A nyáron Chauchat asszony sokat olvasott. Mindezen olvasmányoknak lettek egyrészt írásos, másrészt "gondolati" nyomai, hatásai. Úgy döntött, hogy az elkövetkezendő időkben közread ezekből néhányat az emlékirataiban: eredeti, "nyers" szövegeket csakúgy, mint néhány hozzákapcsolt gondolatát. Elsőként álljon itt egy összefoglaló Michel Foucault A bolondság története a klasszicizmus korában (Histoire de la folie à l'âge classique) c. könyvéről:
Az elmebetegség jelensége lényeges emberi orientációs fogalompár, a normális-abnormális binaritását hordozza. Az a mód, ahogy erről ma vélekedünk, jócskán eltér a középkori felfogástól. Akkor az a jelenség, amit ma elmebetegségnek nevezünk, még a szentség, az isteni igazság misztikus körébe tartozott, feltételezték, hogy a bolond valami transzcendentális tudás, üzenet birtokosa. Az ilyen embert a kor adekvát helyére - a lakott, az ismert és az ismeretlen, nem lakott peremére -, a város szélére, a kikötőbe telepített hajóra vagy a városon kívül eső felszabaduló lepratelepekre tette. A "bölcs bolond", a "falu bolondja" mind jele volt annak, hogy a bolond öntudatlan hordozója valami lényeginek. A "klasszikus kor" a bolondot az ésszel bíróval szomszédosnak, ellentétesnek kezdte felfogni, valahogy úgy, mint az emberit az állatival, a racionálist a nem racionálissal és a konformot a deviánssal. A bolondból ekkor bűnöző lett, és a többi szerencsétlennel, kóborló szegénnyel, tolvajjal, rablóval együtt bezárásra, elkülönítésre ítélték. Csak a XIX. század elejére alakult ki egy új diszkurzus, mely a bolondot betegnek nevezte, azaz visszavezette a bűnözők közül az emberek világába, de azonnal el is zárta olyan helyre, az elmeklinikára, mely kényszerű bezártságot jelentett, s kötelező kezeléssel járt. Végül a XX. század, Freud pszichoanalízise új módon kezd el figyelni az elmebetegre, meghallgatja a szavát, titkos, nehezen érthető személyes értelmet talál benne, önmaga ijesztő másának sejti. A négy korszak négy retorikai technikával dolgozik: az első metaforaként (isteni lényeg érzékelhető hordozója), a második metonímiaként (a konform a deviáns szomszédjaként), a harmadik szinekdochéként (a betegség részmegvalósulása az egésznek), a negyedik pedig iróniaként (létünk megkettőződéseként) fogja fel. A bolond diszkurzusa tehát nem az igazság fogalmával operál, hanem retorikai módon éli át az adott életszeletet, az igaz és hamis, a logika csak a megalapozó diszkurzusokon belül szerveződik meg, az adott kornak megfelelő vallási, jogi, orvosi és pszichoanalitikus eljárásokban.
(Bókay Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Budapest, Osiris, 2006, pp. 174-175.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése