Lectures pour l'été

Némi keresgélés után Madame Chauchat kialakította a nyári - részleges - szépirodalmi olvasmánylistáját. A listán szereplő könyvek egy közös pontban mindenképpen találkoznak, és ez a pont Chauchat asszony irodalmi vizsgálódásaiban kitüntetett szereppel bír majd a továbbiakban. Egy ideig legalábbis biztosan.
A lista:

Roger Peyrefitte - Les amitiés particulières   
Renaud Camus - Tricks  
Michel del Castillo - Gerardo Laïn   
Marguerite Yourcenar - Alexis ou le traité du vain combat   
Dominique Fernandez - Le rapt de Ganymède    
Gabriel Matzneff - Moins de 16 ans
Tony Duvert - Paysage de fantaisie   
René Scherer - Emile perverti
Michel Tournier - Le Roi des aulnes   
Eric Rémès - Serial Fucker
Guillaume Dustan - Nicolas Pages
Hervé Guibert - A l'ami qui ne m'a pas sauvé la vie   
Frédéric Martel - Le Rose et le noir   

Vizsgaidőszak, partyk, kifogások

A vizsgaidőszak - illetve az azt közvetlenül megelőző periódus - nem éppen a legmegfelelőbb a barátságok építésére és ápolására. Különösen akkor nem, ha valamilyen közös programról (party, italfogyasztás) van szó. Szinte lehetetlen embereket találni rá, vagy ha mégis sikerül, akkor is az utolsó pillanatban jó néhányan le fogják mondani. Chauchat asszony nyaka körül is egyre jobban szorított a vizsgahurok, de ez nem jelentette azt, hogy semmi szabadideje nem volt. Bár nem értett teljesen egyet azzal a mondással, miszerint "Arra van időd, amire időt szakítasz.", azt meg kell hagyni, hogy bizonyos mértékben erről van szó: senki ne mondja, hogy képtelenség beosztani úgy a tanulás idejét, úgy csoportosítani a nap óráit (esetleg több napon keresztül is), hogy végül ne maradhasson idő némi közös tevékenységre a barátokkal. Szintén képtelen kifogásnak tűnnek a péntek, illetve szombat estére, mint tanulós estékre való hivatkozások: senki ne mondja, hogy amire mondjuk nem kerített sort péntek vagy szombat napközben (esetleg csak délután), azt mindenképpen este fogja letudni (amikor már fáradt, nyűgös, és az agya sem fog). Arról már nem is beszélve, hogy ha egy partyalkalom kb. éjfél körül kezdődik. Ilyenkor ugyanis biztosan senki sem tanul, hanem vagy lefekszik aludni, vagy relaxálni kezd. És mi lehetne jobb relaxáció, mint egy jó kis táncos ünneplés? És amikor a fenti visszautasítások után mindenki érzi, hogy nem jól van ez így, valaki hozzáteszi, hogy "azért jó lenne valamikor összeülni"...
Ezek után felmerül a kérdés, legalábbis Madame Chauchat fejében: vajon ez így fog folytatódni június végéig?

Publikáció, vizsgák, fátyolfelhők

Chauchat asszonynak felajánlotta az egyeteme (egészen pontosan a hallgatói önkormányzat), hogy hajlandó publikálni az OTDK-n előadott dolgozatát - a többi nyertes versenyzőével együtt - egy egyetemi periodikában. Az orosz hölgy mindennek nagyon megörült, bár rögtön gondolkodóba is esett. Vajon abban a formában kellene nekik elküldeni a pályamunkát, ahogyan annak idején december elején elkészítette (és amelyet elbíráltak a versenyen), vagy pedig a már "felturbózott" - értsd: kiegészített, javított - változatot, amelyet szintén előadott a konferencián. Azonban az utóbbit csak szóban mutatta be, ezért ha valaki esetleg utánanyomozna, hogy megegyezik-e az első (és elvileg végleges) verzióval, akkor megtalálhatná a bökkenőt...Persze ki nézne mindennek utána? És a második verzió sokkal jobb, mint az első. Azzal válna teljessé a téma kidolgozása. Azt kellene megjelentetni...

(...)

Másrészről a mindennapok szürke nyugalmát lassan fel fogja borítani a vizsgaidőszak izgalomtömege, amelynek vsz. egyetlen nehezebb pontja lesz: az orosz szóbeli nyelvi vizsga. Ha azt sikerrel fogja abszolválni Madame Chauchat, akkor már nem lesz mitől tartania. Viszonylag jól belemerült azon új könyvek olvasásába is, amelyeket kiszemelt magának. Persze a 20. századi francia kötelezőkkel nem jól haladt, de annyira nem is érdekelték. A nyári munka, illetve "össz-időtöltés" rendszerezése még váratott magára. Csakúgy, mint az edzés megkezdése. (Madame Chauchat-nak ilyenkor mindig eszébe jutott az újévi fogadalma, amelyet - mint oly' sok mást sem - mindeddig nem sikerült betartania.)
A magánéleti dolgok rendben folydogáltak nyugalmas medrükben, bár némi fátyolfelhő azért akadt a távoli horizonton. Sajnos olyanok, amiknek nem lehet elébük menni. Meg kell várni, amíg elég közel jönnek...

Bika, tavasz, hétvége

Madame Chauchat életében továbbra is akadtak olyan napok, amelyeket már az adott reggelen is szívesen meg nem történtté tett volna. Így volt ez egy pénteki nappal is, amikor vinnie kellett volna az autót vizsgáztatni. Nem elég, hogy eltűntek a pótkulcsok (bár azóta elvileg meglettek), nem elég, hogy lemerült a riasztó gombjának az eleme, még a kocsi akkumulátora is bemondta az unalmast. Az orosz hölgy remélte, hogy csak egy időre, amíg jól be nem "bikázzák". Ugyanis egy komplett akkumulátorcsere sokba kerülne, nem beszélve arról, hogy még a vizsgáztatást is ki kell fizetni. Mindezek az apró-cseprő dolgok elég sok időt elvettek az amúgy is szűkre szabott idejéből, a tetejébe még a zh-k is kezdtek megszaporodni, lévén szemesztervégről szó. A legkellemetlenebbnek a butábbnál butább orosz beadandók mutatkoztak, amelyekkel foglalkozva Chauchat asszonynak minden kompetencia és magabiztosság érzése megszűnt.
A szép tavaszi időből sem sokat tudott eddig profitálni, bár lassan itt volt az ideje, hogy egy kis "tan"-t magára szedjen. No meg a sportolás is...
Ugyanakkor újabb ötletei, "research project"-jei támadtak. Élénken kezdett érdeklődni Julien Green (1900-1998) munkássága iránt. Már bele is fogott az olvasásba - ki tudja, mi lesz még belőle...
A hétvége ismét bulival és barátokkal való találkákkal kecsegtetett, noha lehet, hogy az orosz hölgynek jobb lett volna tanulás perspektívában gondolkodnia. Bár azon a napon, amikor ezen sorokat írta, erre valószínűleg nem fog sor kerülni.

P**** gimnáziumi emlékei - 1. rész

Kedves Clawdia néni!

Köszönöm szíves jókívánságaidat! Továbbítottam őket E*****-nek is. Velünk minden rendben van, örülünk a jó időnek és annak is, hogy apa dolgai egyre inkább rendeződni látszanak. Az előző levelemben megígértem, hogy minden további üzenetváltásunk alkalmával röviden mesélek egy-egy gimnáziumi élményemről: olyanokról, amik valamilyen szinten meghatározták az életem alakulását. Nem tudom, talán mindegyik ilyen volt. Sajnálom, hogy több hónapon át nem írtam. Remélem, a mostani beszámoló jó kezdet lesz, és felkelti az érdeklődésedet a későbbiek iránt is.

(...)

Azt mondják, halottról vagy jót vagy semmit. Tartani fogom magamat ehhez. Sőt az összes írásomban tiszteletben fogom ezt tartani. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit leírok, végső soron jó. Vagy ha nem is jó, de mindenképpen igaz. A dolgok így történtek, nem máshogy.
Kedd reggel volt. Bár akár péntek is lehetett volna. Viszont más napok nem. A tanár úr ti. így ért csak rá órát tartani. (Voltak más, iskolán kívüli elfoglaltságai is.)
Az osztályfőnök "Ne bomolj!" kiáltásai után már mindenki a padjában ült. G**** atya már ki is ment. Vártuk a hittanárt. Nemsokára jött is, légies léptekkel, reverendában, cingulussal, zokni-szandálban (az egyik zoknija sokszor lyukas volt, mindig észrevettem). Volt nála egy sárgásfehér mappa. Biztos megvolt jó néhány éves. Letette a katedrán levő asztalára, majd pedig megállt az asztal mellett. Hatalmas körben leírt, színpadias mozdulatsor: "Azatyaafiúésaszentléleknevébenámen." A mi keresztvetéseink ehhez képest elég kezdőnek tűnhettek. Ez azonban nem számított, mert rögtön következett I*** atya csengő hangja: "Boldog akit tanítasz, ó megváltó Jézusunk, bízva megy Tefeléd, utadon." stb. Ez volt az évközi idő éneke. (Adventben mindig az "Üdvözítőnk Édesanyja", nagyböjtben talán a "Győzhetetlen én kőszálom", húsvétkor az "Ó Jézus emlékezni rád", pünkösd után a "Páter noszter, kví esz in célisz" jött, és persze év végére ismét az elmaradhatatlan "Boldog akit tanítasz". Egyszer később egy tehetséges osztálytársam meg is jegyezte róla - azóta zenei karriert kezdett építeni -, hogy összhangzattanilag egy nagyon jól megszerkesztett darab, és hogy a tanár úrnak milyen jó az ízlése.) Ének után sosem vetett keresztet. Először kicsiként mi sem, de később kamaszos renitensségünkkel, mintegy büszke tiltakozásként a tanár úr fura szokására, mi már vetettünk. Valójában tök felesleges volt. A protik se vetnek soha kétszer. Persze ez abban az iskolában senkit sem érdekelt.
Ének után következett a jelentés, majd a feleltetés. Ehhez a tanár úrnak nem volt másra szüksége, csak a névsorra meg a dobókockájára. Utóbbi némi magyarázatot kíván. Mindenki tudta, hogy nem egyszerűen rábök a nevekre a feleltetésnél, hanem a fura, min. 10 oldalú kockáját használja a személy kiválasztásához. Ugyanakkor a kocka oldalainak a pontos számát, illetve az elvet, amely szerint a kidobott számból meghatározta a felelő személyét, sosem tudta meg senki. Legalábbis én nem. Annyi oldala biztosan nem volt a kockának, mint ahányan voltunk az osztályban. (Bár 12.-re lassan lett volna rá esély...) Hallottunk másokat beszélni bonyolult összeadás-kivonás műveletekről, meg egyéb lehetséges számolási praktikákról is. Szerintem a legvalószínűbb az, hogy ezek a technikák időről-időre változtak. Közrejátszhatott a felelő személye is, illetve a tény, hogy hányszor felelt már az adott félévben. Bár itt ellent lehetne mondani nekem, mivel bőven voltak olyanok, akik egy félévben jóval többször feleltek, mint mások. (Ha úgy nézzük, én is közéjük tartoztam. Volt olyan félév, hogy rekordot döntöttem: 8 vagy 9 alkalommal feleltem. Bár a névsorban mindig 24. vagy 26. voltam, amelyek könnyen kidobható számoknak számítottak.)
A feleletekhez fel kellett állni, és kívülről kellett tudni az aznapi leckét - ha röpdolgozat volt, akkor a vesszőhibák is számítottak. Nem volt sok, csak néhány bekezdés a tanár úr által írt tankönyvből. Én mindig ötöst kaptam. Sokan viszont nem. Én sem szerettem a hittant, de tanultam rá, és maga a memorizálás sosem állt messze tőlem. Okos voltam, de szorgalmas is, és mindig is jó emlékezőkészségem volt. Mondjuk a téma jó párszor elég kevéssé bizonyult érdekfeszítőnek. I*** atya sosem mondta meg az érdemjegyet. Mindig csak írt valamit a mappájába. Óra után meg lehetett tőle kérdezni. Én azért általában beírtam magamnak az ötöst az ellenőrzőbe, legtöbbször kérdezés nélkül. Jól feleltem. (Ó, ha tudta volna, hogy később...)
Röpdolgozat esetén zuhanó repülő hang jelezte a dolgozat végét. Általában nem tudtam rendesen befejezni, mert mindig kevés volt az idő, de így is jó jegyet kaptam. Viszont a vázlatpontokban történő összefoglalást utálta a tanár úr. Nem is lehetett hármasnál jobbat kapni érte.
A felelés után a tanár úr elkezdte felolvasni a könyvéből az aznapi anyagot. Három-négy bekezdést vettünk negyven percen keresztül. Közben kommentálta is az olvasottakat. Jegyzetelni is kellett. Bár a vége felé ezt senki sem tette meg. Nem volt sok haszna, csak talán néhány, a könyvben nem szereplő név, latin vagy görög kifejezés és érdekesség. A görögöt mindig felírta a táblára. Ennek köszönhetően tanultam meg olvasni a görög abc betűit. A mai napig megy.
Az osztály magatartása általában borzasztó rossz volt a hittanórákon. Mindenki más leckét írt, beszélgetett, játszott, volt, aki helyet is váltott. Ezekért néha csőhöz állítás ("Tóth, cső!"), kiküldetés (a folyosóra), vagy fenyítés járt (ez főleg hetedikben, és ilyenkor az atya két tenyere csattant az orr hegyén - elég kellemetlen volt). Utolsó évben (amikor sokan megbuktak hittanból érettségi előtt - később a tantestület méltányosságból "felmentettnek" nyilvánította őket, nehogy ne tudjanak érettségizni) még padborogatás is előfordult. Valahogy nem működött a fegyelem. Bár I*** atyát nem zavarta a káosz. 
Az órák pontosan értek véget, a tanár úr elegánsan, de azért sietve elhagyta a termet. Összességében egy nagyon okos ember volt, bár nekem úgy tetszett, egyfajta fura liberális volt ő a rendjében, persze rengeteg hibával (sokszor iszonyú beképzeltnek tűnt). Néha mindenkit meg tudott lepni. Engem a gimnázium utolsó évében, egy áprilisi napon, életem utolsó hittanóráján lepett meg a legjobban. Minden tanár kieszelt valami lelki útravalót az utolsó órá(k)ra, amelyet fontosnak gondolt elmondani, mielőtt kilépünk a nagybetűs Életbe. I*** atya is készült egy ilyennel, ami azonban némileg más volt, mint a többi tanáré. Megközelítőleg a következőket mondta (valószínűleg életem végéig emlékezni fogok rá):
"Ha valaki később feladná a hitét, adja fel vidáman! Ne keseregjen. Az nem használ semmit. Megsiratni a hitet nem érdemes. Járjon el úszni, szaunába, szórakozni. Egyszóval: legyen vidám."
Akkor ezek a szavak nagyon meghökkentettek, mondhatni picit meg is botránkoztattak. Idővel viszont megfogadtam őket.


(...)

Ami I*** atyát illeti, szegény a fenti intése után egy éven belül meghalt. Isten nyugosztalja! A szerk. megj.

Siker, megkönnyebbülés, újabb utazás

Chauchat asszony meglehetősen elégedett volt a XXX. Jublileumi OTDK-n nyújtott eredményével. Kihozta belőle azt, amit ki lehetett. Kicsit meg is könnyebbült.
Immár ideje lesz elbúcsúzni Csehovtól, és talán egy időre a 19. századi orosz irodalom kutatásától is. Újabb horizontokat kell(ene) nyitni. Madame Chauchat már törte is a fejét, hogy milyen munkákba fogjon bele akár még a nyár előtt. Ugyanis adminisztrációs okokból a munka nagy részének le kell zajlania a következő januárig. Ha kitolódik, nem indulhat a következő konferencián. Az újabb téma kezd kristályosodni, de még sok munka van vele.
Azonban a konferenciáról hazajövet más gondok is várták. Olyanok, amiket már régen meg kellett volna oldania. Az elmúlt napokban jó néhány kellemetlen percet szereztek neki, viszont mostanra úgy tűnik, hogy sikerülni fog lezárni őket. Ez szintén elégedettséggel töltötte el az orosz hölgyet, bár némi ideges tüskét azért benne hagyott.

Madame Chauchat írásait mindig is körüllengte egyfajta titokzatosság. Egyes utalásainak értelme csak a beavatottak számára nyílhatott volna meg. Ők viszont kevesen voltak. A szerk. megj.

Most, hogy néhány napig nemsok mindent kell csinálnia, kicsit levegőhöz fog jutni. Csak jól kell beosztania a szabadidőt. Kevesebb "naplóírás", több olvasás és szociáliskodás.
És jó hírnek számít az is, hogy a következő héten kedden és szerdán ismét ellátogat a fény városába, Párizsba. Ezúttal nem saját kontóra, hanem meghívásra. Családi körben. Ilyen még sosem volt. Mindenképpen sok kíváncsisággal várja a fejleményeket. Talán már ott is beköszöntött az igazi tavasz, és Chauchat asszonynak lehetősége nyílik egy másik Párizs megismerésére, amelyet eddig még nem látott élőben.
Majd elválik, mi lesz.

Lemaradás, szabad percek, ...

Már csak egy nap volt hátra az OTDK konferenciáig. Madame Chauchat viszont nagyon le volt maradva a felkészüléssel. Egyszerűen nem bírta magát rászánni bizonyos dolgokra. Különösen nem olyanokra, amikor egy teljes cikket kellett egy olyan nyelven elolvasnia, amelyen nem is beszél, jobban mondva csak keveset. Ez rendkívül demotiváló tudott lenni. Azonban a nehézségeken felül kell kerekedni. És még sok munka volt hátra.
Viszont a legnehezebb és legmonotonabb feladatok közepette is akadtak pihenős, kellemes percek. Ezeket azokkal kell töltenünk, akiket szeretünk. Madame Chauchat már várta azt az időt, amikor újból sok ilyen perc adatik meg neki, és kellően ki is fogja tudni őket használni.
Olvasni is nagyon szeretett volna már. Szabadon azt, amit szeretne, nem azt, ami kötelező. A kötelezők általában jók, csak néha nagyon távol állnak a pillanatnyi érdeklődési kör(ök)től.
Leendő kutatási témákban sem volt hiány. Az orosz hölgy előre eltervezett néhányat. Amint lesz ideje, és megszabadul Csehovtól, rájuk veti magát. Ki tudja, talán Csehov is újra felbukkan majd köztük...