között szinte egy az egyben megegyeznek a könyv bárgyú mondataival. Az utolsó csepp a pohárban az lett volna, ha legutolsó képsornak bevágják a 9 és háromnegyedik vágányon Ginnie-je oldalán hazafelé bandukoló Harryt, ahogyan - úgy, amint a könyvben meg vagyon írva - megtapogatja a homlokán halványan kirajzolódó sebhelyét és némi felszabadult félszegséggel konstatálja: "A sebhely nem fáj már 19 éve. Minden rendben. [All was well.]" Ez hál'istennek nem következett be, de a mozi nézőinek arcáról leolvashatók voltak a feszült várakozás jelei, ami arra engedhet következtetni, hogy nem csak Madame Chauchat rettegett - mint kiderült, alaptalanul - az efféle végkifejlettől.
És ha már a karakterek és diskurzusaik kritikájánál tartott, az orosz hölgy nem feledkezhetett meg az őket megformáló színészeket érintő néhány észrevételéről sem. Egyik barátja hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy valóban: szinte mindegyik szereplő valamelyest meghízott. Piton professzornak szinte akkora volt a hasa, hogy az arcára támadó horcrux-kígyó majdnem a pocakját találta el. (És természetesen a Harry által összegyűjtött két könnycseppje a merengőbe öntésig több milliliter mennyiségűre duzzadt a Hermionénál találomra rendelkezésre álló kémcsőben.) Szintén ez a barát jegyezte meg, hogy míg a korábbi filmekben Bellatrix Lestrange alakja az egyik legeredetibbnek számított - vagyis az ő esetében eddig talán némi színészi alakítást is láthattak a nézők -, addig a befejező részben nem szólt másról, mint egy össze-vissza imbolygó, röhögcsélő, rosszul párbajozó debilről - aki egyébként úgy néz ki, mint egy csöves. Az ilyen jellegű, csak egy részt érintő metamorfózisokat Chauchat asszony nem igazán értette. Arról pedig talán felesleges is szót ejteni, hogy Daniel Radcliffe színészként ismét kritikán alulit alakított. Bár a hetedik epizód második felének kritikusai azt is kiemelték, hogy kis barátnője, Ginnie sem mondhat magáénak túlzottan virtuóz teljesítményt a filmvásznon: gyakorlatilag másból sem álltak az őt tartalmazó snittek, mint egy gondterhelt arcú vörös fruskából, aki alig szólt valamit, csak nézett maga elé, meg a többi szereplőre.
Bár néhány jelenetnél lehet, hogy a gyász árnyékolta be az arcát, hiszen a film "végén" kibontakozó csatában az egyik bátyja is elesik. Itt két megjegyzés is kínálkozik. Az első: nem múlhat el HP rész úgy, hogy ne legyenek olyan jelenetek, amelyeket egyes nézők biztosan nem értenek. Itt például ilyen volt George (vagy Fred?) halála, akit - mivel már le volt takarva egy halotti lepellel - viszonylag nehéz volt beazonosítani azok számára, akik nem fújják kívülről a varázslótanonc történetét. (Apropó: ez a régen elég gyakran használt terminus az utolsó két, de talán több részre vonatkozóan némileg elvesztette a relevanciáját. Ugyanis a korábbiakhoz képest meglehetősen megváltozott a film témája, vagy akár azt is lehetne mondani, hogy egy másik történet jött létre az eredeti szüzsén belül: a horcrux-vadászatot vagy a végső csatát nehezen lehetne párhuzamba állítani a korábbi könyvekkel - elsősorban az első néggyel. Ez utóbbi tény talán annak a hiedelemnek is táptalajat biztosít, amely szerint az ötödik-hatodik-hetedik részt nem is J.K. Rowling írta, hanem valaki más. Persze Madame Chauchat nem volt kompetens ennek eldöntésében.) Szintén érthetetlen, hogy nem vette észre senki Pottert - értelemszerűen a Griffendéleseken kívül - a Roxfort dísztermében, amikor Piton létszámszemlét és fejtágítást tartott. Gondolhatnánk, hogy egyszer csak odahoppanált, de ugye a Roxfortban olyat nem lehet csinálni... A másik megjegyzés a bekezdés elejének idézőjeles szavához kapcsolódik. Nemcsak a film végén volt szó csatáról, hanem gyakorlatilag az egész filmben, így a nézőnek az lehetett az érzése, hogy egy két óránál is hosszabb nonstop akciófilmet néz, amelyben mindenfelé "avadakedavrák" repkednek. Meglehet, kicsit fárasztó volt, és semmiképp sem illett a Harry Potter filmek szokásos történetvezetésébe (mondana itt az orosz hölgy mélystruktúrát is, ha már egy nagy orosz előtte így tett, de az iménti terminus egy HP film esetében talán egy kicsit erős lenne...).
Azért kétségtelenül akadtak pozitívumok is - főleg a film elején. Mindenképpen közéjük sorolandó a Gringotts-jelenet, amely Chauchat asszony szerint kitűnőre sikeredett (vagyis kellően eseménydús és izgalmas volt). Szintén érdekfeszítő volt a diadém-horcrux keresése is. Mindezek együtt hozták létre azt a némileg ambivalens érzést az orosz hölgyben, amelynek fentebbi konklúzióját itt újra megismétli:
HP 7/2: lájk.
És ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik annak a tudata is, hogy előreláthatólag több rész ezek után már nem következik.

"All was well."

A French girl in Budapest

Az elmúlt néhány napban Madame Chauchat vendéget fogadott szerény hajlékában. A vendég egy francia lány volt, akit Bordeaux-ban ismert meg, és akinek már ott felajánlotta a meghívást Budapestre. Így kb. fél év múlva a hölgy élt is a lehetőséggel: 8 napra meglátogatta az orosz hölgyet.
Az ittléte minden szempontból pozitív volt. Egyrészt Chauchat asszony, valamint családja és barátai nagyon szívélyes fogadtatásban részesítették a vendéget, másrészt ő maga is nagyon kedves, figyelmes, udvarias volt mindenkivel. Éjszakába nyúló hosszas beszélgetések, séták, iszogatások és - nem utolsó sorban - hosszas turistáskodás kísérte az elmúlt bő egy hetet. Ez utóbbi azért is fontos, mert Madame Chauchat számára szinte minden nap valami újdonságot tartogatott: bár közel húsz éve élt a magyar fővárosban, így is akadtak olyan helyek, olyan részletek, amelyekről nem tudott (vagy csak valami homályos fogalma volt róluk). Mondhatjuk azt is, hogy erre a néhány napra az orosz hölgy maga is turistává vált szeretett városában.
Különösen igaz ez a Budán eltöltött délutánokra. Chauchat asszony már az idejét sem tudja, mikor volt utoljára a Nemzeti Galéria állandó kiállításain, mikor látta utoljára Székely Bertalan vagy Benczúr Gyula híresebbnél híresebb képeit. Vagy éppen mikor járt legutóbb a Pál-völgyi-cseppkőbarlangban. (Habár ha őszinte akar lenni, meg kell mondania, hogy ennek az idejét körülbelülre tudta: olyan negyedikes általános iskolás lehetett. Egyszóval régen volt. Azóta sok minden megváltozott. Például beszereltek egy több emelet magasságú lépcsőt, amely annyira szűk volt, hogy még az egyébként oly karcsú és sudár termetű orosz hölgy is alig bírt rajta felmászni. El is gondolkodott: mi történne, ha egy nála kissé termetesebb úr vagy hölgy esetleg beszorulna a két szikla közé? Vagy ha valaki "lezúgna" a meglehetősen nedves és síkos lépcsőfokokról?)
A budapesti élmények mellett természetesen sokat jelentettek - és sok újdonságot is hoztak - számára a vidéken eltöltött napok, szám szerint kettő. Egy forró szerdai napon Tihanyba autóztak, megtekintették az apátságot, egy érdekes dokumentumfilmet Tihany történetéről - amelyből Chauchat asszony megtudta, hogy a helység neve "csendességet" jelent, és a szláv nyelvekből származik (épp ezért kissé arcpirító, hogy mindezt csak most tudta meg, hiszen még oroszul is тихий a "csendes"...) -, valamint a délután folyamán csobbantak egyet a balatonalmádi strandon (ahol este vacsoráztak is Cseh László és egyéb úszóbajnokok társaságában). A vasárnap szintén hordozott némi "edukatív" jelleget: egyebek mellett azt, hogy hogyan (nem) lehet parkolni Esztergomban, illetve hogyan lehet Párkányban, közvetlenül a régi határátkelő előtt. (Megjegyzendő, hogy az orosz hölgy életében eddig még sosem fordult elő, hogy valahol annyira nem tudott leparkolni, hogy át kellett mennie egy másik országba... Bár az esztergomi-párkányi földrajzi adottságok mindezt könnyen lehetővé és érthetővé teszik.) A délután-este viccek és könnyed politikai diskurzusok jegyében telt, amelybe belefért egy kellemes párkányi estebéd is (szalonnás-juhtúrós sztrapacska), valamint egy kései souper a surányi nagymamánál.

Összességében tehát a program így nézett ki:
Héfő (júl. 11.): reptér, esti városnézés, Múzeum Kávézó.
Kedd (júl. 12.): Budai Vár, Nemzeti Galéria, Halászbástya, séták.
Szerda (júl. 13.): Tihany, Balatonalmádi, strand.
Csütörtök (júl. 14.): Pál-völgyi-barlang, Andrássy út, Budavári Labirintus.
Péntek (júl. 15.): Csodák Palotája, Hősök tere, Városliget, Vajdahunyad vára, Parlament, Csendes kávéház.
Szombat (júl. 16.): Margit-sziget, Terror Háza, Sugar Shop, esti séta.
Vasárnap (júl. 17.): Visegrád, bobozás, Esztergom, Párkány, ebéd, Surány.
Hétfő (júl. 18.): séta Pesten, Váci utca, vásárlás, KK-barátok.
Kedd (júl. 19.): vásárlás a Tescóban, reptér.