After holiday

Így augusztus 31-én, fél lábbal már az őszi évszakban járva elérkezett az ideje annak, hogy Madame Chauchat számot vessen a 2011-es nyarával.
Változatos volt, emellett tevékeny, hasznos, szórakoztató, eredményes, pihenéssel és munkával egyaránt megtűzdelt. Egyszóval: jó volt. Az orosz hölgynek nem tartotta úri kedve, hogy felidézzen mindent az elejétől a végéig, legalábbis írásban biztosan nem (gondolatfoszlányok szintjén annál inkább). Ezért úgy döntött, inkább csak a nyár végéről mesél egy kicsit: a trieszti nyaralásról és a csúszdaparkról.
Madame Chauchat élete egyik legjobban sikerült nyaralását töltötte az észak-olaszországi kikötővárosban. Egyesek óva intették tőle, hogy oda merészkedjék, hiszen - ahogy ők mondták - Trieszt nem egyéb, mint egy kikötő. A belváros tengerrésze valóban az, viszont kijjebb autózva kitűnő (ámbár betonozott) tengerpart tárult az orosz hölgy szeme elé. Volt kavicsos, sziklás és homokos part; szélcsend és hullámzó habok; napsütés és árnyék; pizza és kekszek stb. Ezen felül a belváros is nagyon szép volt, kissé talán Bordeaux-ra is hasonlított. Háundemek, zarák és egyebek ugyan nem voltak, de Chauchat asszonynak így is sikerült találnia egy helyes rövidnadrágot magának (így nyár végére): akadt ugyanis egy Európa-torony (Torri d'Europa) nevezetű pláza, ahol a kedves útitársával az evés-ivás mellett egy kicsit shoppingoltak is. Maga a szállás egyszerű volt, de korrekt, és nyoma sem volt a hostel jellegnek. Ez úgy történhetett, hogy a tulajdonosnő (bizonyos Patrizia) a saját lakásának egy részét alakította át vendégszobákká és egy közös fürdőszobává. Mint youth hostel, az interneten rá lehet találni és meg lehet benne szállni viszonylag olcsón. Szerencsére a fullasztó meleg ellen az orosz hölgy és útitársa szobájába beszereltek egy légkondit, így legalább tudtak aludni éjjel. Napközben amikor épp nem várost néztek (ezt amúgy sem tették sokszor), akkor a legnagyobb gondjuk az volt, hogy hogyan osszák fel a napozásos és fürdőzéses szakaszokat egymás között a maximális barnulás és tengerélmény (no meg pihenés) elérése érdekében. Minkét (mindhárom) célt a legteljesebben megvalósították: még az is többször előfordult, hogy olasz ragazziknak nézték őket, annyira barnák voltak. Az étkezést napközben alig oldották meg, mert alig ettek valamit, este azonban a helyi éttermeket részesítették előnyben. Madame Chauchat az utolsó este étkével volt a legelégedettebb: olaszos Frutto di mare pizza volt, kitűnő fokhagyma szószban, nagyon friss tésztával és minőségi kagylókkal. Egy élmény volt, különösen úgy, hogy a szomszéd asztalnál ülő pár felajánlotta a boruk egy részét, mivel már nem bírtak vele. Még sosem fordult elő, hogy az orosz hölgyet ilyen nagyvonalú és szokatlan gesztusban részesítették; meg is lepődött miatta. Az italt természetesen elfogadták és együtt koccintottak a hölgy szemmel láthatóan hamarosan megszületendő gyermekére.
Amennyire tökéletes lezárása volt a trieszti séjournak a pizzás-borfelajánlós este, annyira az volt a nyárnak a mogyoródi akvaparkba való kiruccanás. A történet pár nappal Olaszország után játszódott, amikor Madame Chauchat két barátja társaságában ellátogatott a Hungaroring szomszédságában elterülő roppant csúszdaparkba. A prospektus szerint huszonhat csúszda áll a vendégek rendelkezésére: mindegyik más hosszúságú, ötletű és kiképezésű, ezzel nyújtva maximális élményt felnőttnek-gyereknek egyaránt. Maga a park egy meglehetősen kies tájon terül el (az orosz hölgy egyszer járt itt még zsenge ifjúságában), viszont az infrastruktúrája kifogástalan (még azt is mondhatnánk: európai színvonalú) - tiszta mellékhelyiségek, kellően klórozott víz, viszonylag jól tisztított kövezet, szépen rendben tartott kertek és pázsitok és mindenekelőtt aránylag kedves és segítőkész személyzet fogadták a vendégeket. Jelen írás szerzőjét leginkább azok a csúszdák fogták meg, amelyeknek egy részében teljes sötétség uralkodott, amikor is egyáltalán nem lehetett tudni, merre is visz a víz útja, illetve az ember mikor ér le. A kb. félnapos program alatt a csúszdázáson kívül volt idő beszélgetésre, dohányzásra, közös evés-ivásra és némi napozásra, habár az augusztus végi nap ereje már korántsem olyan, mint mondjuk a júliusié. Furcsa módon még Triesztben sem.
Összességében tehát Chauchat asszony nagyon elégedett volt az idei nyarával. A fentebb elmesélt két "élménysorozatot" pedig egyfajta koronának érezte az események nagyon is kellemes és boldog láncolatában.

Megjegyzés: külön köszönet C***** úrnak azért, hogy az egész trieszti út során kitűnő GPS-ként is szerepelt.

"Cave amantem"

Madame Chauchat az utóbbi időben alaposan elmélyedt Prosper Mérimée elbeszéléseiben. A hamarosan megírandó szakdolgozatának, egyetemi jelentkezéseinek és még egyéb más dolgoknak köszönhetően a mérimée-i fantasztikumra irányuló kutatásai egyre fontosabbá váltak. Íme egy részlet a már részben megírt fejezetekből, amely a La Vénus d'Ille novella kapcsán az Aphrodité-mítosz eredetét és történetét foglalja össze röviden:

Déesse de l’amour et de la beauté chez les peuples helléniques, Aphrodite retrouve son ascendance au Proche-Orient, étant liée à la fois à une divinité accadienne-babylonienne Ishtar, et à son équivalent sémitique occidental (phénicienne) Astarté. Étant toutes les deux en effet déesses de l’amour et de la fertilité, elles incarnent néanmoins d’autres pouvoirs symboliques : elles se montrent comme divinités belliqueuses, déesses astrales, déesses des eaux, protectrices des chevaux et des chariots, etc. Sans doute, la déesse grecque se trouve-t-elle au « carrefour » de ces personnages orientaux (y compris la divinité égyptienne Isis, elle aussi descendante d’Astarté-Ishtar, et d’autres divinités provenant de l’Asie mineure) : un des lieux principaux de son culte, l’île de Chypre (probablement à Paphos), témoigne bien de son origine, ainsi que le fait qu’elle était d’abord associée moins à l’amour, qu’à la fertilité en général, trait commun parmi les divinités féminines du Proche-Orient. Au fur et à mesure, son image était « apprivoisée », constituant un personnage mythique ressemblant aux autres dieux de l’Olympe. Ainsi Aphrodite-Cybèle, la puissante Déesse Mère est-elle devenue Aphrodite la coquette, la déesse ludique que l’on connaît dans la mythologie grecque. Cependant elle a gardé quelques traits révélateurs de son passé : d’un côté, elle est bien une divinité dualiste, ayant à la fois des caractéristiques bonnes (déesse secourable – l’histoire de Pygmalion) et mauvaises (déesse souvent orgueilleuse et vindicative – la guerre de Troie) ; d’un autre côté, à l’instar d’autres déesses orientales (par exemple Astarté ou Ishtar), elle était une divinité androgyne, ayant des caractéristiques masculines et féminines. Avec l’expansion du mythe d’Énée en Italie, les peuples italiques ont commencé à substituer leur culte de Vénus (celle-ci étant en l’occurrence déesse des jardins, dont le nom signifiait fruit) à celui d’Aphrodite, mère d’Énée. Peu à peu, Vénus est devenue non seulement déesse de l’amour et de la beauté (c’est-à-dire le parfait équivalent romain d’Aphrodite), mais aussi ancêtre de la famille impériale (car celle-ci remontait à Énée), ainsi que protectrice de tous les Romains.

Before holiday

Már csak néhány nap volt hátra Madame Chauchat Olaszországba indulásáig. Az elkövetkezendő héten 5-6 napot fog eltölteni Triesztben és annak környékén, "megízlelve" a tengert, a kikötőváros ambiance-át, az olasz konyhát és még néhány, remélhetőleg minél tartalmasabb dolgot. Az utat autóval fogja megtenni, kedden indul és előreláthatólag szombaton éjjel érkezik haza. A nyár végén egy ilyen kis kiruccanás sok szempontból megéri: talán nincs már annyira meleg, nem kell tartani az embertömegektől a városokban meg az utakon, az árak is egy picit lemennek, az utazás pedig erőt ad a mindjárt beköszöntő őszi évszakhoz és annak kihívásaihoz. Nem volt rossz ötlet ilyenkorra időzíteni. Az orosz hölgy barnasága is tökéletes már, az olasz nap ezt már csak jobban be fogja aranyozni...
Amíg még itthon tartózkodott, Chauchat asszony továbbra is olvasott, írt (szakdolgozatot is), ápolta az emberi kapcsolatait és partizott. A nyár viszonylag gyorsan, de valószínűleg tartalmasan telt. Kicsit másként, ahogy eltervezte, de nem számít. Nem kellene annyit tervezgetnie. A dolgok úgyis csak jönnek és megtörténnek.
Az olvasmányai közül a pszichoanalízisről és a posztmodernről szóló munkák nagy hatást tettek rá, sok gondolkodni valót adtak. Nem volt hát hiány "elmélkedésben" sem. Triesztbe viszont minden bizonnyal valami könnyebbet fog magával vinni. Regény(eke)t. Bár nem fog sokat olvasni.
Ami azt illeti, most kedve lenne írni az őszről és a terveiről, de inkább nem teszi. A dolgok úgyis csak jönnek és megtörténnek.

Furcsa nyár, szervezések, költözés

Az augusztusi napok közepette Madame Chauchat többféle tevékenységgel töltötte az idejét: találkozott a barátaival, olvasott és olvasgatott, szakdolgozatot írt, angolt ismételt... Sajnos, a tipikus nyári lehetőségek, mint pl. a napozás, strandolás általában nem adattak meg neki, hiszen az időjárás hol ilyen, hol olyan volt. Leginkább felhős, hideg és esős. Furcsa egy nyár! Gyakorlatilag csak a francia hölgy látogatása alatt volt felhőtlen nyári idő (tehát július közepén), előtte és utána legfeljebb 1-1 napról lehetett elmondani, hogy "na ilyen egy nyár".
Persze mindez nem szegte az orosz hölgy kedvét. Szakdolgozatával (és talán leendő tdk-munkájával) kellő tempóban haladt; nemsokára meg fogja kezdeni a pszichoanalízisről szóló szakirodalmak olvasását is. A jövő évi továbbtanulás szervezése is megfelelő ütemben zajlott, bár nagy dolgokra egyelőre nem érdemes gondolni...
Ezzel együtt a kis húg lassan elköltözni látszott a családi fészekből: megvolt az albérlet, már csak a szerződést kell aláírni. A "cuccok" átszállításának első etapja is kipipálva. Fura lesz nélküle a lakás, de ennek is el kell egyszer érkeznie. Ilyenkor Chauchat asszony is mindig arra gondolt, hogy körülbelül fél év múlva már ő sem fog a c*****i lakásban lakni. Persze hogy hova költözik addigra, arról még fogalma sem volt. De nem is lehetett.

P**** gimnáziumi emlékei - 2. rész

Chauchat asszony már igen rég hallott szeretett unokaöccse felől. Az egyetlen levélben - amelyet nemrégiben kapott tőle - sem volt egyéb, csak egy ún. "láncjáték", amely bizonyára megtetszett a fiatalembernek, hogy kitöltötte. A játék 12+1 kérdésből áll: röviden kell rájuk válaszolni és tovább kell küldeni más embereknek. Az orosz hölgy természetesen nem fogja senkinek sem továbbpostázni (még ha az unokaöcs szándéka valami ilyesféle volt is), azonban úgy döntött, naplójába mégis beilleszti. Íme:



1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Háy János A Senák című drámáját. Nem annyira szerettem volna ezt húzni, de mindegyik tételt tudtam, úgyhogy igazából teljesen mindegy volt.

2. Ennek hány éve is?
Három.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Igen, M******* Gábor atyának hívták.

4. OKTV?
Volt mind 11.-ben, mind 12.-ben. Mindkét évben elindultam kémiából és franciából. Mindkét évben mindkettőből döntőbe jutottam: kémiából 11.-ben 8., 12.-ben 2_. lettem (nem emlékszem pontosan); franciából először 25., másodszorra 3. lettem. Ez utóbbiért XY oktatásügyi államtitkár úr ki is tüntetett. 

5. Milyen szakkörökbe jártál?
Hűha! Leginkább "reál" szakkörökbe jártam (átlag heti egy alkalom): 7-10. osztályban matekra, 7-9. fizikára, 8-10. bioszra és kémiára. Emellett 8.-ban és 9.-ben (azt hiszem, 10.-ben már nem) jártam heti egy alkalommal orosz szakkörre, 12.-ben pedig egy rövid ideig franciára (bár az lehet, hogy hivatalosan nem volt szakkör). Egyesek jártak "audiovizuális kommunikációs szakkörre" (ÁVK), latinra, földrajzra, sőt még rajzra is (na meg a feledhetetlen énekkarra). Én ezeken nem vettem részt. Amelyekre én is jártam, azok közül talán a kémiát meg a biológiát szerettem a legjobban (és bár nem mindig, de sokszor a matekot is).

6. Hányas és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás/cserkész/ministráns?
Nem voltam úttörő (-> 1989-ben születtem), sem cserkész. Ministrálni a gimiben muszáj volt éveken keresztül (szerencsére csak ritkán), a plébánián egy rövid ideig csináltam, azután "elkoptam". Azóta meg...

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Lásd fentebb.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
A gimnáziumi osztályommal azt hiszem, mindössze kétszer mentünk többnapos tanulmányi kirándulásra: 10.-ben Bogácsra és utolsó évben valahova Nagyatád mellé egy helyre, ami még a térképen sincs rajta. A bogácsi túrán volt egy néni, aki felügyelte a plébános ifjúsági házát (itt szálltunk meg), és akinek egyetlen szavát sem értettem, amikor hozzám beszélt. Nagyon durva tájszólása volt, ami teljesen érthetetlenné tette a mondandóját. A 12. végi kiránduláson egyértelműen Oszi és a rackák vitték a pálmát, bár a sáros rét mellett megejtett, némileg kudarcba fulladt kirándulás is "adta". Meg az is, hogy az osztályfőnököm mindent megtett a vonaton azért, hogy ne dohányozzunk, a táborhelyen (a rackafarmon) viszont tőle két méterre cigiztünk, és nem vette észre. Ha tudnám, hogy mi zavarta benne...

9. Milyen fakultációra jártál?
Hivatalosan csak matekra, de nem hivatalosan bejártam kémiára is. A bioszról lemondtam, mert túl sok lett volna a kötelezettség, és akkor már nem érdekelt annyira. A fizikát meg inkább hagyjuk.

10. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Nem.

11. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
Erre most inkább nem válaszolok...

12. A leggázabb poszter a szobád falán?
Gáz vagy nem gáz, de sosem voltak poszterek a szobám falán.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Bukás nem volt, csak egyszer a KRESZ-vizsgán és egyszer a forgalmin. Iskolában vagy nyelvvizsgánál soha. Intőt (helyesebben: figyelmeztetőt) egyszer kaptam életemben: általános iskola hatodik osztályában, mert sokat piszkáltunk egy V***** nevű fiút. Kis dög voltam. Megérdemeltem. De nem mertem elmondani otthon, azóta sem tudják...

"Nem élhet az egyik..."

Már több mint egy hete volt annak, hogy Madame Chauchat egy kedves barátjával megtekintette a Harry Potter és a halál ereklyéi című film második részét, amely egyben a teljes széria befejező epizódja is. Ilyenkor a szokásos tetszett/nem tetszett kérdésre adott szokásos válaszok egyike kínálkozik: igen, tetszett/nem, nem tetszett. Az orosz hölgy így "első körben" (vagy manapság újságírós-bölcsészes-divatosan: a priori) az első lehetőséget válaszolta.
HP 7/2: lájk.
A látvány kétségkívül megragadta, mint eddig mindegyik részben. (Még a 2000-es évek elején az első néhány epizódban is, hiszen akkor látta először a Roxfortot, amelyet - valljuk be - elég tisztességesen megcsináltak.) Azonban a film végén a "19 évvel később" rész ebből a szempontból (is) egy nagy fekete pontot érdemel. Mindenki sejthette, hogy az amúgy a könyvben is igen gyatrára és klisésre (vagy magyarosan: "gázra") sikerült jelenet a filmben sem fog várhatóan elsöprő katarzisélményt okozni, de azt valószínűleg kevesen gondolták - és ők is csak valami delíriumos rémálmukban -, hogy ilyen szinten nevetséges lesz. Amellett, hogy a hősök ugyanúgy néznek ki tizenkilenc év elmúltával is, mint 17 évesen (és tegyük hozzá: Daniel Radcliffe esetében kb. 14 éves kora óta), a filmbeli párbeszédek az idősödő (és talán picit őszülő?) Harry és a kis Albus-Perseleus[...] között szinte egy az egyben megegyeznek a könyv bárgyú mondataival. Az utolsó csepp a pohárban az lett volna, ha legutolsó képsornak bevágják a 9 és háromnegyedik vágányon Ginnie-je oldalán hazafelé bandukoló Harryt, ahogyan - úgy, amint a könyvben meg vagyon írva - megtapogatja a homlokán halványan kirajzolódó sebhelyét és némi felszabadult félszegséggel konstatálja: "A sebhely nem fáj már 19 éve. Minden rendben. [All was well.]" Ez hál'istennek nem következett be, de a mozi nézőinek arcáról leolvashatók voltak a feszült várakozás jelei, ami arra engedhet következtetni, hogy nem csak Madame Chauchat rettegett - mint kiderült, alaptalanul - az efféle végkifejlettől.
És ha már a karakterek és diskurzusaik kritikájánál tartott, az orosz hölgy nem feledkezhetett meg az őket megformáló színészeket érintő néhány észrevételéről sem. Egyik barátja hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy valóban: szinte mindegyik szereplő valamelyest meghízott. Piton professzornak szinte akkora volt a hasa, hogy az arcára támadó horcrux-kígyó majdnem a pocakját találta el. (És természetesen a Harry által összegyűjtött két könnycseppje a merengőbe öntésig több milliliter mennyiségűre duzzadt a Hermionénál találomra rendelkezésre álló kémcsőben.) Szintén ez a barát jegyezte meg, hogy míg a korábbi filmekben Bellatrix Lestrange alakja az egyik legeredetibbnek számított - vagyis az ő esetében eddig talán némi színészi alakítást is láthattak a nézők -, addig a befejező részben nem szólt másról, mint egy össze-vissza imbolygó, röhögcsélő, rosszul párbajozó debilről - aki egyébként úgy néz ki, mint egy csöves. Az ilyen jellegű, csak egy részt érintő metamorfózisokat Chauchat asszony nem igazán értette. Arról pedig talán felesleges is szót ejteni, hogy Daniel Radcliffe színészként ismét kritikán alulit alakított. Bár a hetedik epizód második felének kritikusai azt is kiemelték, hogy kis barátnője, Ginnie sem mondhat magáénak túlzottan virtuóz teljesítményt a filmvásznon: gyakorlatilag másból sem álltak az őt tartalmazó snittek, mint egy gondterhelt arcú vörös fruskából, aki alig szólt valamit, csak nézett maga elé, meg a többi szereplőre.
Bár néhány jelenetnél lehet, hogy a gyász árnyékolta be az arcát, hiszen a film "végén" kibontakozó csatában az egyik bátyja is elesik. Itt két megjegyzés is kínálkozik. Az első: nem múlhat el HP rész úgy, hogy ne legyenek olyan jelenetek, amelyeket egyes nézők biztosan nem értenek. Itt például ilyen volt George (vagy Fred?) halála, akit - mivel már le volt takarva egy halotti lepellel - viszonylag nehéz volt beazonosítani azok számára, akik nem fújják kívülről a varázslótanonc történetét. (Apropó: ez a régen elég gyakran használt terminus az utolsó két, de talán több részre vonatkozóan némileg elvesztette a relevanciáját. Ugyanis a korábbiakhoz képest meglehetősen megváltozott a film témája, vagy akár azt is lehetne mondani, hogy egy másik történet jött létre az eredeti szüzsén belül: a horcrux-vadászatot vagy a végső csatát nehezen lehetne párhuzamba állítani a korábbi könyvekkel - elsősorban az első néggyel. Ez utóbbi tény talán annak a hiedelemnek is táptalajat biztosít, amely szerint az ötödik-hatodik-hetedik részt nem is J.K. Rowling írta, hanem valaki más. Persze Madame Chauchat nem volt kompetens ennek eldöntésében.) Szintén érthetetlen, hogy nem vette észre senki Pottert - értelemszerűen a Griffendéleseken kívül - a Roxfort dísztermében, amikor Piton létszámszemlét és fejtágítást tartott. Gondolhatnánk, hogy egyszer csak odahoppanált, de ugye a Roxfortban olyat nem lehet csinálni... A másik megjegyzés a bekezdés elejének idézőjeles szavához kapcsolódik. Nemcsak a film végén volt szó csatáról, hanem gyakorlatilag az egész filmben, így a nézőnek az lehetett az érzése, hogy egy két óránál is hosszabb nonstop akciófilmet néz, amelyben mindenfelé "avadakedavrák" repkednek. Meglehet, kicsit fárasztó volt, és semmiképp sem illett a Harry Potter filmek szokásos történetvezetésébe (mondana itt az orosz hölgy mélystruktúrát is, ha már egy nagy orosz előtte így tett, de az iménti terminus egy HP film esetében talán egy kicsit erős lenne...).
Azért kétségtelenül akadtak pozitívumok is - főleg a film elején. Mindenképpen közéjük sorolandó a Gringotts-jelenet, amely Chauchat asszony szerint kitűnőre sikeredett (vagyis kellően eseménydús és izgalmas volt). Szintén érdekfeszítő volt a diadém-horcrux keresése is. Mindezek együtt hozták létre azt a némileg ambivalens érzést az orosz hölgyben, amelynek fentebbi konklúzióját itt újra megismétli:
HP 7/2: lájk.
És ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik annak a tudata is, hogy előreláthatólag több rész ezek után már nem következik.

"All was well."

A French girl in Budapest

Az elmúlt néhány napban Madame Chauchat vendéget fogadott szerény hajlékában. A vendég egy francia lány volt, akit Bordeaux-ban ismert meg, és akinek már ott felajánlotta a meghívást Budapestre. Így kb. fél év múlva a hölgy élt is a lehetőséggel: 8 napra meglátogatta az orosz hölgyet.
Az ittléte minden szempontból pozitív volt. Egyrészt Chauchat asszony, valamint családja és barátai nagyon szívélyes fogadtatásban részesítették a vendéget, másrészt ő maga is nagyon kedves, figyelmes, udvarias volt mindenkivel. Éjszakába nyúló hosszas beszélgetések, séták, iszogatások és - nem utolsó sorban - hosszas turistáskodás kísérte az elmúlt bő egy hetet. Ez utóbbi azért is fontos, mert Madame Chauchat számára szinte minden nap valami újdonságot tartogatott: bár közel húsz éve élt a magyar fővárosban, így is akadtak olyan helyek, olyan részletek, amelyekről nem tudott (vagy csak valami homályos fogalma volt róluk). Mondhatjuk azt is, hogy erre a néhány napra az orosz hölgy maga is turistává vált szeretett városában.
Különösen igaz ez a Budán eltöltött délutánokra. Chauchat asszony már az idejét sem tudja, mikor volt utoljára a Nemzeti Galéria állandó kiállításain, mikor látta utoljára Székely Bertalan vagy Benczúr Gyula híresebbnél híresebb képeit. Vagy éppen mikor járt legutóbb a Pál-völgyi-cseppkőbarlangban. (Habár ha őszinte akar lenni, meg kell mondania, hogy ennek az idejét körülbelülre tudta: olyan negyedikes általános iskolás lehetett. Egyszóval régen volt. Azóta sok minden megváltozott. Például beszereltek egy több emelet magasságú lépcsőt, amely annyira szűk volt, hogy még az egyébként oly karcsú és sudár termetű orosz hölgy is alig bírt rajta felmászni. El is gondolkodott: mi történne, ha egy nála kissé termetesebb úr vagy hölgy esetleg beszorulna a két szikla közé? Vagy ha valaki "lezúgna" a meglehetősen nedves és síkos lépcsőfokokról?)
A budapesti élmények mellett természetesen sokat jelentettek - és sok újdonságot is hoztak - számára a vidéken eltöltött napok, szám szerint kettő. Egy forró szerdai napon Tihanyba autóztak, megtekintették az apátságot, egy érdekes dokumentumfilmet Tihany történetéről - amelyből Chauchat asszony megtudta, hogy a helység neve "csendességet" jelent, és a szláv nyelvekből származik (épp ezért kissé arcpirító, hogy mindezt csak most tudta meg, hiszen még oroszul is тихий a "csendes"...) -, valamint a délután folyamán csobbantak egyet a balatonalmádi strandon (ahol este vacsoráztak is Cseh László és egyéb úszóbajnokok társaságában). A vasárnap szintén hordozott némi "edukatív" jelleget: egyebek mellett azt, hogy hogyan (nem) lehet parkolni Esztergomban, illetve hogyan lehet Párkányban, közvetlenül a régi határátkelő előtt. (Megjegyzendő, hogy az orosz hölgy életében eddig még sosem fordult elő, hogy valahol annyira nem tudott leparkolni, hogy át kellett mennie egy másik országba... Bár az esztergomi-párkányi földrajzi adottságok mindezt könnyen lehetővé és érthetővé teszik.) A délután-este viccek és könnyed politikai diskurzusok jegyében telt, amelybe belefért egy kellemes párkányi estebéd is (szalonnás-juhtúrós sztrapacska), valamint egy kései souper a surányi nagymamánál.

Összességében tehát a program így nézett ki:
Héfő (júl. 11.): reptér, esti városnézés, Múzeum Kávézó.
Kedd (júl. 12.): Budai Vár, Nemzeti Galéria, Halászbástya, séták.
Szerda (júl. 13.): Tihany, Balatonalmádi, strand.
Csütörtök (júl. 14.): Pál-völgyi-barlang, Andrássy út, Budavári Labirintus.
Péntek (júl. 15.): Csodák Palotája, Hősök tere, Városliget, Vajdahunyad vára, Parlament, Csendes kávéház.
Szombat (júl. 16.): Margit-sziget, Terror Háza, Sugar Shop, esti séta.
Vasárnap (júl. 17.): Visegrád, bobozás, Esztergom, Párkány, ebéd, Surány.
Hétfő (júl. 18.): séta Pesten, Váci utca, vásárlás, KK-barátok.
Kedd (júl. 19.): vásárlás a Tescóban, reptér.