A mainstream hollywoodi filmekről sok minden elmondható, egy dolog azonban biztosan nem: hogy a művészi nyelvük diszkrét. Kivételek viszont mindig vannak. Ilyen az A Single Man. A tét itt mondhatni magasabb is, mint az átlag esetében, hiszen nem mást kell megformálni, mint két férfi egymás iránti szerelmét. Az évszázados tabut, a kimondhatatlant, a rejtőzködőt, a sokak számára érthetetlent, a provokatívat... Itt azonban másról van szó. A film központi témája a partner elvesztése és az a teher, amely az életben maradt másik félre nehezedik a haláleset után. Nem ismerjük meg részletesen a baleset körülményeit, mint ahogy az egykori szerelmük történetét sem: csak néhány reminiszcenciaszerű snitt alapján tudjuk rekonstruálni egy részét annak a harmóniának, amely a két férfi között valaha létezett. A filmnyelv minimalizmusa, a színek eltompulása az emlékek előretörésekor, a tekintet motívuma mind része annak a diszkréciónak, amellyel a főszereplő egyetlen - utolsó - napjának történéseit végigkövetjük. És amennyire finom a már részben múlttá lett szerelem ábrázolása, olyannyira az a jelenben felsejlő új kapcsolaté: az egyetemi fiatalember szüzsésen és motivikusan is összefonódik az egykori tengerész alakjával, aki elsőre rabul ejtette a professzort, és akinek fiatal alakmása talán újra elhozhatná a boldogságot a férfi életébe. Elhozhatná azt a szerelmet, amelyet senki sem nevez nevén, de amelyről mégis mindenki tud; amelyet senki sem ért igazán, de mégis érzi a nagyságát; amelyet elutasítanak, de mindezek ellenére fennmarad, és csak egyre erősebb lesz. Erősebb és kitörölhetetlen. Viszont ha megszűnik, tovább kell lépni. Felejteni semmit sem kell, és megbánni sem, mert az emlékek - legyenek jók vagy rosszak - örökre megmaradnak. De tovább kell lépni.
Tom Ford 2009-es filmje Christopher Isherwood A Single Man című 1964-es regénye alapján készült. A regényről itt található rövid ajánló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése