Diszkréció, emlékezés, továbblépés

A mainstream hollywoodi filmekről sok minden elmondható, egy dolog azonban biztosan nem: hogy a művészi nyelvük diszkrét. Kivételek viszont mindig vannak. Ilyen az A Single Man. A tét itt mondhatni magasabb is, mint az átlag esetében, hiszen nem mást kell megformálni, mint két férfi egymás iránti szerelmét. Az évszázados tabut, a kimondhatatlant, a rejtőzködőt, a sokak számára érthetetlent, a provokatívat... Itt azonban másról van szó. A film központi témája a partner elvesztése és az a teher, amely az életben maradt másik félre nehezedik a haláleset után. Nem ismerjük meg részletesen a baleset körülményeit, mint ahogy az egykori szerelmük történetét sem: csak néhány reminiszcenciaszerű snitt alapján tudjuk rekonstruálni egy részét annak a harmóniának, amely a két férfi között valaha létezett. A filmnyelv minimalizmusa, a színek eltompulása az emlékek előretörésekor, a tekintet motívuma mind része annak a diszkréciónak, amellyel a főszereplő egyetlen - utolsó - napjának történéseit végigkövetjük. És amennyire finom a már részben múlttá lett szerelem ábrázolása, olyannyira az a jelenben felsejlő új kapcsolaté: az egyetemi fiatalember szüzsésen és motivikusan is összefonódik az egykori tengerész alakjával, aki elsőre rabul ejtette a professzort, és akinek fiatal alakmása talán újra elhozhatná a boldogságot a férfi életébe. Elhozhatná azt a szerelmet, amelyet senki sem nevez nevén, de amelyről mégis mindenki tud; amelyet senki sem ért igazán, de mégis érzi a nagyságát; amelyet elutasítanak, de mindezek ellenére fennmarad, és csak egyre erősebb lesz. Erősebb és kitörölhetetlen. Viszont ha megszűnik, tovább kell lépni. Felejteni semmit sem kell, és megbánni sem, mert az emlékek - legyenek jók vagy rosszak - örökre megmaradnak. De tovább kell lépni.

Tom Ford 2009-es filmje Christopher Isherwood A Single Man című 1964-es regénye alapján készült. A regényről itt található rövid ajánló.

Beteljesítés, vakáció, várakozás

Madame Chauchat sosem volt a fogadalmak betartásának embere. Az idei újévkor megfogadott sportolás beteljesítése is sokat váratott magára, de végül is bekövetkezett. Az orosz hölgy egy kedves barátjával elzarándokolt a szomszédos kerület egy meglehetősen tágas (és olcsó) sportlétesítményébe, ahol is kb. másfél órát szenteltek a sportos életmódnak. És bár ezen sorok írása közben Chauchat asszonynak már van némi izomláza, egyértelműen úgy gondolja, hogy a tegnapi nap megérte. Sőt, talán valami újnak a kezdetét is jelenti. Egy egészségesebb, egészségtudatosabb életmódnak a kezdetét. Annyit olvasott már róla, most ideje gyakorlatban is alkalmazni. Heti három alkalom megfelelne.
Máskülönben végzett az egyetemi elfoglaltságaival, így azt is mondhatnánk, hogy beköszöntött számára a nyári vakáció ideje. Sajnos ebbe bele fog szólni némi tanulás is (két nyelvvizsga) és talán némi munka, azonban a problémát nem ezek jelentik, hanem az ismerősök elfoglaltsága - egyelőre senki sem elérhető közülük, mindenki vizsgázgat. Chauchat asszonytól mindig is távol állt az, hogy unatkozzék. Éppen ezért most olyan feladatokat keresett magának, amelyek megtöltik az egyetem befejezése után támadt űrt. Jobban mondva: az utolsó előtti félév befejezése körül támadt űrt.
Ilyenkor, amikor több szabadideje volt, és visszagondolt a még nem is olyan régen elkezdett egyetemi életére, eszébe jutott, hogy úgy egy év múlva mennyivel több mindent fog tudni az elkövetkező idők lehetőségeiről. Továbbtanulás, munka, lakhely stb. Ezek a dolgok nagyon izgalmasak lesznek, viszont muszáj várni rájuk még kb. egy évet. Sajnos.

Utolsó megmérettetés, koncepcióhiány, bizonytalanság

Madame Chauchat ELTE-s pályafutásának minden bizonnyal utolsó kollokviumához érkezett. Minden jó, ha a vége jó: Francia irodalomtörténet 4. - 20. század. Azonban a vizsgára készülés korántsem volt móka és kacagás. Így a BA végére az orosz hölgy kezdte megérteni, miért is szerette sokkal jobban az orosz tanszék által meghirdetett irodalomkurzusokat a franciásoknál. Utóbbiak egyszerűen annyira koncepciótlanok, monotonak, szárazak voltak, hogy aki nem járt be rájuk (vagy nem vizsgázott belőlük), ép ésszel fel sem foghatja. A legnagyobb különbség az orosz és a francia koncepció között az volt, hogy az oroszosok az irodalomoktatás túlsúlyát az előadásokról áthelyezték a szemináriumokra. A minorosok így majdnem ugyanazt tanulták, mint a majorosok, holott sokkal kevesebb óra volt számukra előírva. Azonban még így is sikerült a tekintélyes tudásanyagot átadni, mert a szemináriumok kivétel nélkül mozgalmasak, érdekesek és motiválóak voltak. Nem így a francián. Ott ugyanis az előadás és a gyakorlat tematikája gyakran teljesen megegyezett, így az egyik órán csak a másikon hallott információkat ismételgette gyakran ugyanaz az oktató. Egy alkalomra volt, hogy több könyvet kellett volna elolvasni (pl. egy órára Proustot és Anatole France-ot), úgy, hogy magukra a művekre alig-alig jutott idő. Mindeközben a kollokviumból olyan vizsgatematika készült, amely ugyan csak 13 tételből áll, ám ezen tételek körülbelül feléről nem is esett szó az előadáson. Kötelező szakirodalmat nem jelöltek meg, csak egy "orientations bibliographiques"-t, amely több, egyenként kb. 6-800 oldalas könyvből állt. Nos ezek után két lehetőség maradt: az oktató vagy nagyon szigorú lesz (illetve lássuk be: pusztán következetes), és mindenkit megbuktat, vagy elnéző, de akkor meg nem kell tudni gyakorlatilag semmit, és maguk a tételpontok is nevetségesek lesznek. Madame Chauchat szerint ez utóbbi valószínűbbnek bizonyul majd, habár biztosra nem lehet tudni. Ehhez még hozzátartozik, hogy a vizsga második részében olyan könyvekről is kell beszélni (azt, hogy mit, mindenki maga dönti el), amelyek sem az előadáson, sem a szemináriumon nem kerültek elő. (Az oktató ebből az indokból kihúzta az utolsó tételt a tematikából, mondván, hogy arról nem volt szó - hozzátehetnénk: ilyen erővel még vagy hattal ugyanígy eljárhatott volna.) És ezek után még kérdés, hogy miért nem akar 1 (maximum 2) embernél több francia diszciplináris MA-ra menni...

Gőzerő, meglepődések, elégedettség

Madame Chauchat ismét rosszul osztotta be az idejét. Ahelyett, hogy gőzerővel a vizsgáira készült volna - amelyből bár nem volt sok, mégis nagyon sűrűn következtek egymás után -, inkább pihengetett, filmeket nézett, aludt stb. Meg lesz ennek még a böjtje...
Ugyanakkor - szerencsére - a családi ügyes-bajos dolgok kezdtek nagyon is helyre jönni (lásd például az újszerű, egészen érdekes beszélgetéseket), sőt, a baráti körben is akadt bőven meglepetés. Szóval a május sok izgalmat rejtett magában, és még nincs is vége.
Az orosz hölgyre néha rátörő melankóliára pedig lehet, hogy nincs azonnali gyógyszer, de azért kordában tartható. Főleg a nagyon közeli barátok segítségével...
Egyszóval Chauchat asszony pillanatnyilag elégedett volt.

"Я не могу молчать..."

"Komoly és súlyos gondolatok, de nem meri leírni őket. Tényleg nem meri. Az írás, a kimondott szó aktusa erősebbnek tűnik ebben a pillanatban bármi másnál. Durván csörömpöl, szembe ugrik, odabasz. És ezt nem akarja. De írni kell. Most már érti, mennyire fel tud szabadítani. Vagy éppenséggel még jobban gúzsba kötni, gondolatrabszolgává tenni. Nem elég megformázni a gondolatokat a fejben. Ki kell mondani, le kell írni őket.



Nem törli ki az eddig leírtakat. Illetve de. Bár nem adnak vissza semmit abból, amit elgondolt. Lehet, hogy kevesebbet kéne gondolkodni. Élni kéne. De mégis, lehet-e úgy élni, hogy azt érzi: minden elkúródik?"

Betegség, szappan, írás

« Le lendemain j'étais seul dans la chambre avec Muzil, je pris longuement sa main comme il m'était parfois arrivé de le faire dans son appartement, assis côte à côte sur son canapé blanc, tandis que le jour déclinait lentement entre les portes-fenêtres grandes ouvertes de l'été. Puis j'appliquai mes lèvres sur sa main pour la baiser. En rentrant chez moi, je savonnai ces lèvres, avec honte et soulagement, comme si elles avaient été contaminées, comme je les avais savonnées dans ma chambre d'hôtel de la rue Edgar-Allen Poe après que la vieille putain m'eut fourré sa langue au fond de la gorge. Et j'étais tellement honteux et soulagé que je pris mon journal pour l'écrire à la suite du compte rendu de mes précédentes visites. Mais je me retrouvais encore plus honteux et soulagé une fois que ce sale geste fut écrit. De quel droit écrivais-je tout cela ? De quel droit faisais-je de telles entailles à l'amitié ? Et vis-à-vis de quelqu'un que j'adorais de tout mon coeur ? Je ressentis alors, c'était inouï, une sorte de vision, ou de vertige, qui m'en donnait les pleins pouvoirs, qui me déléguait à ces transcriptions ignobles et qui les légitimait en m'annonçant, c'était donc ce qu'on appelle une prémonition, un pressentiment puissant, que j'y étais pleinement habilité car ce n'était pas tant l'agonie de mon ami que j'étais en train de décrire que l'agonie qui m'attendait, et qui serait identique, c'était désormais une certitude qu'en plus de l'amitié nous étions liés par un sort thanatologique commun. »

(Hervé Guibert, À l'ami qui ne m'a pas sauvé la vie, Paris, Gallimard, 1990, pp. 101-102)

Lectures pour l'été

Némi keresgélés után Madame Chauchat kialakította a nyári - részleges - szépirodalmi olvasmánylistáját. A listán szereplő könyvek egy közös pontban mindenképpen találkoznak, és ez a pont Chauchat asszony irodalmi vizsgálódásaiban kitüntetett szereppel bír majd a továbbiakban. Egy ideig legalábbis biztosan.
A lista:

Roger Peyrefitte - Les amitiés particulières   
Renaud Camus - Tricks  
Michel del Castillo - Gerardo Laïn   
Marguerite Yourcenar - Alexis ou le traité du vain combat   
Dominique Fernandez - Le rapt de Ganymède    
Gabriel Matzneff - Moins de 16 ans
Tony Duvert - Paysage de fantaisie   
René Scherer - Emile perverti
Michel Tournier - Le Roi des aulnes   
Eric Rémès - Serial Fucker
Guillaume Dustan - Nicolas Pages
Hervé Guibert - A l'ami qui ne m'a pas sauvé la vie   
Frédéric Martel - Le Rose et le noir