"Egy Montmartre-on töltött délutánról szeretnék írni. Nem olyan régen történt, mégis nehéz rá emlékezni.
Két jelenet él igazán elevenen a fejemben. Ülünk egy padon. Nézzük a virágokat, a várost, az eget, az embereket. Hallgatjuk a madarakat és egymást. Nem csak a szavakat. Valahogy még a gondolatok is kihallatszanak. A nadrágomra ploccsanó madárszar sem rontja el az idillt. Talán csak az, hogy mindezt most leírom ide. Lehet, hogy nem kellene. A szaggatott, üresen kongó mondatok nem adnak számot semmiről, ami azon a kora estén lejátszódott bennem (bennünk). Ezerötszáz kilométerre az otthontól biztonságban éreztem magamat, sőt - ami nálam igazán nagy szó - beérkezettnek is. Hova érkeztem be? Nem tudom.
A kis parkból (talán játszótér, bár játékok nélkül - egy mini élet) ráláttunk egész Párizsra - még az Eiffel-toronyra is, pedig az a Sacré Coeur lépcsőjéről nem is látszik. Végtelenül közelinek éreztük magunkat egymáshoz. Igen, leírom: boldogok voltunk.
Nem emlékszem az eseményekre, sem a mondottakra. Még az egész hangulatára sem. Csak a kerti pad képét látom, rajta mivelünk, körülöttünk a kerttel, előttünk a lépcsővel. És a fals játszóteret, padot mivelünk, embereket körülöttünk, Párizst előttünk.
Lehet, hogy elég csak ennyire emlékeznem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése