Már több mint egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette a Harry Potter és a halál ereklyéi című film második részét, amely egyben a teljes széria befejező epizódja is. Ilyenkor a szokásos tetszett/nem tetszett kérdésre adott szokásos válaszok egyike kínálkozik: igen, tetszett/nem, nem tetszett. Az orosz hölgy így "első körben" (vagy manapság újságírós-bölcsészes-divatosan: a priori) az első lehetőséget válaszolta.
HP 7/2: lájk.
A látvány kétségkívül megragadta, mint eddig mindegyik részben. (Még a 2000-es évek elején az első néhány epizódban is, hiszen akkor látta először a Roxfortot, amelyet - valljuk be - elég tisztességesen megcsináltak.) Azonban a film végén a "19 évvel később" rész ebből a szempontból (is) egy nagy fekete pontot érdemel. Mindenki sejthette, hogy az amúgy a könyvben is igen gyatrára és klisésre (vagy magyarosan: "gázra") sikerült jelenet a filmben sem fog várhatóan elsöprő katarzisélményt okozni, de azt valószínűleg kevesen gondolták - és ők is csak valami delíriumos rémálmukban -, hogy ilyen szinten nevetséges lesz. Amellett, hogy a hősök ugyanúgy néznek ki tizenkilenc év elmúltával is, mint 17 évesen (és tegyük hozzá: Daniel Radcliffe esetében kb. 14 éves kora óta), a filmbeli párbeszédek az idősödő (és talán picit őszülő?) Harry és a kis Albus-Perseleus[...] között szinte egy az egyben megegyeznek a könyv bárgyú mondataival. Az utolsó csepp a pohárban az lett volna, ha legutolsó képsornak bevágják a 9 és háromnegyedik vágányon Ginnie-je oldalán hazafelé bandukoló Harryt, ahogyan - úgy, amint a könyvben meg vagyon írva - megtapogatja a homlokán halványan kirajzolódó sebhelyét és némi felszabadult félszegséggel konstatálja: "A sebhely nem fáj már 19 éve. Minden rendben. [All was well.]" Ez hál'istennek nem következett be, de a mozi nézőinek arcáról leolvashatók voltak a feszült várakozás jelei, ami arra engedhet következtetni, hogy nem csak Madame Chauchat rettegett - mint kiderült, alaptalanul - az efféle végkifejlettől.
És ha már a karakterek és diskurzusaik kritikájánál tartott, az orosz hölgy nem feledkezhetett meg az őket megformáló színészeket érintő néhány észrevételéről sem. Egyik barátja hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy valóban: szinte mindegyik szereplő valamelyest meghízott. Piton professzornak szinte akkora volt a hasa, hogy az arcára támadó horcrux-kígyó majdnem a pocakját találta el. (És természetesen a Harry által összegyűjtött két könnycseppje a merengőbe öntésig több milliliter mennyiségűre duzzadt a Hermionénál találomra rendelkezésre álló kémcsőben.) Szintén ez a barát jegyezte meg, hogy míg a korábbi filmekben Bellatrix Lestrange alakja az egyik legeredetibbnek számított - vagyis az ő esetében eddig talán némi színészi alakítást is láthattak a nézők -, addig a befejező részben nem szólt másról, mint egy össze-vissza imbolygó, röhögcsélő, rosszul párbajozó debilről - aki egyébként úgy néz ki, mint egy csöves. Az ilyen jellegű, csak egy részt érintő metamorfózisokat Chauchat asszony nem igazán értette. Arról pedig talán felesleges is szót ejteni, hogy Daniel Radcliffe színészként ismét kritikán alulit alakított. Bár a hetedik epizód második felének kritikusai azt is kiemelték, hogy kis barátnője, Ginnie sem mondhat magáénak túlzottan virtuóz teljesítményt a filmvásznon: gyakorlatilag másból sem álltak az őt tartalmazó snittek, mint egy gondterhelt arcú vörös fruskából, aki alig szólt valamit, csak nézett maga elé, meg a többi szereplőre.
Bár néhány jelenetnél lehet, hogy a gyász árnyékolta be az arcát, hiszen a film "végén" kibontakozó csatában az egyik bátyja is elesik. Itt két megjegyzés is kínálkozik. Az első: nem múlhat el HP rész úgy, hogy ne legyenek olyan jelenetek, amelyeket egyes nézők biztosan nem értenek. Itt például ilyen volt George (vagy Fred?) halála, akit - mivel már le volt takarva egy halotti lepellel - viszonylag nehéz volt beazonosítani azok számára, akik nem fújják kívülről a varázslótanonc történetét. (Apropó: ez a régen elég gyakran használt terminus az utolsó két, de talán több részre vonatkozóan némileg elvesztette a relevanciáját. Ugyanis a korábbiakhoz képest meglehetősen megváltozott a film témája, vagy akár azt is lehetne mondani, hogy egy másik történet jött létre az eredeti szüzsén belül: a horcrux-vadászatot vagy a végső csatát nehezen lehetne párhuzamba állítani a korábbi könyvekkel - elsősorban az első néggyel. Ez utóbbi tény talán annak a hiedelemnek is táptalajat biztosít, amely szerint az ötödik-hatodik-hetedik részt nem is J.K. Rowling írta, hanem valaki más. Persze Madame Chauchat nem volt kompetens ennek eldöntésében.) Szintén érthetetlen, hogy nem vette észre senki Pottert - értelemszerűen a Griffendéleseken kívül - a Roxfort dísztermében, amikor Piton létszámszemlét és fejtágítást tartott. Gondolhatnánk, hogy egyszer csak odahoppanált, de ugye a Roxfortban olyat nem lehet csinálni... A másik megjegyzés a bekezdés elejének idézőjeles szavához kapcsolódik. Nemcsak a film végén volt szó csatáról, hanem gyakorlatilag az egész filmben, így a nézőnek az lehetett az érzése, hogy egy két óránál is hosszabb nonstop akciófilmet néz, amelyben mindenfelé "avadakedavrák" repkednek. Meglehet, kicsit fárasztó volt, és semmiképp sem illett a Harry Potter filmek szokásos történetvezetésébe (mondana itt az orosz hölgy mélystruktúrát is, ha már egy nagy orosz előtte így tett, de az iménti terminus egy HP film esetében talán egy kicsit erős lenne...).
Azért kétségtelenül akadtak pozitívumok is - főleg a film elején. Mindenképpen közéjük sorolandó a Gringotts-jelenet, amely Chauchat asszony szerint kitűnőre sikeredett (vagyis kellően eseménydús és izgalmas volt). Szintén érdekfeszítő volt a diadém-horcrux keresése is. Mindezek együtt hozták létre azt a némileg ambivalens érzést az orosz hölgyben, amelynek fentebbi konklúzióját itt újra megismétli:
HP 7/2: lájk.
És ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik annak a tudata is, hogy előreláthatólag több rész ezek után már nem következik.
"All was well."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése